Csehország;Szlovákia;Lengyelország;visegrádi négyek;Orbán Viktor;tusnádfürdői beszéd;

Vége a visegrádi négyeknek is, már csak Vlagyimir Putyin maradt nekünk

Már Orbán Viktor is elismeri:, hogy az együttműködés halott. Magyarország minden uniós szövetségesét elvesztette, ezért lohol a magyar külügyminiszter az agresszorhoz, ha baj van.

Részben szakítást jelent a magyar külpolitika eddigi retorikájával Orbán Viktor Tusványoson elhangzott beszéde, hiszen először ismerte be: a V4-ek együttműködésének vége. Mint fogalmazott, „Csehországban és Szlovákiában a poszt-nyugati értékek mellé álltak”, ami EU-konform módon azt jelenti, sem Prága, sem Pozsony nem kíván az illiberális államok mellé állni, hanem a nyugati értékrend képviseli. A beszédben azonban a magyar kormányfő arra is utalt, hogy már a lengyel-magyar barátság sem a régi. Mint mondta, a lengyelek és a magyarok stratégiai érdeke egybeesik: „azt akarjuk, hogy Oroszország ne jöjjön közelebb, Ukrajna pedig egy szuverén demokrácia maradjon.” Hozzátette azonban, „mi úgy látjuk, hogy a háború két szláv nép háborúja, a lengyelek meg úgy gondolják, hogy ők benne vannak” – ezen Orbán Viktor szerint nem tudunk átlendülni, ezért mindent, amit lehet, át kell menteni a magyar-lengyel barátságból a háború utáni időkben.

Összefoglalva tehát Csehország és Szlovákia már nem partner, Lengyelország még talán. De ez sem biztos, hogy így marad. Varsóban ugyan még mindig létezik ugyan egy a Zbigniew Ziobro igazságügyi miniszter által fémjelzett szárny, amely a szélsőjobboldali illiberalizmust képviseli, de lengyel vezetés a jövőre esedékes választás közeledtével egyre kevésbé engedhet meg magának ilyen kilengéseket. A kormánypárt, a Jog és Igazságosság (PiS) a drámai gazdasági helyzet, a nyersanyag-, illetve szénhiány miatt egyre rosszabbul áll, akadt olyan felmérés a Kantar Public részéről, amely már csak a második helyen látta az ellenzéki Polgári Koalíció  mögött.

A lengyel kormánynak nincs más esélye, meg kell állapodnia az Európai Bizottsággal azért, hogy megkapja az uniós helyreállítási alapnak, a Next Generation EU-nak az országot megillető részét. Ezért megszüntették a Legfelsőbb Bíróság illegális fegyelmi tanácsát és áthelyezték a fegyelmi jogköröket a Legfelsőbb Bíróság egy másik tanácsához. Brüsszel hajlana is a megegyezésre, de az Európai Parlament úgy véli, a jelenlegi lengyel lépések nem elegendőek a pénzösszegek felszabadításához. Magyarország azonban itt még nem tart a tárgyalásokkal Brüsszellel, s egyelőre semmi jelét sem mutatja annak, hogy őszintén kész teljesíteni az Európai Bizottság feltételeit.

A lengyel-magyar együttműködés csak abban az esetben folytatódhat „fékezett habzással”, ha végül az Európai Bizottság mindkét államot megfosztja az uniós forrásoktól. Erre azonban kicsi az esély, szinte biztos, hogy kompromisszum születik,

mivel nem csak Lengyelországnak, hanem az Európai Bizottságnak is nagyon fontos az, hogy elássák a csatabárdot. 

Lengyelország rendkívül szolidárisan bánt az ukrajnai menekültekkel, mintegy kétmillióan maradtak az országban, s a Kijevnek nyújtott katonai és egyéb támogatások folyósításában is kulcsszerepe van.

Magyarország azonban stratégiai szempontól messze nem ilyen fontos az Európai Bizottság számára,

 és a brüsszeli elit is is érzékeli, hogy lehűlt a lengyel-magyar viszony, amitől még rosszabbak lettek az EU-n belüli pozícióink. A magyar diplomácia egyedüli eszköze az uniós döntések vétója maradt, de még ezek sorozatos alkalmazásával, azaz az EU zsarolásával sem jutunk könnyebben az uniós forrásokhoz. Ezek az idők már elmúltak.

Ezek is magyarázzák a beszéd – ahogyan Kijev is megjegyezte – erősen oroszbarát vonulatát: a magyar diplomácia magára maradt, s ezen az sem változtatna, ha Olaszországban jobboldali kormány alakulna a szeptemberi választás után. Róma szintén kényszerpályán van, rá van utalva az EU támogatására.

Mindenesetre a magyar diplomácia nagyon nehezen ismerte be, hogy a V4-nek vége. Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter tavaly decemberben még azt közölte, a Visegrádi együttműködés „a legsikeresebb az Európai Unióban”. A legnagyobb teljesítménynek azt nevezte, hogy közös erővel megakadályozták a kötelező migrációs kvóták bevezetését.

Idén márciusban, már az Ukrajna elleni orosz agresszió után is igyekezett úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A Londonban megrendezett V4-brit csúcstalálkozón azonban már nem a migráció elutasítását nevezte meg közös vonatkozási pontnak, hanem azt, hogy a visegrádi országok „békét szeretnének”. Igen ám, de már akkor nyilvánvaló volt, hogy e tekintetben kibékíthetetlenek az ellentétek. Prága, Pozsony és természetesen Varsó is katonai segítséget nyújtott Ukrajnának, miközben Magyarország még arra sem volt hajlandó, hogy területén engedje fegyverszállítást a megtámadott országnak. A magyar diplomácia súlyos kudarca volt, hogy március végén elmaradt a visegrádi államok budapesti védelmi miniszteri találkozója. Először a cseh, majd a lengyel tárcavezető mondta le a látogatást. Jana Cernochová cseh védelmi miniszter sajnálkozását fejezte ki amiatt, „hogy az olcsó orosz olaj most fontosabb a magyar politikusoknak, mint az ukrán vér”.

Prága az Ukrajna elleni orosz agresszió után legalább olyan ellenszenvvel szemlélte a magyar kormánynak a „Kremlt megértő” politikáját, mint Varsó. A csehek sosem bocsátották meg 1968-as prágai tavaszt Moszkvának, s az oroszellenesség azóta folyamatosan érzékelhető volt a csehek körében, egyetlen ottani  kormánynak se jutott volna eszébe, hogy túl szorosra vonja a gazdasági és politikai kapcsolatokat a volt megszállókkal. Csehország mielőbb véget akar vetni az orosz energiafüggőségnek, kerül, amibe kerül. Úgy tűnik, itthon nem ilyen erős '56 emlékezete.

A visegrádi országok közül Szlovákia volt a legvisszafogottabb a magyar kormány bírálatát illetően. Pozsony ugyan az egyik leginkább oroszpártinak számított a térségben, de a háború kitörése után egyértelműen a Nyugat pártjára állt, s hogy melyik államot tekinti fenyegetésnek, jelzi: azóta lecserélte orosz légvédelmi rendszerét a sokkal modernebb amerikai Patriotokra. Így az ország Ukrajnának adta S-300-as rakétavédelmi rendszerét.

Szlovénia ugyan nem a V4 tagja, de a térség államai közül jó volt az Orbán kormány és a ljubljanai kabinet viszonya egészen az áprilisi választásig, amit elvesztett a jobboldali populista Janez Jansa által fémjelzett Szlovén Demokrata Párt (SDS). Azóta Robert Golob lett a miniszterelnök, aki liberális-baloldali kabinetet hívott életre és teljesen szakított elődje illiberális politikájával.

Így már Közép-Európában sem maradt hely a magyar kormánynak. Sodródunk Kelet felé.

Nem jöttek be a külpolitikai jóslatok

A magyar kormányfő külpolitikai vízióiból nem sok valósult meg. Ami a szélsőjobb általa megjövendölt európai áttörését illeti, tény, hogy a populista pártok szívesen együttműködnének a Fidesszel, de ennek gyakorlati haszna igencsak csekély. A 2019-es európai parlamenti választás előtt Orbán Viktor annyira bízott a szélsőjobb térnyerésében, hogy azt javasolta, a voksolás után az Európai Néppártnak (EPP) a szélsőjobbal kellene összefognia. A populisták nagy áttörése azonban nem következett be, sőt, megvalósult a magyar kormány rémálma: az Európai Néppárt, amelyből azóta távozni kényszerült a Fidesz, a szociáldemokratákkal és a liberálisokkal fogott össze, az EP így minden korábbinál kritikusabb az illiberalizmussal szemben.

Később a jobboldali populista pártok tettek kísérletet az egyesülésre, hiszen az EP-ben sem egységesek, két frakciójuk van, s december óta két konferenciát is tartottak, mindkettőt a Fidesz részvételével. Jellemző azonban, hogy a háború kitörése óta már nem tartottak ilyen tanácskozást.

 Egyrészt mindkettő csak arra volt jó, hogy kiderüljön, milyen mélyek az ellentétek ezen pártok között, másrészt egy ideig meg is bénultak ezek a tömörülések, hiszen nyíltan már nem csodálhatták Vlagyimir Putyint, akit több populista politikus mintának tartott.

A legfőbb uniós partnerrel, Németországgal sem úgy alakultak a kapcsolatok, ahogy a magyar kormány eltervezte. A tavaly szeptemberi német választást megelőzően Orbán Viktor  nem is leplezte a CDU elnöke, s a keresztény uniópártok közös kancellárjelöltje iránt érzett szimpátiáját. Amikor tavaly januárban Armin Laschetet megválasztották a CDU elnökének, a magyar kormányfő ezt írta, „számíthat jómagam és a Fidesz támogatására”.

Ebből azonban nem lett semmi. Laschet megbukott a választáson, távozott a CDU éléről, s a Fidesszel szemben jóval kritikusabb Friedrich Merz került az élére. De ami ennél is sokkal nagyobb csapás volt a magyar kormánynak: Olaf Scholz vezetésével szociáldemokrata-környezetvédő-liberális kabinet alakult. Korábban Angela Merkel többször megmentette Orbánt, most már azonban a magyar kormányfő a németek segítő kezére sem számíthat. Így ez a külpolitikai vonal is kudarcba fulladt.

A magyar kormányfő korábban azt jövendölte, kétoldalú megállapodásokon nyugvó új világpolitikai és világgazdasági rend jön létre. Ebből sem lett semmi.

 Nemhogy új világrend nem jött létre, a „régi” tért vissza egy rendkívül erős, az Egyesült Államok által dominált NATO-val, s egy olyan EU-val, amely már a hetedik szankciós csomagját készül elfogadni Oroszország ellen. Ehhez kapcsolódik, hogy négy éve a magyar kormányfő azt jósolta, az Egyesült Államok ki fog egyezni Vlagyimir Putyinnal. Mára tudjuk, ez semhogy nem következett be, visszatértek a hidegháborús állapotok a két ország között.