kitüntetés;antiszemitizmus;háziorvos;zsidóság;

Az antiszemitáknak udvarló Orbán-kormányét elutasította, a Zsidó Nemzeti Alap kitüntetését átvette a 99 éves magyar háziorvos

Körmendi István Magyarország legidősebb gyakorló háziorvosa. Sokan praktizálnak nyugdíj mellett idősen, de az ő esetében a jelző 99 évet jelent. Ugyanabban a Mészáros utcai lakásban rendel, ahol édesapja kezdte háziorvosi pályáját 1920-ban. Életkora ellenére töretlenül bíznak benne a páciensei, ami nem is csoda, hiszen naprakészen követi az orvostudomány fejlődését, gazdag tapasztalatával és türelmes együttérzésével igazi biztonságot jelent számukra. Híre több országba is eljutott. A napokban számára meglepő megtiszteltetés érte: ünnepélyes keretek között megkapta a Zsidó Nemzeti Alap (KKL) Magyarország és Közép-Európa életműdíját. Ami egyben azt is jelenti, hogy az alapító, Herzl Tivadar után második magyarként került be az Alap Aranykönyvébe. Korábban a magyar állam kitüntetését kétszer is visszautasította: nem akart egy listára kerülni Bayer Zsolttal, és nem akarta elfogadni olyan miniszterelnöktől, aki antiszemita szavazóknak udvarol.

Körmendi István hosszú, eredményes pályafutása ellenére másfél éve vált országszerte ismertté, amikor Merkely Béla professzor, a Semmelweis Egyetem rektora személyesen oltotta be a koronavírus elleni vakcinával, és erről fényképes Facebook-bejegyzést tett közzé. A háziorvost ezután vállára emelte a média, rengeteg interjút adott, a Reuters és a francia AFP szinte egymással versengve szólaltatta meg. A mostani kitüntetés azonban így is váratlanul érte. – Egy páciensem pár hónapja kért tőlem egy angol nyelvű életrajzot, és mikor az okáról érdeklődtem, csak annyit mondott, meglepetés – meséli Körmendi István. – Aztán néhány hete megkeresett Kobi Davit, a Zsidó Nemzeti Alap Magyarországi és Közép-Európai Irodájának elnöke, és elmondta, miről van szó. Megdöbbentem, már csak azért is, mert a Zsidó Nemzeti Alapot még az előző századfordulón alapította Herzl Tivadar (író, politikus, a Zsidó Állam megálmodója, a cionista politika atyja – a szerk.), és én is dobáltam pár fillért olyan perselyekbe a lakásunkban, amelyekben a szervezet a palesztinai földvásárlásokra gyűjtött pénzt.

Nem a tisztikeresztre

A háziorvos munkásságát a magyar állam is el akarta ismerni, ám Körmendi nem fogadta el a felajánlott kitüntetéseket. – Ha jól emlékszem, 2020-ban a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét kaphattam volna meg, de többekhez hasonlóan én sem akartam egy listára kerülni Bayer Zsolttal. Egy év múlva újból megkerestek valami mással, de lelkiismereti okokra hivatkozva azt sem fogadtam el. A Budavár Díszpolgára címet viszont 2020-ban örömmel átvettem polgármesterünktől, mert ezt a kerületet szolgálom, és elégtételt is jelentett a korábbi megpróbáltatásokért. De hogyan fogadjak el kitüntetést attól a politikai rendszertől, amelynek a bukását kívánom, és küzdök ellene. Az idei választási kampányban is részt vettem. Telefonon győzködtem a bizonytalanokat, hogy ne fanyalogjanak, hanem szavazzanak a változásra. Nem tudom elfogadni az egészségügy és az oktatás mai helyzetét, a homoszexuálisokkal szembeni aljas propagandát, és azokat a kijelentéseket, amelyekkel a miniszterelnök antiszemita szavazóknak udvarol.

Körmendi István nem tagadja, hogy máig él benne a zsidóüldözések traumája. És sok sorstársához hasonlóan ő sem a háború alatti tragédiára emlékezik a legerősebb fájdalommal. – Gyerekkoromtól tudtam, hogy zsidók vagyunk, a nagy ünnepeket meg is tartottuk, és valahogy az is korán lecsapódott bennem, hogy a nem zsidóktól kicsit tartani kell. Ezzel együtt vártam az iskolát, apám azt mondta, onnan minden nap több tudással gazdagodva jövök majd haza. Aztán a bemutatkozó órán, miután ellenőriztek pár adatot, az osztálykönyvben szereplő rk (római katolikus) és izr (izraelita) jelölés alapján, mindenkinek elmondták, melyik teremben lesz hittanóra alatt. És ezután több gyerek elkezdett minket inzultálni: leköpködtek, ráncigáltak, püföltek, szidalmaztak. A többség nem bántott, de nem is védtek meg. És ez változó formában így ment az érettségiig. Erre nem voltam felkészülve, nagyon mély nyomot hagyott bennem. Nem is mentem el az érettségi találkozókra.

Háborúra hidegzuhany

A keserű diákkori élmények után már nem lepődött meg a diszkrimináció elfajulásán. Nem járhatott egyetemre, lopva járt be órákra, így apja praxisa alapján próbált meg készülni az orvosi hivatásra. Aztán jött a munkaszolgálat, szökés, bujkálás. A nyilas hatalomátvétel után szinte kiparancsolta szüleit a csillagos házból, egy Váci úti garzonlakásban húzták meg magukat. Tizennégyen. Mikor ez a hely is veszélyessé vált, későbbi feleségével együtt egy budai kertesházban érte a felszabadulás, amelyet aggasztó jelzések is kísértek. – Beszédbe elegyedtem egy szovjet őrszemmel, nagyon jól beszélt németül. Kiderült, hogy ő is zsidó, az ogyesszai opera hegedűse. Figyelmeztetett, ne nagyon hangoztassam, ki meg mi vagyok, mert az oroszokban és az ukránokban erősek az antiszemita érzelmek. Ez hidegzuhanyként ért. Az ő felszabadító érkezésükre vártam a háború kezdete óta, hiszen – gyakorlatilag – egész Európa a nácik uralma alatt sínylődött.”

Ha a remélt demokrácia nem is jött el, a zsidókérdés kikerült a hivatalos politikából. Körmendi István 1950-ben megszerezte orvosi diplomáját. A Tűzoltó utcai gyermekklinikára került, ám egy év múlva váratlanul átirányították katonaorvosnak a légierőhöz, Kunmadarasra. A bázis rohamléptekkel épült, részben munkatáborokból érkező kényszermunkásokkal. – Az életük nem volt veszélyben, de nagyon elkeserített, hogy az új rendszer ilyen módszereket alkalmaz, hiszen az egész a munkaszolgálatra emlékeztetett.

De ez az időszak is véget ért. A fiatal orvos visszakerült Budapestre, sikerült leszereltetnie magát, majd 1957-ben átvehette apja rendelőjét, és azóta dolgozik megbecsült háziorvosként. De az egykori üldözések, a háború lelki traumáját máig nem tudta teljesen feldolgozni. – Túl a megaláztatásokon, egyfajta szégyenérzet is él bennem, hogy miért élhettem túl mindezt a szüleimmel és a feleségemmel. Másrészt bűntudat marcangol. A feleségem apját én beszéltem rá, és el is intéztem neki, hogy munkaszolgálatos lehessen, mert ezt biztonságosabbnak éreztem a csillagos háznál. Beállt, és amikor én leléptem, nem jött velem. Kőszeg határánál lelőtték, mert teljesen kimerült. Aggaszt, hogy ez a téma a rendszerváltás után ennyire visszakerült a közbeszédbe, és a politika manipulál vele. Hiába mondja Orbán, hogy nem antiszemita, ha antiszemita szavazókat gyűjt egyes kijelentéseivel, és így nem is kér értük bocsánatot.

Az a bizonyos tusványosi „elszólás” olyan volt, mintha valaki egy lőszerraktárban cigarettára gyújtana. Mióta az Európai Unió tagjai vagyunk, nagyobb biztonságot érzek. Hátha tanult valamit a civilizációnk a szörnyűségekből.

Egyszerű lenne ezek után azt mondani, hogy Körmendi doktor megszállott hivatástudatát a gyötrelmekre, meghurcolásokra adott humanista válasz motiválja. Részben talán így van, de apja példakép volt számára, és fiatal kora óta az orvosi pályára készült. Mondhatjuk talán azt is, hogy a háziorvosira. – Egészen különleges állapot szimbiózisban élni a beteggel – vallja az orvoslásról. – Feljegyzem, ha meggyógyult valaki, és fél év múlva felhívom, mert érdekel, hogy alakult az állapota. Én a háziorvosi munkát külön diszciplínának tartom, könyvet is írtam róla. Igaz, hogy zömében belgyógyászok vagyunk, de egészen más ezt kórházon kívül gyakorolni. Itt tíz perc alatt kell dönteni, hogyan tovább. Kire szánjak többet, kinél elég kevesebb. És még ha ki is rajzolódik egy iránydiagnózis, nem árt kicsit az okokat is felderíteni.

Vallatott vérnyomás

Körmendi doktor felidézi egy hatvan éves nő esetét. A közelmúltig nem voltak problémái, majd váratlanul megjelent, panaszkodott, hogy szédül, fáj a feje, szorít a mellkasa. Valóban a plafonon volt a vérnyomása, a háziorvos labor- és egyéb vizsgálatokra küldte, nem mutattak ki szervi bajt, gyógyszereket írt fel, semmi eredmény. – És akkor megkérdeztem tőle: Nem bántja valami lelkileg? Ömleni kezdett belőle a szó. Kiderült, hogy az egyik önkormányzatnál gazdasági szakértő, fontos támasza a polgármesternek, akit megvádoltak valamivel. Nála pedig házkutatást tartottak, majd rabosították. Fényképek, motozás, miegymás. Két napig vallatták, világossá vált, hogy a polgármesterről várnak terhelő állítást. Végül kiengedték, de utána felugrott a vérnyomása. Nyilván a stressz hatására. Ezután pszichés irányban folytattuk a kezelést, és rendeződött az állapota. A polgármester infarktusban meghalt.

A háziorvost máig felvillanyozna, ha sikerül megoldania egy problémát. Telemedicinát is alkalmaz. – Egy nőbetegem hívott este, hogy valami összevisszaságot érez a mellkasában. Mivel nem voltak aggasztó leletei, azt mondtam, tegye a mellére, ezekre és ezekre a helyekre a mobilját, és hallgattam a telefonon. Arra jutottam, hogy ritmuszavara van, beküldtem egy kardiológiai osztályra, ahol visszaigazolták a diagnózist. Mondjuk én már ötven évvel ezelőtt éltem ezzel a lehetőséggel. Akkor egy fiatal nő hívott éjjel, hasi fájdalmak gyötörték. Megkíséreltünk egy önvizsgálatot. Azt mondtam neki, ha bal oldalon érzi a fájdalmat, képzeljen el egy vonalat a köldökétől az ágyékáig, és rajta haladva centinként nyomja be erősen a területet. A legfájdalmasabb pontnak a petefészek tája bizonyult. Mivel késett a menstruációja, méhen kívüli terhességre gyanakodtam. Felhívtam a János Kórházat, beküldtem, egy órán belül megoperálták. Ha sokáig vacakolunk, elvérzik. Ezek elképesztően felemelő pillanatok egy orvos számára.

Valóságos állami bűn

Körmendi István számára csodálatra méltó, mennyit fejlődött pályakezdése óta az orvostudomány. Ezért különösen bosszantja, hogy egészségügyi rendszerünk nem korszerűsödik, sőt, lassan az összeomlás szélére jut. – Ez már valóságos bűn az állam részéről – fakad ki. – Pedig elvileg minden világos. Először is meg kellene erősíteni az alapellátást, a háziorvosi rendszert, hogy az ezen a szinten elvégezgető vizsgálatokhoz legyenek megfelelő eszközök. Szakképzett segélyszemélyzetre is szükség lenne, amely bizonyos tevékenységeket ki tud váltani. Át kéne alakítani az előírásokat, több mozgásteret engedni az alapellátásban dolgozó orvosoknak. Én például gyógyíthatok pajzsmirigy-betegséget, de a diagnosztizálásához szükséges egyes laborvizsgálatokra nem utalhatom be a beteget. De egy lúdtalpbetétet sem tudok felírni. Ez abszurd. Így nagyon sok olyan beteg kerül a szakrendelőkbe, akit a háziorvos is elláthatna megfelelő felhatalmazás birtokában.

A kórházak számának csökkentésével egyetértene a háziorvos, ha átgondoltan történne, valóban jól felszerelt centrumkórházakat eredményezve, fontos feladatokat biztosítva a kisebb intézményeknek is, beleértve akár az idősgondozást. De hasonló, kidolgozott átalakítási tervekről szó sincs. Mintha az lenne az irányadó szemlélet, hogy akinek van pénze, fizesse meg a privát ellátást, a többiek meg álljanak sorba. – Közismert, hogy rengetegen hagyják el a magyar egészségügyet, csökken a szakma presztízse, egyre kevesebb fiatal jelentkezik orvosnak. A területnek nincs minisztériuma. Mi lesz így?

A kialakuló káoszban már szinte apróságoknak számítanak az egyéb hiányosságok. Például a prevenció elhanyagolása. A Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő nem is finanszírozza az ilyen vizsgálatokat. „Egyszer véletlenül prevenciós kódszámmal utaltam be egy betegemet laborvizsgálatra. Aztán telefonált, hogy ki akarják fizettetni vele. Át kellett írni a kódot diagnosztikusra” – folytatja bosszúságainak sorolását Körmendi doktor. Azt is szorgalmazná, hogy a tanulók legkésőbb 14 éves korukig részesüljenek főtantárgyi szintű egészségügyi oktatásban. – Borzasztó, mennyire hiányosak a lakosság egészségügyi ismeretei. Ennek megfelelően alig van egészségtudatosság, és nehéz az embereket a betegségmegelőzésnek partnerként megnyerni. Ebből is adódnak a magyar lakosság – európai összehasonlításban – elszomorítóan kedvezőtlen egészségstatisztikai mutatói.

Körmendi István ezzel együtt nagyon szomorúnak tartja, hogy egyre inkább az orvosok lelkiismeretére van bízva a rendszer, és a túlhajszoltság, a csökkenő megbecsültség sokszor érzéketlenné teszi őket. – Kevesebbet kommunikálnak, hajlamosak kerülni a beszélgetést kevésbé tanult emberekkel. Apám praxisában ez elképzelhetetlen volt. Sokukban nincs sokukban kellő empátia. Egy belső hang, amelynek ezt kell sugallnia: „Te ugyanezzel a panasszal mehetsz egy kollégához talán már holnapután. Amit elvárnál tőle, ugyanúgy bánj te is a betegeddel!” Ez a nyitja az egésznek!