Szokás mondani, hogy focimeccset nézni, csapatoknak szurkolni pótcselekvés. Legyen így, bár nehezen lehetne megmondani, mi nem pótcselekvés az életben. Műalkotásokért rajongani, ülni egy székben, órákon át papírlapokra nyomtatott szavakon futtatni a szemet, állni egy múzeumban, és bámulni egy képet? Kimutatta már valamilyen eszköz, hogy ettől több lett az agysejtünk, és mélyült az érzelmi világunk? Esetleg önmagunk megvalósítása lenne az igazi dolog? De amit éppen végzünk, általában nem az, amit végezni szeretnénk. Pótcselekvés, pótkarrier. Ha unalmas a házaséletünk, nem vitás, hogy mással kéne lennünk, de ha jó, felmerül, hogy ebbe menekülünk más kudarcaink elől. Szóval, hagyjuk békén a focit. Ugyanolyan gazdag kis pótuniverzum, mint a többi, aki szereti, azt nagyon meg tudja mozgatni érzelmileg, elgondolkoztató helyzeteket, drámákat kínál.
A belépéshez, kapcsolódáshoz itt is egy dologra van leginkább szükség. Hitre. Hogy ez egy komoly, mi több, fontos valami. Egy Ügy. Elvileg bármely sport képes ezt sugározni, de talán csak a labdarúgás érte el, hogy világszerte az élet részévé váljon. Számolni kell vele. Annak is, akit hidegen hagy. Ha nagy meccs van, nem ajánlatos programot szervezni, számolni kell vele, hogy a családban a szurkolók idegesek lesznek, nem lehet hozzájuk szólni két órán át, eltörhet pár pohár. A média a főhírek között számol be a felkészülésről, az eredményről, elemzi a történteket. Érthető, hiszen mint közismert, mit pótol embermilliók számára a foci? A nagybetűsnek vélt történelmet, a háborúkat, forradalmakat, puccsokat. A harcos haza- és igazságszeretetet, a változást, a jövőt. Persze meg is fordíthatjuk a képletet: a véres küzdelmek pótolják a focit.
Végül is mindegy, éppen mi pótol mit, a lényeg, hogy a „valódi” és a „pótlék” nem létezhet egyszerre. Legalábbis én ezt éreztem az idei foci vébé kitartó szemlélése során. Talán nem voltam vele egyedül Európában. Mert bármennyire izgatja is az embert, hogy a horvátok tudják-e majd tartani a brazil támadásokat, kizökkenti, hogy közben az is kérdés, ki tudják-e védeni az ukránok a városaikat célzó orosz rakétazáport. A médiában szinte egymás alatt a pályákról és a frontokról érkező hírek, hasonlóan harcias fordulatokkal. A vébét otthonunkba hozó M4 sportcsatorna is elég abszurd helyzetbe került a mérkőzések szünetében eldurrantott egyperces hírcsokrával. Szakértőknek, felhajtásnak, focistáknak, őrjöngő közönségnek hála már épp elhiszem, hogy olyan eseményt nézek, ahol eldől a világ sorsa, majd sietve tudatják velem, hogy óriási problémák lesznek az energiával, és több politikus a világháború lehetőségétől tart.
Őrült helyzet. Aki azt állítja, hogy nem érzett belőle semmit, mert neki nem lehet diktálni, mit tartson fontosnak, már bizonyára pót-pót-pót szinten él. Ott ültünk minden nap a képernyő előtt, fogadtunk, néztük, megvitattuk, örültünk, dühöngtünk, de nem volt az igazi. Én többek között onnan vettem észre magamon, hogy ezúttal elképesztően idegesítettek Hajdú B. István töltelékszövegei, a sok ostoba, semmitmondó statisztika. Hogy ez és az a csapat még sohasem nyert úgy, hogy az első tíz percben a kapusa kirúgásnál egymás után kétszer is a balhátvédhez gurította a labdát. A szakértők taktikai mélyelemzései sem lehettek mindig a helyükön (hiszen egy másik csatornán katonai elemzők vázolnak fel hadi helyzetet). Senki nem hibázott, jól teljesített a stáb, főleg Gera Zoltán ritka intelligens hangütését emelném ki, amely folyamatosan üzente: ez játék! Mégsem lett ez a vébé igazi ünnep. Nem lehetett az.
De ha mindez kicsit patetikus, más is zavart az életünkre rázúduló nagy konfliktusok mellett. Talán az első eset, hogy nem tudtam kinek, vagy ki ellen szurkolni. Egyik ország sem képviselt olyan együtt- vagy ellenérzéseket kiváltó értékeket, szituációkat, hogy nagyon dobbanjon a szívem. És a csapatok sem üzentek semmi felemelőt a játékukkal. Amelyek nem fociznak elég jól, azok is megtanultak nyerni. Profizmus, fegyelmezettség. Azért meg nem tudtam Argentínának drukkolni, hogy Messi végre világbajnok legyen, főleg a Mexikó ellen kitaposott győzelem után. A világ jelenlegi legjobb játékosa, de nem szeretem a kultuszát, ahogy Cristiano Ronaldóét sem. Nagyon gépi, marketingízű, teljesítmény- és haszonelvű. Jobban hatnak rám olyan sportemberek, mint Harry Kane vagy Antoine Griezmann, akiknek valami nemesség csillog a játékukban és a személyes kisugárzásukban.
Ha a sport, a foci nézése valóban csak pótcselekvés, elvárható, hogy valami mást, tisztábbat, igazságosabbat, reménytelibbet, emberibbet mutasson a „valódi” világnál. Erre most egyre kevesebb az esély. Vége az olyan jeleneteknek, mint amikor Illovszky Rudolf edzőként bekiabált Müllernek, a Vasas zseniális, de kicsit rapszodikus, lazulgatós játékosának: „Sanyi! Müller Sanyi! Gyere le!” Müller kikocogott az oldalvonalhoz, és lihegve, gyermekien így szólt: „Hadd maradjak még, Rudi bácsi!” Illovszky ránézett, majd legyintett: „Jól van, menj vissza!”
