- Magyarországon nem egy szimpla kormánybiztoscsere zajlott le, hanem totális átpolitizálása a mozgókép támogatási rendszernek

Az ideit az átmenet éveként fogjuk nyilván tartani a magyar film szempontjából. Lassan kezdenek elfogyni még a Vajna-rendszerben elindult alkotások és érkeznek a sokkal inkább intézményi korszak, mely mögött a Nemzeti Filmintézet (NFI) áll. Egy átlagos európai országban ez nem kellene, hogy gyökeres változásokat hozzon, de mivel hazánk nem az, nem csak egy szimpla kormánybiztoscsere zajlott le, hanem totális átpolitizálása a mozgókép támogatási rendszernek. A 2022-es átalakulása a magyar filmnek visszavezethető a 2018-as kultúrkampfig, melynek a lényege az volt, hogy a készülő filmek nem elég történelmiek – legalábbis hazafias szempontból –, amelyek pedig a műfaj álcája mögé bújnak, azok pedig kifejezetten hazaáruló hangvételűek.

Hogy ez alatt mit értettek a saját ideológiájukon kívül bármilyen mást elviselni képtelen megmondóemberek és alanyi művészek, kiderült idén, amikor a hitelesség szándékával elkészítették a Blokád című filmet, amely a rendszerváltás fel nem dolgozott, át nem beszélt, kvázi feldolgozatlan múltját egy B-kategóriás akció- és katasztrófafilm keretei közé kényszerítette, és mivel ilyen környezetben szükség van főgonoszra, Göncz Árpád köztársasági elnök figurája lett a morálisan elítélendő, forradalmárból hazaárulóvá süllyedt, karrierista és opportunista kétdimenziós kliséje. Persze, lehet véletlen, de nem elszigetelt esetről van szó, ha csak és kizárólag az ideológia közvetítése a cél és a film minősége a legeslegutolsó a sorban, akkor a karácsonyra időzített Aranybulla-sorozat az, mely inkább azt sugallja, hogy szándékos trendről van szó.

Persze, egy demokráciában simán előfordulhat, hogy botrányosan pocsék minőséggel jelentkezik a köztévé, Franciaországban például most azért dübörög a botrány, mert nézhetetlenre sikerült a Diane de Poitiers, a híres kurtizán életéről készült sorozat (Isabelle Adjani ég a címszerepben). Bukás a javából, majd lesz helyette másik széria. Ám a különbség, hogy hazánkban most már tendencia, hogy a nagy állami támogatásokat három-négy producer kapja és egyértelműen a művészeti oldal cseréje való törekvés – az a bizonyos másik eltüntetése a cél. Az, hogy mondjuk, mennyire szeretnénk a világ filmgyártásához tartozni, jellemzi, hogy a tavalyi oda nem illő (értsd: esélytelen) nevezés (a Post Mortem című magyar nemzeti horror) után a már említett Blokádot sikerült idén nevezni. Senki se csodálkozzon, hogy a nemzetközi szinten technikai kiállásában semmilyen alkotás nem jutott sehova (első körben kipottyant). Pedig csaknem tizenötmillió forint vissza nem térítendő támogatást kapott a produkció az Oscar-kampányra, amely, ha zajlott is valahol a világban, láthatatlan maradt. Érdekes, a Golden Globe-ra nem is nevezték a filmet, így triviális, hogy az Oscar-nevezés tényét így csak itthon volt fontos hangoztatni.

Az, hogy a 2022-es moziév a magyar film szempontjából válságos, a nézőszámok is mutatják. Összesen huszonhárom magyar, élőszereplős vagy animációs nagyjátékfilm került mozikba, ebből tizenhétről érhetőek adatok el, és ezek alapján lehet 421 ezres össznézőszámról beszélni. Pedig voltak jó filmjeink, fiatal, tehetséges alkotóktól – pontosabban szinte csak tőlük. Ott volt például a Sundance történetében először versenybe hívott Szelíd (Nemes Anna és Csuja László), a fesztiválsikereket halmozó Hat hét (Szakonyi Noémi Veronika), a remek kritikákat kapó Magasságok és mélységek (Csoma László), a Veszélyes lehet a fagyi (Szilágyi Fanni) és a mélymagyar valóságot lehengerlően stilizáló Larry (Bernáth Szilárd). Örök hála a NFI-nek, hogy felkarolták ezeket a tehetséges alkotókat és a produkcióikat, igaz ezek vagy tévéfilmes pályázatok, az Inkubátor program keretében készültek – kivétel a Larry, amely még a korábbi korszak és az egykori filmalap igazgatója, Havas Ágnes szeretetprojektje volt. Az, hogy a streamerek korában mit jelent a tévéfilm (jelesül, értelmezhető-e még ez az elavult kategória), a cikk terjedelmét meghaladó esztétikai eszmecserét lehetne folytatni. ám, hogy Magyarországon mit jelent egyértelmű: nem kaphat vissza nem térítendő marketingtámogatást annak moziforgalmazója. Ilyenkor meg lehet próbálkozni az átsorolással, van, amikor sikerül (Szelíd), ám többnyire nem: így elmondható, hogy Lévai Balázs és Tiszeker Dániel tévéfilmje, a Nyugati nyaralás lesz 2022 legnézettebb magyar mozifilmje bő nyolcvankétezer eladott jeggyel – még jó, hogy Lévai producerként a saját pénzét befektetve nyerte meg az igencsak unfair versenyt. Merthogy érdemes tudatában lenni: a Blokád moziforgalmazója harminc millió forint vissza nem térítendő marketingtámogatással tudott előállítani mintegy hatvanezer nézőt. Az biztos, hogy a forgalmazó piacon a versenyhelyzet, fogalmazzunk úgy, kissé zűrös.

Persze, lehet, hogy ez se, fair, de érdemes megemlíteni, hogy az Avatar: A víz útja a nyitóhétvégén szűk negyedmillió nézőt hozott most decemberben. A Hollywood ellen készülő csodafegyver, a mintegy hatmilliárd forintos állami dotációval készülő Petőfi-mozi, a Most vagy soha! csak 2024-ben érkezik – és természetesen reménykedünk abban, hogy az is lesz – már a csak a nagy kérdés: miről fog szólni 2023?