Egy törvény margójára

Ugyanabba a folyóba kétszer nem léphetünk, a folyó neve maradt, a víz elfolyt – mondotta vagy kétezerötszáz évvel ezelőtt az epheszoszi Herakleitosz. Nos, a magyar politikai élet szereplői nagy valószínűséggel nem mutattak és ma sem mutatnak mély érdeklődést a klasszikus görög filozófia iránt, így nem csoda, hogy az elmúlt évtizedekben nem kétszer, hanem sokszor képesek voltak ugyanazon hibák elkövetésére.

Történelmi szinten is rendkívül ritkának számít, hogy valakit vagy valamit többször is kivégeznek - legyen az személy vagy egy esetleg különösen veszélyesnek vélt szervezet. Egy ilyen „notóriusan visszaeső áldozat” a Magyar Orvosi Kamara. A hippokratészi eskü elveit magukénak valló hivatás művelői hazánkban sokszor megfogalmazták már a „salus aegroti suprema lex esto” (a beteg üdve a legfőbb törvény) és a Markusovszky által elképzelt elvek - „célunk a magyar orvostársadalom és -hivatás emelése, az orvosok állásának szabályozása az államhoz, a közönséghez és ügyfeleinkhez” – egyeztetésének szükségességét. A mindennapok útvesztőiben azonban a nemes hitvallások mindig elkoptak, sőt az aktuális politika számára üldözendővé váltak.

Nem lebecsülve a mindenkori politikai döntéshozók felelősségét a lakosság egészségi állapotának és magának az egészségügy helyzetének alakulásában, el kell ismernünk, hogy a lakosság és az egészségügy szereplői sem szeplőtelen bárányok abban, hogy idáig jutottunk. Az anomáliák okainak keresésében mindig sokkalta könnyebb másokra mutogatni és a felelősséget áthárítani. Ugyanakkor az értelmiségi lét a „kiművelt emberfők” számára különleges kötelezettséget is teremt; különösen azoknál, akik szakmájuknál fogva nemcsak a maguk, hanem mások életéért is közvetlenül felelősek.

A viktimológia – vagyis az áldozattá válás tudománya – bizony a Magyar Orvosi Kamara esetében is keserű igazságokat fogalmazna meg, ha érzelmektől mentesen, csupán az evidenciákra alapozva vizsgálnánk meg az orvosi hivatásrendi szervezet újra és újra megismétlődő kálváriáját.

Tudjuk, hogy a történelem ítélőszéke nem mentheti fel a 48-49-es forradalom és szabadságharc orvosainak-ápolóinak üldözőit, vagy az 1918-19-es korszak egészségügyében tevékenykedők elítélőit, mint ahogy a zsidóüldözés vagy a kommunista időszak is gyógyíthatatlan sebeket ejtett az orvostársadalmon; sőt a rendszerváltást követően is immár másodszor kénytelen szembenézni a magyar orvosi kar az elvei miatti meghurcoltatással.

Ugyanakkor a fenti példák is mind rámutattak arra, hogy az ideológiai, vallási alapon, politikailag, stb. erősen megosztott, vagy éppen ellenkezőleg, az eseményeket rezignáltan szemlélő bázis miatt az aktuális hatalom mindig rá tudta kényszeríteni az akaratát az orvoskarra. Ez különösen nagy baj azért is, mert ami rossz a Magyar Orvosi Kamarával történik, az előbb-utóbb valamennyi orvosnak fájni fog. Ami pedig fáj az orvosoknak, azt rövid időn belül valamennyi egészségügyi és egészségügyben dolgozó egyaránt érezni fogja, és amit ez a szakmai réteg negatívumként érzékel, az azonnal a betegeken fog lecsapódni. Nem azért, mert a „gonosz orvos” vagy a „mosolyát régen elvesztett nővér”, esetleg a „nemtörődöm takarító vagy beteghordó” ezt akarja, hanem azért, mert a nem motivált vagy éppen ellenérdekelt szereplő minden esetben rosszul teljesít, és a rosszul teljesítés az egészségügyben bizony egészségvesztésben vagy akár életekben mérhető.

Szerencsére hazánkban nem dúl olyan ádáz háború, mint a szomszédunkban. A Mindenható vagy a Sors nem döntötte össze az országunkat, és nem temetett tízezreket a romok alá, mint tette az Törökországban. Ha sem külső ellenség, sem természeti katasztrófa nem sújt bennünket, akkor miért kell nekünk önsorsrontóvá lenni, és újra és újra egymásra rontani? A betegeink biztosan nem erre vágynak, hanem inkább arra, amint Babits Mihály kívánt Húsvét előtt című versében: „hogy elég! hogy elég! elég volt! / hogy béke! béke! / béke! béke már! / Legyen vége már!”

—

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.