„Az akkugyárak létesítésénél is ez történik: kisemmizés általi felhalmozás”

„Nem kell nekünk akkugyár! Debrecenben semmiképp! Főleg a kínaiaktól!” Tiltakozások, látványos megmozdulások. Miközben Magyarország már évek óta az akkumulátorgyártás egyik globális központja, kelet-ázsiai vállalatok bedolgozójaként. A terület fejlesztése az Európai Unió iparpolitikájában is kiemelt helyet kapott. Van mitől félnünk, mi ellen lázonganunk, de lehet, hogy így a problémákat nem látjuk igazán. Czirfusz Márton, a Periféria Központ gazdaságföldrajzos munkatársa tanulmányban vizsgálta az ágazat értékláncának szereplőit, dolgozói és szakszervezeti kilátásait.

Az akkumulátorgyártás jobbára környezetvédelmi, zöld kérdéseket vet fel a debreceni CATL-tervekkel kapcsolatban is, de a tanulmányában másról van szó.

A civilek a környezeti kérdéseket hangosították fel leginkább az évek során. Gazdasági összefüggésekről is lehet olvasni, a kormány és a közgazdászok egyaránt sokat foglalkoznak velük. Arról már kevesebb szó esik, mi történik a dolgozókkal, milyenek a munkakörülmények a meglévő gyárakban.

A tiltakozásoktól az lehet ember benyomása, hogy ördögtől való az iparág bővítése.

Ez túlzó dramatizálás. Az akkugyártás kétségtelenül munkahelyeket teremt, beruházásokat hoz Magyarországra, növeli a GDP-t. Az Európai Uniónak is fontos a fejlesztése. Részben az európai autóipari lobbi nyomására erős a szándék, hogy az itteni autógyárak ne legyenek kiszolgáltatva a távol-keleti akkubeszállítóknak. Komoly forrásokat fordítanak az uniós költségvetésből arra, hogy az akkumulátorgyártás termelési lánca európai cégek kezébe kerüljön. Az EU kutatás-fejlesztési projekteket támogat, és megengedőbben kezeli, ha a tagállamok nemzeti forrásokból segítik a beruházókat. Egy kicsit mindig alku tárgya, milyen támogatások feleltethetők meg az uniós versenypolitikai szabályoknak. Az már az árnyoldal, hogy kevéssé tudni, kinek jelent ez majd igazán hasznot, mekkora költségei lesznek a gyárak termelésének, mi lesz hosszútávon a környezettel, és a munkásokkal, akik veszélyes vegyi anyagokkal dolgoznak.

A magyarországi üzemek tulajdonosai és beszállítói azonban nem európaiak.

– Távlati az uniós cél, hogy a teljes technológia és értéklánc, a fémházaktól a cellákon át a végtermékig európai vállalatokkal épüljön ki. Jelenleg nincs alternatíva. A Volkswagen, a BMW vagy az Audi nem tud akkut gyártani. Be kell szerezniük, mint az ablaktörlőt, az autóüveget vagy a karosszérialemezt. Svédországban épül a Northvolt cég hatalmas gyára, és német-francia kezdeményezések is vannak a gyorsan cserélődő technológiák fejlesztésére. Az autóiparban ez új jelenség: a benzinmotor százéves találmány, de az elektromos autóval éles változás következik.

Az európai akkugyártás mindent kizöldítene?

– Aligha. MIndegy, hogy európai vagy távol-keleti egy cég, a minőség és a veszélyek ugyanazok. Versenyről van szó, amelyben átmeneti időszakot élünk. A magyar kormány szeret azzal érvelni, hogy aki nem akarja ezeket az akkugyárakat, német érdekeket szolgál. Ez nem igaz, mert a német autógyáraknak is az az érdeke, hogy ezek az üzemek Kelet-Közép-Európában, Magyarországon minél gyorsabban felépüljenek és a termelésbe álljanak, mert most kellenek az akkuk az elektromos autókba. Nem véletlenül köt a BMW és a Mercedes hosszú távú szerződéseket távol-keleti beszállítókkal. Még nem világos, mikor és hogyan lehetne őket kiváltani európaiakkal. Az akkumulátorgyártás teljes spektrumában is szükség van minden kapacitásra. Hatalmas a globális kereslet. És folyik a helyezkedés.

Mi tehát az alapvető probléma az akkumulátorgyárakkal?

Mindenkinek az, ami ellen tüntet vagy fellép. És ez sokszor némileg torz képet fest. A nagyobb városokban könnyebben megszervezhető a civil ellenállás, amely zöld témákra fókuszál. A gyárak Komáromban, Gödön is a középosztálybeliek lakóterületéhez közel épültek – Debrecenben is ez történne –, akik könnyebben mozgósíthatók. A szegényebb környékek nemigen adnak jelzéseket, a hamarosan termelésbe álló iváncsai akkugyárról alig hallani. Ha gazdasági szempontból közelítünk, nyilvánvaló, hogy energiaigényes üzemekről van szó, a hálózatok kiépítése borzasztó drága, és az állam fizeti. Nagy kérdés, hogy azok a százmilliárdok, amelyek infrastrukturális beruházásokra mennek, milyen arányban állnak a termelésből származó hasznokkal. Nem tudni, hogyan zajlik a földek felvásárlása, a kártalanítás. Az Audi-gyár bővítésénél például a városi vezetésből páran megneszelték az ipari parkká minősítés hírét, és hogy szépen tudnak nyerészkedni a felvásárlással.

Gondolom, a szakszervezetek nem emiatt kértek segítséget.

Valóban nem. Az egyik gond, hogy ezekben az üzemekben vegyi anyagokkal dolgoznak. Sok esetben betanított munkákról van szó, rövid idő után a gyártósorhoz kerülnek olyan emberek, akiknek korábban talán soha nem volt dolga ilyen anyagokkal. Ez munkavédelmi kockázat. Hosszabb távon munkaegészségügyi hatásokkal lehet számolni. Például nehézfémek hatásával: azt tapasztalták, hogy a dolgozók szervezetében megnövekedett a koncentrációjuk. A másik problémát természetesen a fizetések jelentik. Ezekkel a betanított munkákkal ugyan magasabb béreket lehet elérni, de csak úgy, ha az alkalmazott túlmunkát vállal, éjszakázik, 12 órás váltott műszakú munkarendben dolgozik. A szakszervezetek 8 órás normál műszakért követelnek tisztességes béreket.

Mindez a hazai munkásság képzettségét sem javítja.

Itt sokszor tényleg csak a gombokat kell nyomogatni. Van high-tech, de az a gép maga. A kormánynak olyan ágazatokat kellene támogatnia, amelyek magasabb képzettségű dolgozókat alkalmaznak. A szakképzésnek és az oktatáspolitikának a magasabb hozzáadott értékű termelés irányába kellene elmozdítania a magyar gazdaságot. Ehelyett a betanított munka számára teremtenek

De ha egyszer az EU is szeretné meghonosítani az ágazatot…

– Csakhogy ebben az esetben a kutatás-fejlesztés és minden kapcsolódó szolgáltatás is itt lenne, ami jóval sokszínűbb munkaerőt igényelne. Persze összeurópai szinten. Magyarországra és általában Kelet-Európába valószínűleg így is az összeszerelő üzemek települnének. Mondhatjuk, hogy Németországban is jönnek létre mostanában hasonló akkugyárak, de a betanított dolgozóik nagy százalékban a mi régiónkból vagy Európán kívülről érkeznek. A magyar gazdaságpolitika feladata lenne, hogy előrébb törjünk. Van ugyan valamiféle akkumulátoripari stratégiánk, de a valóságtól teljesen elrugaszkodottan, mert azt feltételezi, hogy a hazai egyetemek kutató-fejlesztő tevékenysége elősegíti a kelet-ázsiai gyárak itteni fejlesztését. Csak hát ezt az iparág jelentős részében az anyavállalat csinálja, és pedig a saját székhelyén.

Uniós jogszabályok nem segíthetnék a problémák kezelését?

Az EU-ban egyre fontosabbá válik a kellő gondosság elve, amelyet elkezdtek jogszabályokba is átültetni. Így a vállalatok felelősek, hogy a tevékenységüket fenntarthatóan végezzék. A környezeti hatásokon – például a keletkező hulladékok kezelésén – túl van ennek társadalmi fenntarthatósági vetülete is: legyenek rendben a munkakörülmények, fizessenek tisztességes béreket, ne legyen gyerekmunka a beszállító vállalatoknál. Az elem- és akkugyártás régebbi keret-irányelveit most felfrissítették, az elektromos autókhoz szükséges akkuk iránti igények miatt. Persze az ipari lobbi elég erős Brüsszelben, előfordulhat, hogy lényeges részek ki fognak kerülni. Másrészt az uniós irányelvek átültetése a nemzeti jogszabályokba mindig helyi hatáskör. A magyar jogszabályok általában csak a legszükségesebb minimumot várják el, főleg munkaügyi, környezetvédelmi kérdésekben. Ráadásul ellenőrzések és kapacitások híján hiába vannak munka- és környezetvédelmi törvények, a bírságok, szankciók is gyengék. A gödi Samsungra is csak néhány millió forintos bírságot szabtak ki, noha a gyár létrejöttét tízmilliárdokkal támogatta az állam.

A mai kapitalizmusból mit mutat fel különösen érzékletesen az akkutörténet?

Természetesen a kizsákmányolást. Ami a termelési folyamaton belül zajlik. A dolgozók egyszerűen nem kapják meg munkájuknak megfelelő ellenértéket. Évszázados megoldások köszönnek vissza: munkanap hosszabbítása, a gyártósori termelés felgyorsítása, külföldi bérmunkások alkalmazása… A hosszú távú, káros egészségügyi hatások is a kizsákmányolást képviselik. Akik hosszú időt húznak le ilyen üzemekben, azoknak csökken a munkaképességük, komoly egészségügyi problémákkal szembesülnek. És kérdés, kizsákmányolás-e, amiről a zöldek, a civilek beszélnek. Szerintem nem, mert nem a termelési folyamaton belül zajlik. Pontosabban közelít hozzá a szakirodalom, mikor arról ír, hogy a tőkefelhalmozás a kisemmizésen keresztül történik meg. Megfosztják az embereket különböző közjavaktól, víztől, energiától, termőföldtől. Az akkugyárak létesítésénél is ez történik: kisemmizés általi felhalmozás. A két dolog nem feltétlenül ugyanazokat a társadalmi csoportokat érinti.

Mennyire vagyunk távol az „optimális, jóléti” kizsákmányolástól?

Egy erős szakszervezeti mozgalom sok mindent el tudna érni. Kikényszeríthetné az államtól, hogy legyenek rendes munkaügyi ellenőrzések, környezetvédelmi bírságolások, ne szennyezzék a vizünket. Mert ebben az államnak van mozgástere. Persze önmagukban kissé lokális ügyekről van szó. A feladat, hogyan lehet felskálázni őket országos vagy európai szintre. Hogyan lehet elérni, hogy a Debrecen melletti, mikepércsi anyuka, aki aggódik a gyerekei jövőjéért egy oda épülő akkugyár miatt, szolidáris legyen azzal a filippínó anyával, akinek a férje meg a gyerekei itt dolgoznak majd. Ahogy a vállalatok nemzetközi szinten szerveződnek, a munkásságnak is így kell megszerveződnie, mert egyébként ki lesznek játszva egymással szemben.

Az egykori munkásmozgalom távlati célja a kizsákmányolás megszüntetése volt.

Ez nemcsak elszállt, de komoly visszalépések vannak. A munkásmozgalom története többek között a 8 órás munkanap küzdelmével kezdődött. És akkor most itt vannak ezek a gyárak 12 órás műszakokkal? Egy másik klasszikus munkásmozgalmi téma és eredmény a gyerekmunka tilalma. Ehhez képest az akkugyártás nyersanyagainak bányászatában jelentős részben gyerekmunkát alkalmaznak. Igaz, nem mifelénk. Ebben az ágazatban vissza lehet nyúlni a hagyományos európai munkásmozgalmi törekvésekhez, újból föl lehet venni céljait a napirendre.