Ha megszűnne az állami pénzözön, akkor a katolikus egyház kénytelen lenne szembenézni a valósággal

Sürgősen kezdeni kellene valamit az egyházban létrejött politikai megosztottsággal – mondja Gégény István katolikus hittanár, a Szemlélek portál lapigazgatója. Interjú.

A magyarországi katolikus egyház jelen állapotában nem képes a megújulásra – jelentette ki a minap egy budapesti vitafórumon. Mire alapozza az állítását?

Ismert mondás: „ecclesia semper reformanda”, vagyis „az egyháznak folyamatos megújulásra van szüksége”. Magyarországon ennek a jelei egyáltalán nem mutatkoznak. Úgy tűnik, a magyar egyházi vezetés leginkább megúszni szeretné a fájdalmas szembenézést a problémákkal. Bár az egyház szűkmarkúan bánik az információkkal, tényként kezelhetjük, hogy Magyarországon csökken a papok száma, az átlagéletkoruk pedig nő. A fiatalabbak között vannak, akik elhagyják a papi hivatást: Hodász András története a legismertebb, de egyik paptársa hét hasonló esetről tud az elmúlt évekből. Én három középkorú papot ismerek, aki a közelmúltban ugyanígy döntött. Azokon, akik maradnak, egyre nagyobb a teher. Tomka Ferenc, egy neves katolikus pap már 2015-ben azt nyilatkozta a Szemléleknek, hogy „kimerült a papság, elveszítjük a híveket”. Számos papnál depresszió, alkoholizmus, súlyos pszichés gondok jelentkeznek. Volt, aki baleset következtében halt meg: egyik miséről rohant a másikra. Sajnos, több öngyilkosság is történt. Az adott feladatot képtelen ellátni az adott létszámmal és az adott munkakörülmények között dolgozó papság. Ez van ma Magyarországon.

Csak Magyarországon van ez? Nem európai jelenségről beszélünk?

Miközben Dél-Amerikában, Afrikában vagy Ázsiában sokfelé virágzik a hitélet, az egyház egész Európában súlyos kihívásokkal küzd. Nem mindenhol a paphiány a legnagyobb probléma. Franciaországban például az abúzusok miatt katolikus hívek tömegei a teljes püspöki kart felszólították, hogy mondjon le. Magyarország annyiból különleges, hogy itt nincsenek, vagy alig vannak nyilvánosságra került botrányok. A bőkezű állami támogatásban részesülő egyházak látszólag prosperálnak.

Szóba hozta a nagyvonalú állami támogatásokat: egyházi szempontból miért lenne baj, hogy sok pénzt ad a kormány?

Normális, ha a közcélú egyházi tevékenységet valamilyen szinten támogatja az állam, sőt: a vatikáni szerződés alapján ez állami kötelezettség is. A túl sok pénz azonban inkább akadálya a megújulásnak. Magyarországon az állam olyan mértékben avatkozik be az egyház működésébe, hogy megbetegítette a szervezetet. Eljutottunk odáig, hogy az egyházak legfőképpen olyan tevékenységet végeznek, amit az állam finanszíroz. Akkor van templomfelújítás, ha az állam ad rá pénzt. A hittan- vagy cserkésztáborok, különféle rendezvények egy része is külső forrásokból valósul meg. Ez a baj. Belegondolhatunk abba, mi lenne politikai váltás esetén, ha az új kormány másként képzelné el az egyházak finanszírozását. Összeomlana sok minden. Láthatjuk, mi történt a kötelezően választható iskolai hit- és erkölcsoktatás bevezetése után, amit egyébként – Erdő Péter bíborostól is tudjuk – nem a katolikus egyház kért, hanem a kormány erőltetett. Ezzel kiszervezték a közösségi életet a plébániákról. Az én gyerekkoromban még evidencia volt, hogy a plébánián nemcsak hittant tanulunk, hanem pingpongozunk, beülünk a könyvtárba beszélgetni, generációk találkoznak egymással. Akadnak helyek, ahol ez megmaradt, de a plébániák többségén megszűntek a közösségi alkalmak. A hitoktatók iskolától iskoláig szaladgálnak. Úgy tudom,

Tehát közelít a semmihez.

Publikus a felmérés?

Nem az. Megkerestem az „illetékes püspököt”, aki felelőse volt a kutatásnak. Majdnem adott is interjút a Szemléleknek, végül visszakozott. Annak a tényét azonban elismerte, hogy a felmérés létezik. Sejthető, hogy a püspöki kar azért nem hozza nyilvánosságra az eredményt, mert az nem szimpatikus az egyház számára. Az viszont nem állítható, hogy a katolikus vezetők ne lennének tisztában a valósággal. Nemrég, amikor nálunk járt Ferenc pápa, úgy tűnt, a püspöki kar arra törekszik, hogy minél szebbnek mutassa a magyarországi helyzetet. Ferenc pápa teljesen más stílust követ, ő igaz módon kommunikál, kritikát és önkritikát is gyakorol. A pápalátogatás napjaiban abból kaphattunk konkrét megtapasztalást, hogy mennyire más az, amikor Isten embere jön közénk. A magyar püspökök – tisztelet a kivételnek – viselkedésükben, kommunikációjukban óvakodnak a hatalomnak nem tetsző kritikus megszólalásoktól. Valahogy minden irányban együtt mozognak, együtt cselekszenek a hatalommal. Pedig a hatalommal való összefonódás összeegyeztethetetlen a katolikus tanításokkal. Visszatérni látszik Magyarországon – nem én mondom, egy katolikus paptól idézek – a „cuius regio, eius religio” elv: „akié a hatalom, azé a vallás”. Mintha a vallásnak ma az lenne a szerepe Magyarországon, hogy legitimálja a hatalmat. A kormánynak vannak vallási szempontból pozitív lépései, de azt mindenkinek éreznie kellene, a kereszténységnek nem az a küldetése, hogy egy földi hatalmat szolgáljon.

Ferenc pápa látogatásakor a Papp László Sportarénában több mint 10 ezer fiatal gyűlt össze, a Kossuth téri szentmisén hatalmas tömeg vett részt. Ez nem arra utal, hogy válságban lenne a katolikus egyház Magyarországon.

Azok, akik elmentek a sportarénába vagy a Kossuth térre, nem a Magyar Katolikus Egyházzal szerettek volna találkozni, hanem egy hiteles keresztény vezetővel: Ferenc pápával. Ehhez képest nézzük meg, milyen fotók készültek például a Győrben tartott Katolikus Társadalmi Napokon. Ha azt mondom, hogy szerény volt az érdeklődés, akkor nagyon finoman fogalmaztam. Nem akarok igazságtalan lenni, Magyarországon is léteznek katolikus rendezvények, amelyek sok embert vonzanak. Léteznek apró, hiteles civil kezdeményezések is, de ezeknek az árral szemben kell úszniuk, és azért küzdeniük, hogy ne fulladjanak meg. Visszakanyarodhatunk az egyik alapkérdéshez: jól használja-e fel a katolikus egyház az államtól kapott rengeteg pénzt? Szüksége van-e egyáltalán a katolikus egyháznak ennyi pénzre? Nekem meggyőződésem, hogy nincs. Jobb lenne megszüntetni a kivételezést, és hagyni a képességei szerint működni az egyházat. Eluralkodott a hatalomfüggő látszatkereszténység Magyarországon, amely elfedi a problémákat. Ha megszűnne a pénzözön, akkor az egyház kénytelen lenne szembenézni a valósággal. A katolikus egyház helyzetét elsősorban nem az épületek állaga mutatja meg, hanem a közösségek lelki állapota. Olyan mértékű belső megosztottság, méghozzá politikai alapon létrejött megosztottság van a katolikus egyházban, amivel sürgősen kezdeni kellene valamit. Erre azonban nem látok semmilyen szándékot.

Miben nyilvánul meg a politikai megosztottság?

Beer Miklós, a ma már nyugállományban lévő váci püspök maga nyilatkozott arról, hogy megüzenték neki: „fogja be a száját”. Nem ő az egyetlen. Említhetem akár a saját példámat is. Aktív egyházépítőnek tekintem magam, dalszerzőként és katolikus hittanárként évtizedek óta szolgálom az egyházat. Volt idő, hogy tömegrendezvényeken színpadon zenéltem, vagy előadásokat tartottam. Az Új Ember katolikus hetilap külsős munkatársa voltam. Amikor a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” kezdte kinyújtani a csápjait, nekem is megüzenték, hogy nemkívánatos személy vagyok.

Előfordult, hogy felkértek zenélni, majd másnap közölték, mégse, „hiba” történt. Ha valaki úgy vállalja föl a hitét, hogy az magában foglalja a hatalom kereszténységgel nem összeegyeztethető tevékenységének kritikáját is, akkor retorziókkal kell számolni. Minket, akik ebbe a körbe tartozunk, és a pártpolitikától független kereszténységet képviseljük, rendszeresen szidnak és gyaláznak. A karaktergyilkosság különböző eszközeit vetik be ellenünk.

Hányan képviselik ezt a bizonyos „pártpolitikától független kereszténységet”? A hívek részéről mekkora igény van erre a gondolkodásra?

Sokan szomjaznak a hatalomtól független, őszinte kommunikációra. Viszont az is egészen biztos, hogy óriási tömeg van Magyarországon, amely úgy tartja kereszténynek magát, hogy teljesen helyénvalónak gondolja a világi hatalom és az egyház összefonódását.

Akkor most ott vagyunk, ahol a part szakad.

Ferenc pápától idézek: nyitott kapukra, falak helyett hidakra van szükség. Nem lehetünk annyira naivak, hogy gyökeres változásokat reméljünk az elkövetkező pár évben, de az talán elérhető, hogy egy hitelesebben megélt vallásosság képes legyen helyesebb erkölcsiséget elhozni nem pusztán az egyház, hanem az egész társadalom számára is. Keresztényként úgy gondoljuk, hogy nem a hatalom, hanem a Szentírás határozza meg a jó és a rossz fogalmát. Ehhez a mércéhez nem pártszínek mentén kell igazodni.