Mezőkövesd;ima;idősotthon;egyedüllét;rózsafüzér;

- Rózsika néni kiszabadult a szeretet fogságából, hazatérhetett a mezőkövesdi idősotthonból

Nem minden nap telik egyformán jól, egyformán hasznosan sem telik, de azzal, hogy imádkozom, egy kicsikét jobbá teszem az életemet. Nem egyformák a napok, de valamilyen eredménye minden napnak van – meséli Rózsika néni, miután egy hónapja belakta a kompolti otthonát, ahol korábban hatvannégy évig lakott. A mezőkövesdi idősotthonból sikerült hazamenekítenie magát, egy betegségből lábadozás és tizenhat hosszú hónap után, tisztelője, egykori óvodása és a nyilvánosság segítségével. Másfél hónapja közölt riportunk után sokan szorítottak neki, a szomszédos Kápolna egykori óvodavezető díszpolgárának ismeretlenül is. Hazatért. Elhunyt szeretteinek a hiánya fájdalmas maradt, de bebizonyította, hogy csekély látással, 86 évesen is képes megbirkózni az élete rendbetételével és a házéval. Túl van az első zöldbablevesen, zöldségesen készítette, és a csirkeszárnypörköltön, amihez nokedli is került szíves kápolnai felajánlásból.

Hetek óta tervezzük, hogy betoppanunk Rózsika nénihez. A híreket folyamatosan kaptuk felőle, olykor tőle, de látni akartuk, miként boldogul egyedül. A gondtalan hazatérés nem volt garantált, temérdek tennivaló szakadt az idős asszony nyakába, amit évekkel ezelőtt még egymaga megcsinált. De belevágott, mert az idősotthonban nem volt maradása. Másodmagával élt Mezőkövesden egy kis szobában, az egyébként lakályos, tiszta és csendes otthonban, ahol viszont leépült a tenni akarása, az életkedve. Sokat sírt, szomorkodott, de nem kapott megértést. A második fiának a tragikus halála törte össze két évvel ezelőtt, és még abban az évben a menye is hirtelen távozott. Két lányunokája, akik a szüleiket veszítették el egyik napról a másikra, úgy érezték, nagymamájukat idősotthonban tudják biztonságban.

Egy betegségből való felépülésig ez így is volt. De elfogyott a levegő Rózsika néni körül. Ahogy erőre kapott, a régi házába vágyott vissza, ahol életének legnagyobb részét töltötte. Nem akarták elengedni, a nővérek biztosak voltak benne, hogy napokon belül baj éri, esetleg azért megy vissza Kompoltra, hogy elbúcsúzzon az élettől. De az istenfélő asszony eszében sincs félreállni a terhek alól, amiket kapott. A hazatérésről szóló döntésében megszakadt a szeretet köteléke közte és az unokái között, de talán lesz idő összekötni még. Erről nem kérdezzük, csak a máról és a holnapról. És a déd­unokáiról, akik időnként felhívják telefonon. Gyönyörű, fűzött kis fotóalbumból mosolyognak, ekkor még együtt a család, boldogan.

Léleköntés

Árnyas lugas alatt találunk menedéket a déli nap égető sugarai elől. Hűvös és lakályos hátsó teraszra lép ki házigazdánk. Megöleljük egymást, de máris betessékel, mint aki alig várja, hogy megmutathassa, mennyit haladt a ház rendbetételében. Ágika, a postáskisasszony pihenőidejében pucolja az ablakokat. Mi elképedünk a takaros terek láttán, mintha Szabó Antalné Rózsika néni egy pillanatra sem tette volna ki a lábát a házból.

– Sokat dolgoztunk érte lépésről lépésre – néz körül elégedetten, és a falon függő fényképekkel kezdi a időutazást. – Ott van a férjem, és ott vagyok én. Tizennyolc éves voltam. ’59-ben jöttem ide. Persze nem az én otthonom volt, hanem a szülőké. Antal szüleivel laktam 28 évet. Nem volt nagyon egyszerű, de megmaradtam akkor is.

A hazatérés napja felől kérdezzük.

– Csütörtökön volt egy hónapja. Hogyan is tudnám jellemezni: öröm is volt bennem, de tele voltam félelemmel is, hogyan leszek úrrá mindazon, amin úrrá kell lennem. Azzal kezdtem, hogy megfogadtam egy fia­talembert, aki lenyírta a bokrokat, mert felértek a háztetőig, és minden szemetet kivitt. 

Ez volt az első ténykedésem. A doktor úr meg is jegyezte, hogy „látszik, Rózsika, hogy megkezdte a munkáját”.

Az­után kitakarítottam, fogadtam embereket, akik segítettek. Utána rendbe tetettem az előkertet. Apránként mentünk előre, mindennap valamit megcsináltunk. Most megfogadtam egy festőt, aki a háznak azt a részét, amit látok, rendbe teszi. Lepereg a festék itt-ott.

Az asszony szerint lassan ment mindez.

– Feszült voltam, de úgy gondoltam, mégiscsak itthon vagyok. Meg kellett ezzel barátkoznom, nagyon nehéz volt. Idegen volt minden. Júlia és az asszonyok, akik szeretettel jöttek, még akkor is, ha pénzért, lelket öntöttek belém. Hogy ennek így kell lennie, el kell fogadni mindent, amit a sors nekem adott, és hogy valami – hogy is mondták – célja van még az égieknek velem. A maguk és Júlia jóvoltából hazajöhettem. Más senki nem segített. Mondhatom, hogy nem volt könnyű. De tegnap már vállaltam egy egész főzést. Zöldbablevest főztem zöldségesen, és három csirkeszárnyat paprikásan. Került rá kis tejföl is, Júlia hozta hozzá a nokedlit, nem kellett nekem szaggatnom. De hamar elfáradok. És izgatott vagyok, nyugtalan, hogy vajon megtettem-e mindent, hogy itt élhessem az életemet. Most már nemcsak avégett vagyok nyugtalan, hogy a szeretteim elmentek, hanem azért is, hogyan tudom megállni a helyemet…

Teher teszi az embert

Kapott segítséget, és a maga energiáját is felhasználta. A munkaerő nem volt olcsó, de mindent ki tudott fizetni.

– Van egy jó ismerős, egy fiú, aki árván maradt. És megállta a helyét egyedül, megápolta az édesanyját. Őróla vettem példát. Ha ő meg tudta oldani fiatalon, akkor nekem is muszáj. 

Lacikám, mondtam, le kellene vágni a füvet. Rettenetes, derékig érő fű volt a kertben, ahol korábban soha, csak növények. Azok már háttérbe szorultak, mert már nem tudok velük foglalkozni. Az udvart fölrotáltatom, és akkor rendben lesz. Mindig van valami, amiben tanácstalan vagyok, de a Júlia jó tanácsadóm nekem. Segít, átlátja a dolgokat. Olyan idős, mint az első fiam, aki negyvenkét éve meghalt.

A télire is gondol Rózsika néni. Kevés a fa, és az ereje se a régi. De megpróbál ebben is helytállni. Napközben szokott begyújtani a kandallóban, felviszi hozzá a fát, a karját telerakva, és délután három óráig tüzel. Utána használja a villanykályhát, és így nem fázik egész nap. Csak két szobát fűt, a többit becsukja. Talán lesz egy kis támasza, az önkormányzat segítsége jól jön neki, hálás érte. Lauráék, az idősek gondozói sokat segítenek neki, de igyekszik nem sokat igénybe venni őket.Az udvarban sok a helyiség, gazdasági épület. Egykor, mint a legtöbb portán, disznókat is tartottak.

– Régen volt, negyvenöt éve: mondtam, bontsuk szét, Antalkám, emeljük föl, hogy egy zárható helyiség és egy terményes legyen. Mindennek megvolt a helye. Legalább egy évben kétszer mindegyiket rendbe kellett tettem. De megbirkóztam vele. Most már nehezebb. Nem csak a 86 évem miatt. Az éveket egyébként sosem számoltam. Nem érdekeltek. Abban voltam biztos, hogy amit rám osztottak, meg tudom csinálni.

Más nem volt fontos, csak hogy megbirkózzon a feladattal. Ami sikerült, 64 éven át. Ám az idősotthonban semmilyen tevékenység nem mozgatta.– Most van időm kigondolni a dolgokat. Tegnap kitakarítottam kettő fiókomat. Áttöröltem, rendbe tettem, és ez már nekem jó érzés. Régen meg tudtam csinálni a kis kertet is, a csap mellett. Föl tudtam lazítani, láttam a füveket, de most már nincs merszem hozzá. Ahogy a temetőben sem voltam még, nem mertem kimenni, de most rászántam magam. Megpróbálom. Megterveztem azt is, hogy rendben legyenek a sírok. Adtam pénzt, és megcsinálták szépen. Mindegyik rendbe van téve.

Mindennapi imádság

– Általában hat órakor felkelek. Ritkán alszom tovább. Felveszem a kis kardigánomat magamra, és csinálok egy „három az egyben” kávét. Leülök, bekapcsolom a rádiót. Hét órakor kezdődik egy mise, meghallgatom. Utána széjjelszedem az ágyat, kinyitom az ablakokat, majd fogom a rózsafüzért. Kettő tizedet elmondok, egyiket egy asszonykáért, akitől átvállaltam, amikor meghalt. Rózsafüzér-társulatom volt itt nekem. Asszonyok jöttek, talán néha tízen is. Elmondtuk első vasárnap mindig a rózsafüzért. Egyet azért az asszonykáért mondok, egyet magamért. Utána megmosakszom, megfésülködöm. Rendet teszek magam körül, és valami ennivalót készítek. Utána valami egyszerűvel próbálkozom, egy fiókkal, vagy a konyhával, kimosok géppel vagy kézzel, kiteregetek. Az asszonyok 9 óra után jönnek, délben pedig lehozzák az ebédemet. Kis munkákra olykor megkérem őket. Utána sokáig imádkozom. Harminc-harmincöt percet vesz igénybe az ima, amit a betegekért, a halotta­kért, a Földért, mindenkiért elmondok. Próbálok jól imádkozni.Júlia majd mindennap a segítségére van. Van, hogy este megy haza, attól függ, mennyi a dolga otthon. Nagy segítség Rózsika néninek, komolyan „kigondolkodja” a tennivalókat.

– A gyerekkori barátnőm is majd mindennap meglátogat. Egy évvel idősebb nálam. Sok baja volt, de felépült, és mivel el tud jönni, eljön. A boltban még nem voltam, még nem merek. A félelem olykor úrrá lesz rajtam. De ez talán csak elővigyázatosság. A bátyám fia, aki orvos Debrecenben, szinte mindennap fölhív. Érzem, hogy érdekli a sorsom őket. Ez sokat jelent nekem. Jánoskám már nyugdíjas, nem szívesen vállalkozik autóval hosszú utakra. Van Pesten egy gyógyszerész ismerősöm, és egy gyógytornász is, akik szintén felhívnak olykor.

Időnként meglátogatja a háziorvosa is, ha szükség van rá. Nehéz volt, félelemmel tele, de valahogy sikerült megbirkóznia az elmúlt hetekkel. Viszont még mindig nem tud rendesen aludni. Az idősotthonban tizenhat hónapon át egyszer sem pihent nyugodtan.

– Az nem otthon. Aki önszántából megy, talán neki jó. De nem alakulnak ki ott igazi barátságok. Nehéz volt Mariskával is. Olyan megmondhatós asszony, állandóan utasítgatott. Mondtam is neki, nem tudlak megszeretni, Mariska. Becsülni tudlak, de nem tudlak megszeretni. Most ugyan szorongással, félelemmel együtt telnek a napok, de segítséggel valahogy előrejutottam. Lassanként, lépésről lépésre. Megérte harcolni, szerintem nagyon is.

A Margit hídról ugrott le a Magyar Nemzeti Balett táncosa múlt péntek éjjel, amikor két kollégája és egy barátja is vele volt. Az orosz fiatalembert életveszélyes állapotban vitték kórházba. A szombati próbát ennek ellenére megtartották, de aki jelezte, hogy most nem szeretne részt venni, hazaengedték. A sajtóban megjelent, hogy a művész fel akart mondani magánéleti problémák miatt, egy számára fontos személy pedig hazament Oroszországba. A hír megrendítette a közvéleményt, elindult a találgatás is, vajon milyen krízis húzódhat egy ilyen elkeseredett tett mögött. Köze lehet a háborúhoz vagy a táncművészek extrém testi-lelki megterheléséhez? Hogyan kezeli a társulat a tagjainak mentális jólétét? Az Operaház közleményében azt kérte, tartsuk tiszteletben kollégáik magánéletét, de ez meddig magán-, honnan társulati vagy már közügy?