- Felfegyverzett bandák tartják rettegésben a szerb–magyar határvidéket, a menekültválságból a maffia és a politika is hasznot húz

Két perce hagyhattuk el a legutolsó lakott házat. Ott hallottuk utoljára, hogy eszünkbe ne jusson a helybeliek szerint  afgánok által uralt erdőrészlethez menni. De ha mégis megtesszük, és fegyveresekbe botlunk, hátráljunk azonnal. Átgurulunk egy tarra vágott tisztáson, aztán ismét erdő következik. Újabb háromszáz métert teszünk meg. Torkunkban dobog a szívünk. Danit a párásodó szélvédő zavarja, akadályozza a fotózást. Magam feszültségoldás gyanánt tudakolom, ha szemből lőnek, akkor átstartoljunk vagy tolatni próbáljunk.

– Elég laza a talaj – állapítja meg feszülten Dani.Váratlanul így folytatja: – Inkább veretem meg magam egy szerb rendőrrel, mint lövetem le egy afgánnal.

Csendben egyetértünk vele. Mindannyian gondolatainkba temetkezünk. Lassan haladunk. Vészesen sötétedik.

– Itt lesz majd egy keresztút – mondja kísérőnk, Rafkó ifjúkori motorosemlékeit idézve. Pár másodperc múlva észrevesz valamit.

– Itt vannak… – Halkan beszél, érzelmek nélkül.

– Biztos? – kérdezi Dani.

– Aha.

– Ezt akarjuk? – érdeklődik ismét fotóriporterünk.

– Pont ezt – vágja rá vajdasági magyar kísérőnk.

– Már jönnek is. Ó, mennyien vannak, bakker, azt nézd! Ott lejjebb is...

A logisztika már megvan: szerb motoros futárok és taxisok hordják nekik az ellátmányt. Zsugorfóliában palackos vizet, ételt, energiaitalt egyenzacskókban.

– Ne mozogj! – korhol Dani, és sorozat hallatszik: a fényképező másodpercenként tucatnyi felvételt készít.

– Ezek a fegyveresek már – nyugtázza még mindig rezignáltan Rafkó.

– Biztos? – kérdezem.

– Ja. Szerintem forduljunk meg. Gyorsan, amíg még lehet. Mert látod, nem szöknek, nem bújnak – most már kezd ő is befeszülni.

Daninak erősen rossz érzései vannak, és ezt nem rejti véka alá.

– Most követjük el a kurva nagy hibát.

Amíg félre nem vonulnak, nem lehet látni, hogy van-e náluk fegyver – így kísérőnk.

– Lehet, hogy nem fog ez olyan jó történet lenni.

Rafkó hidegvérű a végletekig, így ez tőle komoly aggodalom.

– Mikor, kinek, most? – csattan föl fotósunk.

– Tolass vissza, hogy még egypár képet tudjon csinálni! – int Rafkó.

– Előrébb kell mennem, hogy lásson – mondom. Én már élő egyenesben látom a történteket. Amíg eltévedt autósnak hisznek, nem mozdulnak, de a fotógép hadüzenetet jelent nekik.

– Nem tudsz bennük megbízni. Ez mind fegyveres. Látod, nem félnek, jönnek – így Rafkó.

Dani lő még pár kockát.

– Menjünk, menjünk, menjünk! Húzzál! – jelzi, hogy elvégezte, amiért jöttünk.

– Menjünk, menjünk – helyesel visszafogottan Rafkó.

– Várjatok! – nyugtatom őket.

– Már szólnak is – mondja kísérőnk kimérten. – És ordibálnak… már kötik fel a sálat.

A hátsó ülésen forgó, de csak hangokat vevő kamera szerint tizenkét másodpercig néztünk farkasszemet a felénk futó afgán álarcosokkal. Vártam, előkerülnek-e a kabátjuk alól a fegyverek. A nedves, löszös talaj miatt azonban jobbnak láttam nem tétovázni tovább. A kiabáló afgánok tizenöt-húsz méterre lehettek, amikor magunk mögött hagytuk a keresztutat. De legalább lövések nem sürgették az iszkolást.

– Hát ez ennyi, fiúk. Sajnos, ennél jobban nem lehet megközelíteni őket – összegez menekültünkben Rafkó.

Megállunk egy közei, erdőszéli utcában. Kifújjuk magunkat.

– Megvan! – kiált Dani. Rázoomolva a fotósorozatra észrevesszük a fehér pólóson a hanyagul hátára vetett Kalasnyikovot.

Szélsőjobboldali kánon

Szerbiában, a nyugat-balkáni migrációs útvonal uniós határán az elmúlt években öt-tízezer között változik a menekültek száma. Menedékjogot elenyészően kevesen kérnek, mert a folyamat – bár három hónapig kellene tartania – akár évekig is elhúzódhat. Sajtóhír szerint két éve 2306-an jelezték szándékukat, a kérvény beadásáig 174-en jutottak, és mindössze tizennégyen kapták meg a státuszt. Nem csoda, hogy mindannyian Nyugatra tartanak.

A megoldhatatlan problémáról azt is gondolhatnánk: visszaveti egy kormány népszerűségét, ha az állampolgárai feje fölött golyók süvítenek, és már lakott területeken is ölik egymást az embercsempészbandák. A jobboldali média szereti úgy beállítani, hogy a migránsok, vagyis a bevándorlók hétköznapi magaviselete lenne a lövöldözés-késelés, de ez tapasz­tala­taink szerint aligha igaz. A csapnivaló közbiztonság nem csak a zömmel magyarlakta észak-bácskai területeket érinti, de az ott élő szerbeket is. Belgrádig csak a média hírei jutnak el.

Most azért vagyunk ismét a Vajdaságban, hogy láttassuk: a bevándorlási válságra adott európai válasz, vagyis (a Lampedusa drámája után mozdulni látszó) tétlenség és a tehetetlenség hihetetlen maffiahálózatot épített ki Szerbiában. Az ország egy darabját elfoglaló terroristákkal, a menekültekből hasznot húzó taxismaffiával, az uniós támogatásokat zsebre vágó szerb állammal és a helyiek szerint szintén korrupt csendőrséggel. Az „erőszakos migránsokból” propagandakampányokat szervező szélsőjobboldali kánon mérsékelt politikai erők sorát söpörheti el a jövő évi Európai Parlamenti választásokon. Mert Európa kezd megtelni, és kezdi elveszíteni a humánumát.

A titóista bunkerben

– Legalább öt perc – bukkan elő Rafkó feje a föld alatti bunkerből.– Nem mondod! – meresztjük rá a szemünket.

Meghökkenni sincs időnk, kísérőnk máris eltűnik a bunkerrendszerben. Pedig úgy megkérdeznénk, hogy vajon mennyire fognak nekünk örülni, akik éppen elbújni akarnak a dohos falak között: a menekültek, az őket vezető vodicsok, az embercsempészek vagy a terroristák. Mert őket keressük. Ha viszont ők valakit keresnek, azok nem mi vagyunk, nem a nyilvánosság. Egy tisztáson talán több esélyünk volna. Beszélgetni vagy menekülőre fogni.

És mint minden elhagyott határ menti ingatlan, a bevándorlók menedéke. Most azonban üres. Virgonc egereken, aszott macskatetemen, szeméthegyeken pihen meg a lámpáink fénye. Rafkóval a környező majorsági épületeket is feltérképezzük. Egyikben pár hete még aggregátor biztosította az áramot, konyhát is működtettek benne. A rejtekhelyet mintegy 1400 csendőr és rendőr részvételével szervezett akció számolta fel.Tőlünk pár száz méterre szabadtéri fürdőben menekültek mosdanak éppen. Nem zavarjuk őket. Rafkó idegesebb a megszokottnál. Öt-hat kilométerre lehetünk Hajdújárástól, ahol minden bokrot ismer. A vodicsokat már arcról is. Járásuk irányából megmondja, mikor és hol találkoznak a taxissal, aki az ellátmányt hozza.

Felveri a gaz az épületeket. Az egykori terménytárolót galambok lakják, de még így is fekhelyeket látunk a gerendázaton. Nem messze egy tétova alak tűnik föl. Telefonálni kezd, felénk indul, de elmegy mellettünk. Érezhetően a szervezett migráció útjában vagyunk. Nem hiányzik senkinek a kameránk nyilvánossága. Lendületesen gyalogló csapat lep meg bennünket. Kiszárad a szánk. Tí­zen továbbmennének, de egy afgán odajön hozzánk. A lábát filmezhetjük, s így nyilatkozik.

Szaleh a neve. Elmondja, hogy az életüket mentve menekültek el a szülőföldjükről, amelyet élhetetlenné tett a tálib uralom. Ő maga egyetemista volt, de egyre kevésbé tanulhatta azt, amit szeretett volna. Most mindannyian Németországba igyekeznek. Az éj leszálltával harmadszor próbálnak átkelni a határzáron. Az erőszakról azt gondolja, hogy bár néhányan használnak fegyvereket, de nekik a határátkelés az egyetlen céljuk, semmi más. – Nem a menekültek okoznak problémát Európának, hanem a maffia, néhány terrorista. Ők azonban nemcsak Európának okoznak gondot, hanem a menekülteknek is. Elkapják őket, elveszik a pénzüket. Mi nem félünk, csak életben akarunk maradni, hogy elérhessük Európát – mondja Szaleh. A szerb csendőrség korrupciójáról az afgán fiú is hallott, de őt még elkerülte ez a drága élmény.

Khailallah tragédiája

A tizennyolc szerbiai befogadóállomás közül az egyik legnépszerűbb a szabadkai, ahonnan pár perces taxizás után elérhető a műszaki határzár környéke. Éjfél felé járhat. Kórókból rakott tüzek égnek a teliholdnál. Ahogy odalépünk, szétrebbennek, csak a legfáradtabban kuporognak a térdükre rogyva. A központban csak férfiakat látni. A családok a környező fák alatt húzzák meg magukat. A jellemzően szír, kurd, afgán, török és marokkói menekültek között rengeteg a gyerek, a karon ülőtől a kamaszig. Egy szír asszony négy gyerekét altatja. Egy pléd van alattuk, rajtuk semmi, csak kabát. Cipő nélkül fekszenek egymás mellett.

Éjfél előtt a taxiké a terep. Akik nem a határ felé igyekeznek, és nem néznek bennünket taxisnak, a társaságunkat keresik. Így tesz Hasan is, megrázó történetét arab–angol fordítóba gépelve.

– A török csendőrségnek tűzparancsa volt, lelőhettek volna bennünket – írja. – Khairallah Ahmed Al-Ha­washt, aki egy vak fiú volt, mellettünk ölték meg. Eltávolították a szerveit. A humanitárius országoknak felelősségre kell vonniuk a török hatóságokat a bestiális rasszizmusuk miatt! A háború menekültjei vagyunk, nem a nincstelenségé. Menekültek vagyunk, nem tiltott tanok hirdetői, nem drogdílerek, és nem szervkereskedők.

A törökországi kurd Mustafa is rengeteg sérelmet sorol. A közelmúltig volt magyar börtönben. Hét éve hagyta el Törökországot, problémái voltak a kormánnyal. Már megbánta a döntését, ami az azóta történtek ismeretében talán nem csoda. Magyarországra szökött, de elkapták, általa nem részletezett okok miatt őt is, társait is megverték. A börtönből iratok és pénz nélkül szabadult. – Hét év a semmiért, hát hol vannak itt az emberi jogok? – teszi föl a kérdést. A fiától vár segítséget. Ha megérkezik a pénze, Belgrádba megy a konzulátusra, de ha kell, gyalog tér vissza Törökországba.

Beszélgetéseink során rendre azt is tudakoltuk, mit gondolnak az embercsempészek és terroristák gyakori fegyverhasználatáról, és azokról a talán kisebbségben lévő társaikról, akik egyre kevésbé rokonszenvesen közelednek Európa felé. A mégoly makulátlan szándék, valódi elesettség is elutasításra találhat emiatt. Ahogy leszáll az este, megindulnak a taxik a hajdújárási autópályahídhoz. Ez alig egy kilométerre esik a határkerítéstől. A híd tövében két csendőrautó, tíztagú különítménnyel. Kigyúrt kommandós mindahány, néhányan a két métert verik. Szerb kísérőnk tíz percig beszélget velük, egyszerre hárman mondják neki a magukét. Eltanácsolnak bennünket a helyszínről, ahol a menekülteket akarják feltartóztatni. Később a taxik kétszáz méterrel távolabb állnak meg, és a csoportok nem a híd felé jönnek, hanem átrohannak az autópályán, szalagkorlátot és vadhálót mászva.Nem értjük. Talán a taxisok adták le a drótot. Vagy a csendőrök. Távolabb egy szír csoporttal találkozunk. Feszengve fogadják a kérdéseinket. Időre mennek az embercsempészekhez. A Gendarmerie tíz marcona egyenruhása megállítja őket, percekig beszélget velük. Száz méterről fotózzuk őket. A csendőrség dolgavégezetlenül távozik.

Tranzit glória nélkül

Százötvennyolc menekült pihen egy szántón Ásotthalom Átokháza nevű területén, néhány száz méterre a határzártól (és néhány kilométerre a Makkhetesi erdőtől). Körülöttük készenléti rendőrök és határvadászok. Székesi Dezső törzszászlós, a szegedi határrendészeti kirendeltség 1-2-es szektorának parancsnoka elmondja: a határsértőket hajnalban drónok és helikopterek észlelték a környező mezőkön, erdőkben. A járőrök feltartóztatták őket. E gyűjtőponton várják a Tornádónak nevezett, egyebekben rabszállításra használatos járműveket.

Dalmi Gergely törzszászlós a 2015-ös menekültválság óta dolgozik a határvédelemben. A Készenléti Rend­őrség tiszthelyettese és kollégái a ruházat- és csomagátvizsgálást végzik. Ha közbiztonságra különösen veszélyes eszközöket, kést, szúró-, vágóeszközt találnak, akkor elveszik azokat. Személyazonosságot igazoló dokumentum a legritkább esetben van a bevándorlóknál. Ezeket útközben eldobják, máskülönben idegenrendészeti eljárás indulna ellenük.

– A feladat ugyanaz – mondja. – Meg kell akadályozni, hogy az illegálisan Magyarországra tartó, érkező személyek az ország mélységébe menjenek. A jogszabály erre kötelez minket, ezt hajtjuk végre. A kerítésépítés után könnyebb lett a dolgunk, mert már nem tudott a zöldhatáron be­áramlani a migránsáradat. Később vágóeszközökkel estek neki a határzárnak, különböző taktikákat alkalmazva elcsalták a járőrt, hogy folytathassák a kerítés megbontását. Ily módon vagy mászással időnként bejutnak az országba, de akkor jön a követező hullám: akiket a kerítésnél nem tudunk távozásra bírni, azokat magyar mélységben kell feltartóztatunk.

Technikában sokat fejlődött a határvédelem. Az éjjeli felderítésre alkalmas hőkamerás drónok is nagy segítséget jelentenek a járőrök számára.

– Az embercsempészet nagyban megnehezíti a munkánkat. Nem két forintról beszélünk. Nemrég egy elfogott személy azt mondta, Németországig 3000 eurót kell fizetnie. Ez nem kis pénz. A csempészek ezért elszántak, mindenféle módszerrel megpróbálnak Magyarországon átmenni.

A jellemzően ismeretlen személyazonosságú menekülteket – mint illegális határsértőket – szinte egész délelőtt fuvarozzák a röszkei tran­zit­zóná­hoz. Java részük bizonyosan nem utoljára jár magyar földön. A konténerek között minden határsértőről fénykép készül, de a cél nem egy adatbázis építése. Az aktuális egészségi állapotot rögzítik, a későbbi vádak és viták elkerülése érdekében. A szürke, rozsdás ajtó becsapódik mögöttük. Átkísérjük őket a túloldalra, hol néhány méter még magyar terület. PET-palackhalommal szegélyezett, általuk jól ismert ösvényen távolodnak. A maffia működésének aggasztó fázisa, amikor a magyar határvédelem által többszörösen visszatoloncolt bevándorlók kifogynak a pénzből. Ilyenkor a vagányabbakat embercsempészek alkalmazzák. Boltba járnak, létrákat szereznek be, rosszabb esetben fegyverrel őrzik a Makkhetesi vagy a Szelevényi-erdőt. Meg kell dolgozniuk a maguk és családjuk Nyugatra vándorlásáért. A szervezett terrorizmus részévé válnak. Katonásat játszanak, arab TikTok-videóik tanulsága szerint a migráció szent harcának gyalogjaiként, akik rendőrökkel, csend­őrökkel, határőrökkel tusakodnak végig a Balkánon és Közép-Európán.

„Akik az erőszakos cselekményeket elkövetik, nem szándékoznak átjutni a határzáron”

A magyar-szerb határszakaszra évek óta jelentős migrációs teher hárul. Terbe Roland rendőrőrnagy, a Csongrád-Csanád Vármegyei Rendőr-főkapitányság határrendészeti osztályvezetője ezt a tényt számokkal támasztja alá. A vármegye Szerbiával közös határszakaszán ez évben októberéig mintegy 63 ezer illegális bevándorlót tartóztattak fel Magyarország területén, és 57 ezer személyt állítottak meg az ideiglenes biztonsági határzárnál. Volt nap, amikor több mint ezren kényszerültek innen visszafordulni.

Az illegális migráció a határzár mentén és az ország mélységében is szervezetten működik. A határkerítésnél nem ritkák az erőszakos cselekmények sem. Ezeket az őrnagy szerint jellemzően nem a bevándorlók követik el. Azok, akik átjutnak a határzáron, általában együttműködőek.

– Egyértelmű, hogy azok a személyek, akik az erőszakos cselekményeket elkövetik, nem szándékoznak átjutni a határzáron. Az illegális migrációt szervező embercsempészek a szerb oldalról fadarabokkal, kövekkel, vagy olyan tárgyakkal dobálják meg a kollégákat, amelyek sok esetben veszélyeztetik a testi épségüket. A kollégáim részt vesznek intézkedéstaktikai képzéseken, eligazításon felkészítik őket a várható helyzetekre. Enyhébb személyi sérülések ennek ellenére, védőfelszerelésekkel is elfordulnak. Lőfegyvert a szerbiai oldalon észlelnek a kollégáim, olykor lövést is hallanak. A szerb hatóságok azonnal reagálnak az ezekkel kapcsolatos jelzéseinkre.

Nincs elég jelentkező, nagy a fluktuáció – a Készenléti Rendőrség Határvadász Ezrede felől nem mindig kedvező hírek érkeznek. A tervezett négyezerhez képest jelenleg mintegy 1500-an szolgálnak az ezredben. Nem mindenki alkalmas a feladatra, sokan másként képzelik el a kihívást, így a lemorzsolódás sem jelentéktelen, de számosan vernek gyökeret az egyenruhások között.

Szabó Nándor őrvezető egy éve szerelt fel, előtte a fegyveres biztonsági őrségnél dolgozott.

– Élmény, izgalom, és a rugalmas időbeosztás is kedvező a családom számára – mesél a motivációkról. A veszélyeket ismeri, együtt él velük, és igyekszik vigyázni magára. – A feleségem vár otthon, és a kislányom, aki karácsonykor lesz hároméves. Sok szerencsét kívánva bocsátanak utamra minden szolgálat előtt, és a lelkemre kötik, hogy vigyázzak magamra. Ennek igyekszem is eleget tenni.

A határvadászok a beosztási helytől függően az autópálya-átkelőnél, a kerítés közötti makadámúton, és az ország mélységi területén teljesítenek szolgálatot, szerteágazó feladatkörrel.

Kerekes László századostól, a Készenléti Rendőrség Határvadász Ezredének egyik századparancsnokától tudjuk: az ezred Csongrád-csanádi állományában mintegy négyszázan teljesítenek szolgálatot. Több mint 250-en a szegedi, mintegy 100-an a kiszombori, 50-en a nagylaki határrendészeti kirendeltség állományát erősítik.

– A fluktuáció nem mondható magasnak. A leszerelők között akadnak olyanok, akik néhány hónap kihagyás után térnek vissza. Havonta tartunk határvadászképzést 20-30-as létszámmal. Sokan jelentkeznek külföldiek, elsősorban szerbek az állományba. A fizikai, pszichológiai és egészségügyi alkalmasságot felvételi eljárás keretében vizsgálják.

A pálya vonzerejét a jelentkezők megkérdezésekor ismerik meg.

A határvadász ezred állományát más megyékből is erősítik rendőrök. Panka Zoltán alezredes a Készenléti Rendőrség pécsi osztályának tisztje ottjártunkkor Csongrád-csanádi századparancsnoki teendőket látott el.

– Az egyik fő feladatunk az ideiglenes biztonsági határzár védelme. Jelenleg is számos kollégám közreműködik abban, hogy migránsok illegálisan ne léphessenek Magyarország területére, és hogy az országba már bejutottakat feltartóztassuk. A szervezetten működő embercsempész-hálózatokat különféle szűrőtevékenységekkel igyekszünk felszámolni.

Kollégái a kihelyezett szolgálatban három-négy napot töltenek. Nem otthon, nem a családjukkal vannak, ami mentálisan önmagában is megterhelő. A parancsnoki állomány ezért folyamatosan figyel a szolgálatot teljesítő rendőrökre, beszélgetnek velük, hogy pontosan érzékeljék a terhelésüket.