zarándoklat;riport;törökök;mítosz;Homérosz;Trója;

Az egykori
Trója romjai.
Most kőhalom
is alig áll ott,
illetve láthatók
az évezredek
alatt egymásra
épült civilizációs
nyomok

- Zarándokének Trójáról

Ősz elején eljutottam Trójába. Nem olyan nagy dolog ez, az ember csak beül az autóba és le sem kell térnie az autópályáról, végig négysávos az út. Biztonságos is. Erre a kirándulásra régen vágytam, évek óta nézegettem a lehetőségeket, utazási irodák programjait böngésztem, latolgattam az útvonalakat. A csoportos utazásról főleg azért mondtam le, mert én csak és kizárólag Tróját akartam, úgy éreztem, hogy ezt nem akarom összekeverni mindenféle más élményekkel, antik romokkal, ottomán hangulatokkal és kötelező szőnyegvásár-látogatással. Túl sokat beszélhettem erről a vágyamról, végül a család megelégelte, kijelölte az időpontot és eldöntötték: utazunk mind. Megtöltöttük az autót és megjárták velem együtt Tróját. Láttunk persze sok mást is az oda- és visszavezető utazás alatt, volt mindenféle kellemes élmény, és ami minden utazással együtt jár, okulás is. Persze, hogy megkérdezték indulás előtt: de miért Trója? Én erre zavaros magyarázatokat adtam, mentegetőztem és figyelmeztettem is az útra vállalkozó szeretteimet, nekik is tudniuk kell, hogy ott nincs semmi látnivaló, vagy legalábbis alig van. Csak kövek, ásatási terület látható a Hisarlik-dombon. Van ugyan faló, de azt egy jó ideje tatarozzák – nem látogatható.

Az előző mondatban elég pontos leírást adtam a helyszínről. Az egykori Trója egy közepes domb, ahol egykor vár, város állt. Most kőhalom is alig áll ott, illetve láthatóak az évezredek alatt egymásra épült civilizációs nyomok. A helyszíni feliratok tájékoztatnak az épp ott látható rétegek feltételezett koráról, hogy melyik régészeti feltárás azonosította, s hogy mit gondolnak, az ottani romok milyen épületek maradványai. A hely közelében van a Trója Múzeum, egy nagyon új létesítmény, amely részletesen bevezeti a látogatók a város és a régió történetébe, bemutatja az ott talált tárgyakat, kincseket és a feltárt történeti Tróját szembesíti a homéroszi eposz, az Iliász világában megjelenített irodalmi Trójával. Jó hely, büszkék lehetnek a múzeumukra a törökök. Ők persze törökök, így aztán a múzeum elbeszélésben az az üzenet uralkodik, hogy a helynek nincs köze a hellénekhez, s Trója voltaképpen az anatóliai hettita világ része volt, s így támadták meg őket az imperialista görögök. Hát lehet így is felfogni a háromezer éves történetet, meg lehet más értelmezése is. Voltaképpen mindegy, hiszen Homérosz irodalmat hagyott ránk. Fikciót. Ebből a szempontból viszont a Trója-látogatásnak mi értelme? Hiszen nem megyünk sem az üveghegyhez, sem az Óperenciás-tengerhez.

Biztos? Pár éve egy másik családi utazáson Veronába mentünk, ahol a lányaim lelkesen fényképezkedtek Júlia házának erkélye alatt. Tetszenek érteni, ugye? Van ott egy ház, amire azt mondják, hogy itt történt a shakespeare-i szomorújáték nagy jelenete. Tehát egy színdarab, egy fikció egyik jelenetét valós történetként élik meg az odatolongó milliók, beleélik magukat, idézik a sorokat és ettől jól érzik magukat. Biztos, sokakat ugyanaz a vágy hajtott, mint engem a tengerszoros melletti romokhoz.

Azért Trója mégiscsak valósabb hely, még ha a sok homéroszi sztori, csata, csoda, párviadal, beleértve a nagy faló-trükköt is, merő kalandregény. Thriller.

Ez még mind kevés magyarázat, hogy milyen vágy munkált bennem, miért akartam látni a helyet, amelyről tudtam, hogy nincs ott igazából mit látni.

Trójában úgy éreztem, megérkeztem (köszönet érte a családomnak), ott voltam a helyszínen, amelyről már tizenévesen olvastam. Először Szabó Árpád Trója-könyve, aztán Trencsényi-Waldapfel Imre görög mitológiája tette ismerőssé a héroszokat. Különös szerencsém, hogy gyerekként megismerhettem a nagy tudóst, a fia volt a barátom. Szóval feltehetően úgy nőttem fel, hogy a görög világot ismerősként kezeltem. Később meg Devecseri Gábor zseniális fordítása vitt még közelebb az eposzi történethez. Nem lettem fanatikusa az ügynek, ha így történt volna, a klasszika-filológia ránt magához és megtanulom az antik nyelvet, s úgy élvezhetem az eredetit. Megelégedtem ennyivel, de ez is sok volt, több, mint hatvan éve érzem úgy, hogy ez a világ bennem van és később is mindig visszatér. Olvasmányokban, színdarabok témáiban, képzőművészetben. Oda kellett menni.

Visszatérve értettem meg, hogy mi volt a különbség a trójai út és más hasonló helyszínek között. Ott végre megnyugvást éreztem, megérintett a szél, amelyet a hely szelleme kevert a dombon. Teljesült a zarándoklat. Úgy emlékszem, sokat fecsegtem a velem utazóknak, magyaráztam, hogy ez miért fontos nekem – nyilván magamnak magyaráztam elsősorban és próbáltam megosztani velük, amit az antik világról tudok, hogy megértessem, miért annyira fontosak nekünk ma is a talán soha nem volt királyok, hősök, félistenek a maguk nagyon hétköznapi vágyaikkal és tévedéseikkel. Szóval akörül keringtem, s keringek máig is, hogy itt is kezdődött ez a civilizáció. Európa. Meg kellett nézni ezért a helyet. Valószínűleg ilyen vágy hajtja a zarándoklatra indulókat évezredek óta. Például Trójába mentek turisták az ókorban is. Római császárok is fontosnak érezték, hogy felkeressék kedvenc szuperhőseik küzdelmeinek színterét. Régi minta, régi mánia ez.

Az emberek évezredek óta mennek zarándokutakra. Összegyűltek Britannia késő kőkori lakói Stonehenge köveinél, mentek az izraeliták a zarándokünnepek napjain a jeruzsálemi templomba, s mennek évszázadok óta a szentek sírjaihoz, Rómába pápát látni, muzulmánok, buddhisták és más hívek is felkeresik a helyeket, amelyekről úgy gondolják, hogy isteni jelenlét, vagy egy jó szándékú közvetítő révén épp ott kapnak majd megoldást, gyógyulást, feloldozást. Én ide sorolom azokat is, akik Lenin konzervált testét nézik Moszkvában, vagy más hasonló történelmi alakok sírjánál keresik a megoldást. Mert az ember nem élhet csoda, de legalábbis csodavárás nélkül. Mindeközben a zarándokok élvezik a hozzájuk hasonlóak jó társaságát, együtt merülnek meg a hit élményében, ami nyilván felerősíti a bizakodásukat.

Erre a kitérőre nyilván azért volt szükségem írás közben, hogy megmagyarázzam, mitől volt más ez az utazás, mint a zarándoklat. Trójában ugyanis valóban meglegyintett engem az a szél, amelyet nem éreztem korábban, amikor más, közismerten nagyon szent helyeken jártam. Őszintén mondom, vártam ott is erre, de máshol nem szólított meg a hely szelleme. Hiányzott belőlem valami, ami aligha pótlódik már. Pedig emlékszem, elég kisgyerekként hallottam a bibliai hősök kalandjairól. Anyám mesélte ezeket óvodába, iskolába menet, talán mert nem jutott más az eszébe. Az ötvenes években volt ez, amikor aligha akarhatott engem vallásossá nevelni. A szent helyem – értettem meg – feltehetően Trójában van, ahol ez a nagyszerű történet is játszódik, nyilván ez maradt meg bennem legerősebben. A történet mese, de a hely valós. Világok csaptak itt össze valaha, feltehetően ezek igen jelentéktelen, járási méretű birodalmak voltak, de a pitiáner törzsfőnökök handabandájából és csatározásából az európaiak nagy története született. Minden benne van, ahogy minden megtalálható a zsidó Bibliában is. Nem bíztatok senkit, hogy keresse meg a helyeket, ahová nagy olvasmányai, filmélményei elvezetik. Amelyekről úgy gondolja, hogy fontosak neki, hogy azoktól lett az, aki. Nekem bejött. Megerősítette bennem: a kitalált sztorik mindig erősebbek a jól dokumentált leírásoknál.

Ennyi lenne a magyarázat?