- Magyarországon a bevándorló gyerekek húzzák fel a diákok eredményeit, a tehetségeket inkább csak elveszítjük

A héten váltak nyilvánossá a 2022-es PISA-mérés eredményei, a kormányzat sikerként számolt be arról, hogy a magyar diákok a nemzetközi átlagnak megfelelően teljesítettek. Valóban örülnünk kell?

Én úgy látom, hogy szignifikáns változás nem történt az előző három méréshez képest. Egyébként sem érdemes egyik mérésről a másikra nézni a változásokat, bár azok valóban érdekes pillanatok, amikor lényeges különbségek vannak. Magyarországon is volt ilyen, de akkor is a hosszabb távú tendenciák a fontosak. Ezekből az látszik, hogy 2000 és 2009 között volt egy lassú növekedés, sőt 2009-ben értük el a legjobb eredményeket. Majd 2012-ben és 2016-ban óriási visszaesés volt a magyar tanulók teljesítményében, azóta lényegében ugyanazon a szinten vagyunk. 2018-ban történt némi javulás, de nem annyi, hogy a tendencia statisztikailag változott volna. A legutóbbi mérésen a matek és a szövegértés eredménye kicsit romlott, a természettudomány kicsit javult, de ezek nem óriási értékek, nem változtatják meg a tendenciát; igazából sem jobbak, sem rosszabbak nem lettünk, valójában semmi újdonság nem történt.

Ugyanakkor a magyar diákok úgy teljesítettek az átlagnak megfelelően, hogy maga a nemzetközi átlag csökkent, több nyugat-európai országban is romlottak az eredmények. Ön szerint ennek mi az oka?

Ahogy a nemzetközi szakértők, úgy elsősorban én is a Covid-világjárványt okolom. Nem az egyedüli, de fontos tényező. Viszont az meglepett, hogy nálunk ennek kisebb volt a hatása, mint máshol. Például a nemzetközi átlag matekból 15 ponttal csökkent, nálunk 8 ponttal, a szövegértés összességében 10 ponttal, nálunk csak 3 ponttal, a természettudománynál pedig kifejezetten növekedtünk, 5 ponttal. De, mint mondtam, ezek nem adnak okot a hurráoptimizmusra. Van egy másik tényező is, ez pedig a bevándorló gyerekek aránya és helyzete. Kimutatható, hogy azokban a nyugat-európai országokban, amelyek az utóbbi évek erős menekültmozgalmában leginkább érintettek voltak, csökkentek az eredmények. Ez persze nem a gyerekek bevándorlóstátusza miatt van, sokkal erősebb hatást jelent a szociális helyzetük vagy az, hogy nem az anyanyelvük az adott ország hivatalos nyelve. Ami külön érdekes, hogy Magyarország esetében ez épp fordítva történt. Nálunk a bevándorló gyerekek lényegesen jobban teljesítenek, mint az „őslakos” magyar diákok.

Ez hogyan lehetséges?

Úgy, hogy Magyarországon nem azokról a bevándorlókról van szó, akik az utóbbi években határokon át menekültek. Ők nem maradtak itt, máshova igyekeztek. Nálunk elsősorban a környező országokból áttelepült magyar nemzetiségű családokról beszélhetünk, valamint nagyon sokan jönnek távol-keleti országokból, Kínából, Vietnámból. Utóbbiak a világon mindenhol sokkal jobban teljesítenek mindenki másnál. Tehát Magyarország abban a speciális helyzetben van, hogy a bevándorló gyerekek még fel is húzzák az eredményeket.

Említette, hogy a 2012-es és a 2016-os PISA-mérésen is nagy visszaesés következett be, érdemi javulás azóta sem történt.

Részben a jelenlegi oktatáspolitika miatt. Amikor a Fidesz 2010-ben átvette a hatalmat, már akkor nyáron voltak olyan oktatáspolitikai döntések, amelyek bizonytalanságot okoztak a pedagógusok és a diákok körében is. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy több más ország esetében is megfigyelhető volt, hogy 2009-ben vagy 2012-ben az eredményeik a csúcson voltak, majd visszaesés következett, tehát kell lennie valamilyen nemzetközi hatásnak is, amiről én nem tudom, hogy mi lehet. De ha így van, azt nagyon kellene kutatni. Viszont azért, hogy a 2012 utáni helyzetből azóta sem tudtunk kijönni, elsősorban a hazai oktatáspolitika a felelős. Egyértelmű, hogy a magyar oktatási rendszer egy modernizációs kihívás előtt áll, komoly fejlesztésekre, változásokra lenne szükség, de ezek nem történnek meg, mert a jelenlegi oktatáspolitika a változtatáshoz szükséges elveknek több területen is épp az ellenkezőjét vallja.

Mire gondol?

Például arra, hogy a mostani oktatáspolitikánk soha nem tett semmit azért, hogy terjessze a tanulással kapcsolatos modern elképzeléseket és pedagógiai kultúrát. Nem is akar tenni, sőt, nem is érti, hogy miről van szó, pedig ez az egyik legfontosabb tényező a nemzetközi változási folyamatokban. Nálunk hagyományosan úgy gondolkodnak, hogy a pedagógus közvetíti, átadja a tudását a gyerekeknek, míg a modern pedagógiában már azt vallják, hogy a gyerek nemcsak passzív befogadója, hanem önálló alkotója, konstruálója a saját tudásának. Ezt nevezik konstruktivista pedagógiának, ami abszolút meghatározóvá vált az igazán fejlett országokban, míg nálunk alig ismerik. A másik az esélyegyenlőtlenségekkel kapcsolatos szemléletmód átalakítása: egy hátrányos helyzetű gyermekkel az iskola nem tud mit kezdeni, gyakran észre sem veszik, hogy diszkriminálják őket. Magáról a hátrányos helyzet kialakulásáról is érdemes lenne másképp gondolkodni.

Mi az, amit nem vesznek észre?

Például azt, hogy az iskola elsősorban a középosztálybeli gyerekek családjának a kultúrközegére jellemző képességekre, attitűdjeire, normarendjére épít. Azzal, hogy olyan feladatokat adnak egy társadalmi szempontból hátrányos helyzetű gyermeknek, amit nem ért, mert például kicsit más nyelvváltozatot beszél, mint a pedagógus vagy az osztálytársai, más fogalmakat ismer vagy épp nem ismer, otthon nem kap annyi tudást a szüleitől, mint egy középosztálybeli gyermek, ezzel hátrányba szorítják őt a többiekkel szemben. Az a gyermek, aki hatéves korában belép az iskolába, tanulási szempontból még nem hátrányos helyzetű akkor sem, ha egyébként sajátos nevelési igényű, a szülei szegények, cigányok és így tovább. Vele még bármit lehetne kezdeni. A hátrányos helyzete mégis onnan kezdődik igazán, hogy az iskola az ő képességeit, ismereteit, értékvilágát nem használja fel, csak egyoldalúan a középosztálybeli gyerekeknek kedvez. Ezt hívják látens diszkriminációnak.

A PISA-méréseken a hátrányos helyzet teljesítményre gyakorolt hatását is vizsgálják, ebből a szempontból Magyarország hol áll?

Szinte minden országban összefüggés van a gyerekek szociális helyzete és a mérési eredmények között. Magyarország ebben a tekintetben gyakorlatilag az összes PISA-vizsgálatban nagyon hátul szerepelt, a legutóbbi mérésben, például a matematika esetében 72 országból a 70. helyen végeztünk, csak Románia és Szlovákia volt mögöttünk. Egy másik mutató a jó és a rosszabb szociális helyzetű gyerekek teljesítménye közötti különbségeket mutatja, a felső negyedbe és az alsó negyedbe tartozók között nagy szakadék van, ez szintén az utolsó helyekre tett bennünket. Továbbá érdekes az is, hogy a reziliens tanulók aránya hogyan alakul. Ők azok a diákok, akiknek rossz a szociális helyzetük, ennek ellenére mégis jó eredményeket érnek el. Ebben a tekintetben is a 60. helyen állunk a 72 országból. Bárhova nézünk, szinte minden mutató azt mutatja, hogy nálunk rettenetesen nagyok az esélyegyenlőtlenségek. Az egyik legnagyobb baj, hogy tehetségeket veszítünk el, hiszen a hátrányos helyzetű gyerekek között is ugyanúgy vannak tehetségesek, de a rendszer nem teszi lehetővé, hogy kiemelkedjenek.

Lát esélyt arra, hogy mindez gyökeresen megváltozzon?

Lehet küzdeni azért, hogy jobb döntések szülessenek, de a jogszabályok nem tudnak jobbak lenni, ha azokat az oktatáspolitika határozza meg. Az oktatáspolitikán kellene változtatni, csakhogy az oktatáspolitikát az általános politika határozza meg, márpedig a mostani általános politika olyan oktatáspolitikát kényszerít rá az oktatást irányító szervekre, amelyből az említett problémák is keletkeznek. Magyarán a politikát kellene előbb megváltoztatni, vagy ha úgy tetszik, a rendszert.

Pintér Sándor belügyminiszter bejelentette, felülvizsgálják a Nemzeti alaptantervet, vagyis a NAT-ot. Ezzel a kormány belátta, hogy változásokra van szükség?

Nem hinném. Ez nem a kormány belátásától függ, kötelező törvényi előírás, hogy a NAT-ot, illetve annak beválását ötévente felül kell vizsgálni. Viszont nem kötelező megváltoztatni, a felülvizsgálat eredménye simán lehet az, hogy minden jó úgy, ahogy van.

Ön szerint szükség lenne a NAT módosítására?

Azzal, hogy ezt-azt kihúzunk belőle, nem megyünk semmire. Teljesen új NAT-ra lenne szükség. A mostani NAT-ban az a paradigma érvényesül, hogy a központi szabályozásnak mindent pontosan elő kell írnia, mindent meg kell mondania töviről hegyire. A helyi tantervek elvben 20 százalékban eltérhetnek a NAT-tól, de a tananyag mennyisége miatt nem tudnak, valójában szinte 120 százalék az, ami központilag meg van szabva. A helyi tervezésnek, a pedagógusok differenciáló munkájának a jelenlegi NAT egyáltalán nem biztosít teret. Ezzel szemben létezik egy másik paradigma, ami sokkal visszafogottabb, a NAT rövidebb, nem ír elő annyi tanagyagot, tantárgyat, óraszámokat, teret enged az iskolai tervezésnek és annak, hogy a tanár-diák-szülő hármas határozza meg, a gyerek mivel foglalkozik, milyen legyen a tananyag, mik legyenek a célok, követelmények. A NAT elsősorban fejlesztési feladatokat ír elő és maximumokat határoz meg, hogy a gyerekek ne legyenek túlterheltek. Volt alkalmam kormányzati emberek körében beszélni erről a paradigmáról. Gyakorlatilag kinevették.