- „Az EU-országok bizonyára kidolgoznak majd egy döntéshozatali eljárást, amellyel megkerülhetik az akadályt jelentő tagállamokat”

„Demoszthenészi pillanatnak” írják le az Ukrajna támogatásával kapcsolatos európai helyzetet, az ókori Athénban élt politikusra utalva, aki „filippikáiban” a macedón veszélyre figyelmeztetett. Mi értsünk ma ezalatt?

Bevallom nem én találtam ki a kifejezést, de egyetértek vele, hogy mi európaiak válaszút elé érkeztünk: vagy azonnal cselekszünk és nemcsak fenntartjuk az eddigi támogatást, de tovább fokozzuk gazdasági erőfeszítéseinket Ukrajna háborús győzelme érdekében, vagy elismerjük kudarcunkat és feladjuk a harcot. A mostani mérsékelt segítség nem lehet tovább opció.

Orbán Viktor korábban szláv testvérháborúként írta a le a konfliktust, amihez nincs köze Európának. Mit gondol erről?

Az ukrajnai háború ilyen értékelése az orosz narratíva átvételét jelenti, tényszerűen nem igaz. Ukrajna 1991 óta független állam, amely függetlenség az Oroszországgal közös megállapodás alapján született meg. Sőt, az 1994-es budapesti memorandumban az orosz fél garanciát vállalt Ukrajna területi integritásának tiszteletben tartására, az ország területén tárolt nukleáris fegyverek átadásáért cserébe. Kétségtelenül tragikus körülmény, hogy a második világháború alatt a két nép a Szovjetunió polgáraként sokszor ugyanezeken frontokon vállvetve harcolt a náci megszállók ellen, de ez nem változtat a tényen, hogy jelenleg két szuverén állam közötti háborúról beszélünk, és nem holmi polgárháborúról.

Hogy lesz fenntartható a nyugati támogatás, ha a magyar uniós vétón kívül az amerikai kongresszus republikánusai között is felerősödtek a szkeptikus hangok?

Az amerikai kongresszus esetében nyilvánvaló belpolitikai játszmák állnak az ukrán segélycsomag elfogadásának hátráltatása mögött, ami nagyon veszélyes játék, hiszen ez közvetlen kihatással van a háborúra is. Ezzel azt üzenik Putyinnak, hogy bár Oroszország benne ragadt egy úgynevezett felőrlő háborúban, de ha kellő ideig kitart, akkor a Nyugat felhagy Ukrajna támogatásával és Moszkva végül győzelmet arathat. Ezzel szemben az EU kulcsállamai, Lengyelország, Németország, Franciaország és az immár az EU-n kívül álló Egyesült Királyság kellően elkötelezettek az ukránok ügye mellett, és támogatásukat fenn fogják tartani a közösségen belüli feszültség dacára is. A uniós országok bizonyára kidolgoznak majd egy döntéshozatali eljárást, amivel megkerülhetik az akadályt jelentő tagállamokat.

Lát arra esélyt, hogy a következő években Európa felülmúlja az orosz hadiipari termelést?

Gondoljon bele, hogy a hidegháború idején a nyugat-európai országok katonai kiadásai két-háromszorosára rúgtak a mainak és nem roppant bele a jóléti állam. Belgium például a jelenlegi összeg háromszorosát költötte fegyverkezésre, és nem volt szegénynek mondható. Ezzel csak arra szeretnék rámutatni, hogy ha a politikai szándék megvan, akkor ez a feladat könnyedén megoldható, hiszen a szükséges gazdasági potenciál adott hozzá. Az kétségtelen, hogy le vagyunk maradva Oroszországhoz képest, aki már felpörgette a hadiiparát. Legalább olyan mértékben nekünk is növelni kell a kapacitásainkat, hogy Ukrajna tartani tudja a jelenlegi frontvonalat. Ugyanakkor azt is érdemes látni, hogy függetlenül attól, melyik párt nyeri az amerikai elnökválasztás, az USA-ból érkező támogatás mértéke fokozatosan csökkenni fog. Ami elszomorító, hogy bár a háború már két éve tart, az EU még mindig nem tudott felnőni ígéreteihez a hadiipari kapacitásait illetően.

Miért kiemelt Ukrajna szerepe az európai béke megőrzésében?

Az EU eredeti tervei között nem szerepelt Ukrajna felvétele a közösségbe. Egy ütközőzónaként képzelte el Belarusszal együtt közte és Oroszország között. Oroszország viszont sosem fogadta el ezt a helyzetet, és végig kizárólagos befolyási övezetének tekintette a térséget. Így vált a régió egy zéró összegű geopolitikai játszma részévé, amelynek első felvonása a 2014-es krími annexió volt. A minszki egyezmények tető alá hozásakor az Európai Unió még Ukrajna semleges státusa mellett állt ki, mégis Oroszország járt jobban a megállapodással, hiszen a mérsékelt szankciók mellett ellenőrzés alatt tarthatta a Krímet, a Donbasz egy részét, és továbbra is eladhatta Európának szénhidrogén-kincseit. A 2022 februárjában indított invázió után már nem beszélhettünk többé Ukrajna ütközőzóna szerepéről. A független Ukrajna megmaradása esetén az EU határállamává válik, vagy beolvad Oroszország szatelitjeinek sorába. Ukrajna elestével megnőhet Oroszország étvágya további volt szovjet államok bekebelezésére, mint Grúzia vagy Moldova.

Nem állítja tehát, hogy Ukrajnának az EU tagjává kell válnia?

Amikor az EU Ukrajna tagjelölti státuszáról döntött, láthatóan az események hatása alatt, érzelmi alapon cselekedett, mert gesztust akart gyakorolni a megtámadott ország felé. Utólag vizsgálva ez már jó döntés, hiszen ahogy az előbb mondtam, a kocka el van vetve. Ez nem azt jelenti, hogy biztosra vehetjük az ukrán felvételt, erre nincs garancia. Először véget kell érjen a háború, újjá kell építeni az országot. Ám Európának mostantól mindent meg kell tennie azért, hogy Ukrajna csatlakozási terveit siker koronázza.

A kijevi vezetéssel szemben a korrupciót és kisebbségi politikát szokták demokratikus deficitként emlegetni.

Az infrastruktúrát helyre lehet állítani külső pénzügyi segítséggel, ám új politikai kultúrát nem tudunk teremteni. Annak organikusan, belülről kell megszületnie, amihez időre van szükség. A háború után átmeneti időszak következik majd, ami alatt biztonsági garanciákat kell nyújtani Ukrajnának, hogy az ország át tudja vészelni ezeket az éveket, és végül az EU teljes jogú tagjává válhasson.

2025-ben Donald Trump visszatérhet a Fehér Házba. Első elnöksége alatt megfenyegette az európai NATO-tagokat, ha nem fizetnek, nem kapnak védelmet. Veszélynek vagy lehetőségnek tekintsük ezt?

Ez egy kettős helyzet, hiszen egyrészt teljes mértékben támogatom Európa stratégiai autonómiáját, azonban egy multipoláris világban élünk, amelyben a szövetségi együttműködések dominálnak. Tény, hogy Európának többet kellene tenni NATO-szövetségesként, katonai erőnk nagyon fragmentált, az pedig könnyen előfordulhat, hogy Trump győzelme esetén a szövetségi kötelék lazulna a mostanihoz képest. Ám a haderőfejlesztést egy demokrata győzelem esetén is le kell folytatnunk, hiszen különös módon, a második világháború óta először, az Egyesült Államok a számára nagyobb kihívást jelentő Kína felé fordítja figyelmét. Előfordulhat, hogy még az ukrajnai háború ideje alatt kirobban egy Tajvan körüli konfliktus. Ez esetben amerikai szövetségeseink udvariasan megkérhetnek minket, hogy tartsátok a frontot, amíg mi nem végzünk Ázsiában.

Olaszország nemrég kilépett a kínai Egy Út Egy Övezet globális infrastrukturális projektből. Így a G7-országok közül egyik sem tagja már a csoportnak, de Közép-Európa jelentős számban képviselteti magát. Kínának lehet célja Európa megosztása gazdasági ösztönzőkkel?

Kína lehetőségei korlátozottak az Egy Övezet - Egy Út projekttel Európában, hiszen számára a nyugat-európai országok jelentenének igazi nyereséget, ők pedig nem részei a kezdeményezésnek. Nem becsülném túl a kínai befolyást Európában a leendő új uniós tagok viszonylatában sem, különösen hogy az unió is elindította hasonló, Global Gateway nevű globális infrastruktúra fejlesztő projektjét. Nem hiszem, hogy ellenségesen kellene viszonyulnunk a kínai tervhez, ezek egymással egészséges versenyben levő tervek, a globális dél országai között pedig mindkét fél számos partnerre találhat, sőt, a koordináció sem elképzelhetetlen a két rendszer között.

A globális dél kapcsán felmerül a BRICS-csoport szerepe. Komoly erőt képviselnek vagy túlbecsülik a jelentőségüket?

Először nem szabad ilyen fenyegetőnek tartani a létüket. Ha egy ország belép a BRICS-be, nem jelenti azt, hogy „elveszett” a Nyugat számára. A globális partnerek többsége ugyanis nem kíván választani Kína és az Egyesült Államok között, inkább nyitva hagyja a tárgyalás lehetőségét minden nagyhatalom felé. Vegyük az ázsiai országok többségét. India – bár a maga jogán is fajsúlyos hatalmi tényező – a BRICS mellett tagja a QUAD-nak (Négypárti Biztonsági Párbeszéd) az Egyesült Államokkal, Japánnal és Ausztráliával együtt. A Nyugatnak el kell fogadnia, hogy nincsenek jófiúk és rosszfiúk a globális porondon, a több lábon állás pedig az államok természetes érdeke.

Legutóbbi könyvében a század globális hatalmi kihívásairól írt. Mire kell figyelnie Európának, hogy sikeres legyen a XXI. században?

Három célt említenék. A gazdasági erőnk megőrzése mellett fontos a vonzó történet is. Nem várhatjuk el a partnereinktől, hogy csak azért dolgozzanak velünk, mert Kínával vagy Oroszországgal szemben fogalmazzuk meg magunkat. A harmadik pedig a globális geopolitikai szerepvállalás. Megdöbbentő számomra például, hogy Európát mintha nem érdekelné a Vörös-tengeren zajló biztonsági kihívás. Az Egyesült Államok már odavezényelte a flottáját, pedig az Európai gazdaságot érinti igazán érzékenyen a forgalmas kereskedelmi útvonalat fenyegető konfliktus.