Csernus Mariann: Lesztek ti még kilencvenöt évesek!

Tisztelt Olvasó!

Olyan, hogy miattam elmaradjon színház, még soha nem fordult elő velem. Nemrégen mégis közölnöm kellett a teátrumommal: nem tudok színpadra állni, ne küldjenek értem kocsit! Hülye vagyok én? Mértéktelen pontatlanság arról írni, hogy nem tudok színpadra lépni, igazából csak vonszolom magamat a lakásban.

– A térdem fáj, idáig föl. Itt, itt! – magyarázom az egyik látogatómnak.

Elfancsalodik a képe, de nincs meglepődés. Bizonyára már beszéltem neki a lesántulásomról.

– Beütötted, igaz?

– Nem ütöttem be a földkerekségén semmibe! N-E-M!

Felhúzom a nadrágom szárát, egészen a térdig. Apró sebhely éktelenkedik a térdkalácson:

–  Ja, igen, van itt valami… Igen, két hete elestem. Már rég elfelejtettem!

„Aki el nem esett, nem kell felkelnie.” Bölcs öregek! Felkeltem. De kiment a térdem. Eljöttek a tévések (egészen más okból), jártak itt barátok, volt az örökösöm, megjött a postás, és közben állandóan szól az istenverte telefon. A Pesti Magyar Színház ugyanis hírül adta: az egyik kolléganőm beugrik helyettem a Házasságon innen, házasságon túl egyik decemberi előadására.

Azóta folyamatosan kérdezősködnek az emberek, a színház is folyamatosan érdeklődik. Kérem szépen, kutya bajom! Nem haltam meg, nem vagyok beteg, nem döntött le a lábamról egyetlen nyavalya sem, nem akarok felhagyni a hivatásommal… Csak éppen ez a rohadt térd! És akkor milyen a hangulatom? Ingerlékeny, mondjuk.

Ha kinézek az ablakon, a fenyőmet látom. A volt férjem, lányom kertészetet végzett apja, Joó László színművész hozta ide, azért, hogy „legyen mit nézzél!” Akkor nem volt nagyobb, mint egy megtermettebb bonsai. Gondoltam magamban, ahhoz, hogy legyen mit nézzek, kétszáz évet kéne élnem. De most tényleg itt magasodik előttem (már ki sem kell hajolnom, hogy lássam), és most nagyon megy a dermesztő télben. Ez még egy dolog, amit nem kezelek jól a cirkusz mellett: a szeles időt.

Pedig nem vagyok egy wehleidig. (Ejtsd: „vélejdig” – mert a „h”-t a német, hogy úgy mondjam, nem úgy használja, mint általában.) Nyafka, kényes. Tehát nem jellemez a „wehleidigség”, most azonban nyűg minden.

De van, amivel erősen ki vagyok békülve. Talán éppen egy színpadi lénytől szokatlan megállapítás, hogy a kimondott szavaknál jobban becsülöm a leírtakat. Az olvasás természetes – mindennapi – cselekedet volt a családunkban. Olvasott anyám, apám, testvéreim. A nagyszülők, a világot látott nagymama és a téglagyáros nagypapa is. Számunkra természetes volt, hogy az ember olvas, ha csak egy negyedórája van is. Hogy ha rohannia kell valahova, csak annyit mond: ezt én most gyorsan elolvasom!

Isten őrizz, hogy ne olvassak! Könyv és lap, mindkettő létfenntartó szükséglet. Más tekintetben, mit csinálnék, ha nem olvasnék? Ki már nem (gyakran) mozdulok, úszni (most) nem megyek, a televíziót kivágtam, a rádió nem érdekel (ha kedvem tartja, felteszek egy klasszikust), csokoládét egyáltalán nem eszem, főzni pedig csak zacskós levest, zöld teát és kávét szoktam.

„Tyúkeszűek-e a madarak?” Hát, ilyen címet épeszű ember nem ad a könyvének, egy hallatlanul szimpatikus francia páros, Philippe J. Dubois és Élise Rousseau viszont mégis erre keresztelte azt a könnyű könyvecskét, amit a témában jegyeznek. Gyerekkorom óta csodálom a madarakat. Nem csak nézem, etetem is őket. Kutyás történeteim vannak, de a madár az egy más kérdés, mint a kutya. Az eb, mint olyan, hozzám tartozik, a madarakkal ezzel szemben nem tudok elbeszélgetni, viszont minden nap kiteszem a kajájukat a teraszra: a főtt tojást imádják, hántolt magszemeket és friss vizet is kapnak.

Bájos, magát olvastató, madárszeretőknek roppant kellemes ez a könyv. Huszonkét fejezetben egyszerűen, de racionálisan beszél madárról és emberről. Olvassák sokan és okuljanak belőle!

Aztán ugye, vannak azok a könyvek, amik nem nyerik el az ember tetszését. Ingmar Bergman-hetet tartottam. Levettem két régi könyvét: Az ​ötödik felvonást, majd az Öt vallomást. „Szemtelenség és hozzá nem értés ilyen nyomorúságos apró betűkkel szedni egy fontos könyvet. Sic!” – csak ennyit kapartam az elsőhöz a főcímlappal túloldalt. „Számomra valamilyen ismeretlen okból ellenszenves volt. Miért? Fogalmam sincs. Bergmant szeretem, írásainak stílusa van, filmjei zseniálisak. Rosszul olvastam volna?” – írtam a könyv elé. Azt hiszem, talán-talán, megijesztett a hasonlóság. Olyan lennék alkatra, mint a balti-tengeri szimbolista? A második Bergmant is becsülettel (böcsülettel!) elolvastam, és azt kell mondjam, hogy nagyszerű könyv, remek munka. (Kúnos László elsőrendű fordító, adott már Kierkegaardot, Strindberget, Ibsent is a magyaroknak.)

Rebecca Wragg Sykes, teljesen ismeretlen név, sehol nem találkoztam vele. Mégis a dohányzóasztalon a vaskos könyve, a Rokonság, amelyet a fordító, Navarrai Mészáros Márton vágott ide. Biztosan lesznek kritikusai, mert ötszáz oldalon keresztül – én úgy érzékeltem – mindent elmond arról, hogy miből lettünk, s mivé leszünk. Az őskortörténet angol professzor asszonya onnan hívja játékba az olvasót, hogy túllép a „neandervölgyiek nem is voltak olyan buták” jellegű képesmagazin-címeken és elmagyarázza, hogy mi történt azóta, hogy százhatvan éve felfedeztük kihalt unokafivéreinket és unokahúgainkat, a neandervölgyi embereket. Félreértettük, elrajzoltuk, lerántottuk a sárba őket, most aztán minden okunk meg van arra, hogy megértsük és felértékeljük szegényeket.

Bizonyára nem most utoljára foglalkozunk velük. „Évről évre új kutatások szabályos áradatával kell lépést tartani, és úgy tűnik, hogy ez a tendencia egyre csak gyorsul” – olvashatja az, aki eljut a kötet végére. Nehéz még tartani is a könyvet, hát még felfogni a tartalmát! Alatta majdhogynem beszakad az asztal: félig irodalom, fél ismeretterjesztő rakomány.

Ha ülök, nem érzem, de ha felpattanok, megint fáj a térdem. Nem tudok csak úgy, egymagam, a fejemből kinézve üldögélni a konyhámban. Széttúrom a könyveket, kiválasztok egy másikat, meg-megálló olvasással hozzákezdek. Ennyi idősen minek? Csak! Nincs jobb dolga? Nincs! Nem felejti el? És aztán?!

Egyébként is, a kilencvenöt (pardon, kilencszáz-ötezer) évemet ki nem szarja le? Én magasról teszek rá, és azt tanácsolom, mást se érdekeljen, mert lesztek ti még kilencvenöt évesek!

Csók, Mariann

(Philippe J. Dubois – Élise Rousseau: Tyúkeszűek-e ​a madarak?, Park, Budapest, 2019; Ingmar Bergman: Az ötödik felvonás, Európa, Budapest, 1995; Ingmar Bergman: Öt vallomás, Európa, Budapest, 1996; Rebecca Wragg Sykes: Rokonság, Alexandra, Pécs, 2023)