Orbáni zöldautó-álmok: keserű lehet az ébredés

Bár Orbán Viktor az évértékelőjét a kegyelmi ügyben kipattant példátlan botrány idején tartotta, a kormányfői beszéd leghosszabb része a magyarországi autóipar, illetve az azzal összemosott energetikai ágazat zöldítéséről szólt. Ezt a blokkot a miniszterelnöknek sikerült úgy elmondania, hogy az „akkumulátor” szót egyszer sem említette meg. Az óvatos megfogalmazás aligha véletlen: Debrecentől Győrig a Fidesz stabilnak hitt bástyáit ingathatja meg az érkező akkumulátorgyárak és akkuhuladék-feldolgozók népszerűtlensége. Orbán szavaiból nem csak az derült ki, hogy a kormány a lakossági ellenállás dacára nem hátrál, sőt inkább megpróbálja fokozni a tempót, hanem az is, hogy a program a gazdasági és a környezeti feltételeket tekintve meglehetősen ingatag alapokra épül, és az egyre tisztábban látszó kihívásokra a kabinetnek nincs válasza. Az alábbiakban pontról pontra végigvesszük, mit ígért illetve prognosztizált a miniszterelnök, rámutatva a terv ellentmondásaira is.

„Két legyet üthetünk egy csapásra. Élhetőbb lesz az országunk, és kiszabadulhatunk a monarchia szétesése óta gyötrő energiafüggőségünkből is.”

Amitől a legjobban félnek hazánkban ott, ahol az akkuipar megtelepül, az épp a környezet élhetetlenné válása. A gödiek például rengeteget tudnának erről mesélni. A Pest megyei városban évek óta az egészségügyi határértéket jócskán túllépő zajszinttel működik a Samsung akkugyára, az egészségtelen mértékű zaj az üzemtől több kilométerre is éjjel-nappal hallatszik. Az Átlátszó által kikért adatok alapján 2019 és 2022 között a gyár 88 tonna mérgező, magzatkárosító hatású oldószert bocsátott a levegőbe – többek között annak „köszönhetően”, hogy egyedi, a jogszabályokban szereplőnél sokkal magasabb küszöbértéket írtak elő számukra. Közben veszélyeztették a dolgozók egészségét is: az üzemcsarnok levegőjében a nikkel és a kobalt koncentrációja a határértékek tíz- és hússzorosa volt, a nikkel mennyisége pedig 250-szer nagyobb volt a megengedettnél. Az iparág által létrehozott környezeti állapotok nem csak Gödön tarthatatlanok – egyre-másra bukkannak fel az országban az akkugyárakból kikerülő veszélyes hulladékok illegális lerakatai, és a gödihez hasonló tömeges egészségkárosodások (olykor halálestek) szintén előfordulnak az akkuhulladék legális feldolgozásával foglalkozó üzemekben is. Ami pedig az energiafüggőséget illeti, itt a miniszterelnöki állításnak pontosan az ellenkezője igaz: ha az összes folyamatban lévő és tervezett akkuipari beruházás megvalósul, az akár egyharmadnyival is növelheti a gazdaság energiaigényét egy ma is energiaimportra szoruló, egyoldalúan az orosz energiaszállításoknak kiszolgáltatott országban. (Most éppen három új gázerőmű építésével kívánja a kormány enyhíteni az akkugyárak miatt is súlyosbodó energiahiányt.)

„A mi tervünk az, hogy megépítjük Paks2-t, Paks1 üzemidejét meghosszabbítjuk, és szélsebesen felépítjük a kisebb-nagyobb naperőműveinket.”

Az elöregedő Paks1 egyre többet áll műszaki hibák és a hűtését biztosító Duna vízhiánya miatt. Paks 2-ről 2014-ben állapodott meg Orbán Putyinnal, az első blokknak az eredeti tervek szerint 2023-ra kellett volna elkészülnie. Most 2024 van, még mindig csak az engedélyezésnél tartanak, a finanszírozó bank számos Roszatom-leánycég vezetőjével együtt uniós szankciós tiltólistára került, és hiba lenne mérget venni rá, hogy nem lesznek további, az atomipart ennél erőteljesebben érintő szankciók. Hogy az atomra nehéz biztonságos energiaellátást építeni, azt nem csak Magyarország példája mutatja: egész Európában az a helyzet, hogy évről évre több régi reaktort állítanak le, mint amennyi újat üzembe helyeznek, és ahol atomerőmű épül (például Franciaországban és Finnországban), ott mindenütt nagyon jelentős költség- és időtúllépések mutatkoznak. Az atomnak – a drágaságán és a bonyolult engedélyezésen túl – az a fő hátránya, hogy ún. zsinóráramot termel, azaz akkor használható gazdaságosan, ha éjjel-nappal ugyanolyan teljesítménnyel működik. Ez viszont nem illeszkedik a hullámzó felhasználói igényekhez. A naperőmű a másik véglet: kizárólag nappal, napsütéses időben lehet rá számítani. Ebből a két forrásból lehetetlen az ellátásbiztonságot megoldani – ezt jelzi a magas hazai áramimport-arány is: olyankor importálunk, amikor nincs nap-áram, és a pillanatnyi igény nagyobb Paks termelésénél. A szélenergia ideális kiegyensúlyozó kapacitás lehetne, hiszen a szél éjjel, illetve borús időben is fújhat, újonnan engedélyezett szélerőmű azonban 2010 óta nem épül, és jelen állás szerint 2029-ig nem is fog épülni, minden forrás szerint elsősorban Orbán Viktor személyes ellenszenve illetve a nyilvánosság előtt sosem vállalt egyéb szempontjai miatt. A magyar napelem-program egyébként valóban impresszív, de egyelőre hiányzik a hálózati lába, a lakossági termelőkre vonatkozó szabályozás hírhedten kiszámíthatatlan, az idei évtől rácsatlakozók számára kínált átvételi áramár pedig európai összehasonlításban is drasztikusan előnytelen.

„Karnyújtásnyira, vagyis néhány évre vagyunk az energiafüggetlenség állapotától (…) Aki azt mondja, hogy a magyar gazdaság fejlesztéséhez és az iparstratégiánkhoz nem lesz elegendő energia, az nem tudja, mit beszél, jobb esetben nem látja a fától az erdőt.”

Egyetlen olyan energiastratégia sincs a porondon – a kormányét is beleértve –, amely nem számol tartós, jelentős energiaimporttal. Mint fentebb utaltunk rá, most létesül három új gázerőmű, és természetesen a hazai háztartások gázt használó 91 százalékát sem lehet egyik pillanatról a másikra rávenni, hogy valamilyen más energiaforrást használjanak. Az Orbán által említett karnyújtás tehát a valóságban mindenképpen több évtized – addig marad a külső függés, elsősorban Oroszországtól.

„Keményebb dió a megtermelt zöldenergia tárolása. (…) A technológia is hétmérföldes csizmákban lépdel előre, de mi ebben Európa, sőt a világ élvonalában járunk. Csak néhány év kérdése, és életünk minden szegletében, személyes életterünkben is mindenhol ott lesznek az energiatároló eszközök.”

Egyetlen olyan folyamatban lévő vagy tervezett akkuipari beruházásról sem tudunk, amely az ipari és a háztartási áramtárolás megoldását célozná. Ezek a gyárak kivétel nélkül az autóipar beszállítói (lesznek), semmi közük ahhoz hogy otthon hogyan tudjuk az áramot raktározni. Tény, hogy a háztartásokban is kezdenek megjelenni a tárolók – például a mostani napelemes pályázat nyomán kényszerűen, mivel úgy alakították az árakat, hogy a napelemmel termelt felesleget már nem éri meg a hálózatba táplálni –, de ennek semmi köze ahhoz, hogy hol tartunk technológiailag: alapvetően Kínából vásárolt háztartási akkukról van szó, és ez a jövőben sem változik. (Még akkor sem, ha valamelyik kínai gyártó esetleg majd idetelepít egy összeszerelő üzemet.)

„Minden új technológia bevezetését izgalmas viták kísérnek. Néha becsúszik egy-egy földszintes érv is, például, hogy nincs elég vizünk, miközben mindenki tudja, hogy kis Magyarország egy nagy medence. A folyóink vize szinte beömlik az országba, és csak rajtunk múlik, mennyi vizet tartunk itthon, sőt még a szomszédjainknak is jut bőven.”

Magyarországra a klímaváltozás jelenleg elsősorban a csapadékeloszlás egyenlőtlenebbé válása formájában hat. Ahogyan az Országos Meteorológiai Szolgálat örökébe lépő HungaroMet írta tavaly, „2021 száraz volt Magyarországon, majd 2022-ben tovább folytatódott és most is tart a csapadékszegény időjárás, aminek következtében az ország jelentős részén aszály alakult ki. A legsúlyosabb aszály az Alföld középső és tiszántúli részén van.” Az országban egyszerre van jelen az árvíz(veszély) és az aszály, sokszor felváltva ugyanazokon a területeken. Egész országrészekben mutatkozik tartós vízhiány, többek között az Alföldön, ahová az akkuipari beruházások nagy részét irányítják. Debrecenben, ahol Európa egyik legnagyobb akkugyárát építi a kínai CATL, annyira nincs víz, hogy az országban konkrétan itt, a várost is magába foglaló kisrégióban csökken a leggyorsabban a talajvízszint. A vízprobléma súlyát mutatja, hogy Debrecenben, Gödön és Komáromban is ivóvízbázisok megcsapolásával lehet csak kielégíteni az akkugyárak vízigényét. A betelepülő akkumulátoripar 10-15 százalékkal növeli meg a vízfelhasználást, amiben még nincs benne az akkuhulladék-feldolgozók szintén hatalmas vízszükséglete. Emiatt elindul egy versenyfutás a vízért, amiben az akkumulátor-szektor csak az egyik versenyző a lakosság és a mezőgazdaság mellett. A vállalati szektor az idei évtől radikálisan megemelt díjért kapja a vizet – a távhőcégekkel együtt –, ami részben már annak a következménye, hogy a meglévő vízmennyiséget többfelé kell osztani. Vagyis úgy nő a kereslet, hogy a kínálat rövid távon nem bővíthető.

„Az emberek jogos környezetvédelmi és biztonsági szempontjait figyelembe kell venni, sőt azoknak elsőbbséget kell adni, s ezért csak az európai mércének megfelelő üzemeket szabad működtetni. De azt sem árt tudnunk, hogy a zöldenergia-beruházásaink nagy részét – amelyek gyakran eurómilliárdokra rúgnak – kiélezett, sőt késhegyre menő küzdelemben szerezzük meg.”

Egymagában a gödi példa is meggyőzően cáfolja, hogy csak az európai mércének megfelelő üzemet működtetnénk. Küzdelem tényleg van a beruházásokért, de mi ebbe többek között a leépült, kormányzatilag kézivezérelt hatósági rendszerrel, az automatizmusként működő engedélyezéssel, az engedékeny, a gyártók igényeire szabott szabályozással, a nem létező vagy esetleges és erélytelen ellenőrzéssel és szankcionálással neveztünk be.

„Időtlen idők óta most először nem követői vagyunk egy technológiai forradalmi átalakulásnak, hanem globális éllovasai. És ezzel megmentjük az autógyárainkat is.”

A technológia nem a miénk, a kutatás-fejlesztés nem itt történik, hozzáadott érték alig képződik. És az sem vehető biztosra, hogy az akkudömping révén megmentjük az autógyárainkat: az elektromosautó-gyártás épp súlyos krízisben van – még az sem egyértelmű, hogy hosszú távon az e-autózás lesz a jövő (és nem mondjuk az üzemanyagcella vagy a tiszta hidrogénhajtás), ha pedig mégis, semmi sem garantálja, hogy a jövő e-autói is a lítium-ion technológiát használják majd.