Amikor Czene Mártával megbeszéltük, hogy interjút készítek vele, ő találkozóhelynek a családi házukat ajánlotta, mivel az egyéves kisfia, Balázska miatt nehezen tud máshol megjelenni. A beszélgetés előtt az egyik, műteremként használt szobában megmutatta a korábbi képeit, illetve a nagyapjáról, ifjabb Czene Béláról 2022-ben megjelent vaskos albumot, amelyben a híres festőművész többségében női modellekről készült képei sorakoznak. Márta elmondta, hogy a szép hölgyek a nagyapjának itt, a házukban pózoltak, ezért a képeken látható fehérre mázolt ajtók és a világos parketta pontosan ugyanazok, amiket láthattam.
Márta családja tele van művésszel. Nagyapja felesége, Hikády Erzsébet is festőművész volt, nagyapja apja, idősebb Czene Béla pedig arcképfestő, a testvére, Apátfalvi Czene János szintén festőművész, míg a dédmama, Borza Jolán Franciska rajzoló. Czene Márta apja, Czene Gábor pedig szintén festett, akárcsak a nagyapa, ő is ábrázolt női modelleket, akik hol ruhában, hol anélkül pózoltak a családi házban.
Czene Márta mindezt gyerekként látta, így kettős nőkép alakult ki benne, hisz míg a közgazdász édesanyja a konyhában kávét főzött, addig a kislány láthatta azt is, milyen, amikor egy nő pusztán a szépségét mutatja meg, és tárgya lesz egy festménynek.
Később, a nagyapja műveit felfedezve hasonló következtetésre jutott.
Holmik között a múlt
– A nagypapám igazából egy hallgatag öregember volt, akivel eléggé távoli volt a kapcsolatom. Furcsa ezt kimondani, miközben egy házban éltünk, de szinte nem ismertem – mondta Márta. – Kislányként rengeteget lógtam a műhelyében, ahol az asztala egyik fiókjában gyakran kotorásztam, mígnem találtam egy gyümölcsös rágógumit. Akkor megkérdeztem tőle, hogy vehetek-e belőle, mire azt mondta: persze, csak nyugodtan. Húsz évvel később beszélgettünk az apukámmal, hogy milyen fura, hogy nagyapámnál mindig voltak ezek a rágógumik, amikről azt gondoltam, biztos az övéi. Apukám viszont mondta, azokat mindig nekem vette. Csak nem adta oda soha – nevet fel Márta, majd hozzáteszi, sosem volt meg a közös hang köztük.
Czene Béla 1999-es halála után sok idő eltelt, mire Márta beköltözött a férjével a ház alsó szintjére, mikor is a nagyapja holmijait rendezve sok mindent megtudott róla. – Őrület, hogy mi volt itt, a molyette pulóverektől kezdve az üres képkereteken át a rajzokig és a festményekig. Anno csináltam is egy videót erről Hommage címmel, fenn van a honlapomon – mondta Márta, aki a mai napig a nagyapja bútoraival él, amelyeket elvileg az anyja vásárolt egy első világháború utáni leértékelésen. Később aztán belemélyedt Czene Béla művészetébe, kereste is az aukciókon felbukkanó festményeit. – Megdöbbentem azon, hogy ezek a nőket ábrázoló képek ennyire személytelenek és egyformák voltak, és hogy ilyet sokat készített belőlük. Picit csalódás is volt, de közben nagyon jó képek egytől egyig.
Azonosulni a nőkkel
Apjával már közeli volt a kapcsolata. Márta tőle tanult rajzolni, festeni – valójában a szakma alapjait. – Apám sok mindent tanított művészettörténetből, a reprós könyvek lapozgatása napi rutin volt már gyerekkoromtól kezdve. A filmes érdeklődésemet pedig szintén neki köszönhetem. Az apukám a VHS-kazettákból álló gyűjteményéből megmutatta azokat a klasszikusokat, amelyek után újabb filmekért kutattam. Az apja a műtermében szombatonként tanítványokat fogadott, Mártát pedig ötödikes korától szintén bevonta, így a lány csendéleteket és portrékat rajzolhatott. Egyetemista korában pedig hatott rá apja és nagyapja művészete, Márta képein is megjelentek a nőalakok és a női aktok, de nem idealizált, klasszikus pózokban, mint a két férfinál, hanem a maguk hétköznapiságában és hiperrealista módon. – Én nem gondoltam, hogy a meztelen nők ábrázolása valami extrém dolog lenne. Amikor az egyetemre bekerültem, akkor csodálkoztam rá, hogy a kétezres évek elejének magyar festészetében szinte tabu ilyet ábrázolni. Azt gondolták, hogy az giccses, és a helye az antik boltokban van. Nekem viszont magától értetődő volt, mert mindenki festett ilyet a családban. Számomra ez olyan, mint másnak a tájkép vagy a csendélet.
Emlékszem, egyszer apukám azt mondta, milyen érdekesek az aktjaim, merthogy szépek és szexik a maguk módján, de valahogy mások. Kérdezte is: nem lehet, hogy azért, mert nő vagy?
Apám akkor ráérzett a lényegre, mivel én festés közben nem kívülről, tárgyiasítva szemlélem az alanyaimat, hanem képes vagyok azonosulni velük.
Kilóg a képből
Művein a nők általában egyedül, a sérülékeny oldalukat mutatva jelennek meg. – Engem főleg az érdekel, amikor az ember kiszolgáltatottá válik akár csak egy tekintetnek vagy bármi másnak. Szerintem minden nyomot hagy a testen, ezért az egy lenyomata az életünknek. Amikor festek, azt is egy kitárulkozásnak élem meg.Képein feltűnő, hogy a központi alakokat nem egészében, hanem csak kivágatban ábrázolja, így a befogadó fantáziájára bízza, hogy mi történik a képen kívül, hogy egy nő éppen a kávéscsészéért nyúl, az asztalra támaszkodik, vagy valaki végigsimít a kezén. Ezzel a hatással az alanyok passzív, kiszolgáltatott helyzetét is erősíti, míg egyes művein tárgyakat vagy jeleneteket fest melléjük – mint egy félbevágott céklát vagy egy sötétlő tér felé sétáló öltönyös férfit –, minek hatására a néző tudatában valamilyen asszociáció, mögöttes tartalom képződik.
Márta képeit nézve olyan érzésünk lehet, mintha egy film pörögne előttünk, amire a festő rá is játszik. Képein olyan helyzeteket jelenít meg, amelyeket a néző kénytelen továbbgondolni vagy elképzelni azt a helyszínt, ahol az adott pillanat játszódik. Egyes sorozatain konkrét filmeket idéz, mint Dario Argento 1985-ös, Jelenség című horrormoziját vagy Roman Polanski 1965-ös, Iszonyat című filmjét. – Volt egy időszak az életemben, amikor jól tudtam kapcsolódni ezeknek a horrorfilmeknek az elesett, szorongó nőalakjaihoz. Úgy éreztem, ezek a filmek rólam szólnak, mivel akkoriban én sem találtam a helyemet.
Triptichon a testről
Legújabb képein már az anyasága ihleti meg. Az egyik művén kislánya, Vica egy régi babakocsi előtt egy kanapén fekszik, miközben fölötte egy meztelen nő gyűrűhintán húzza fel magát – a képpel Márta a saját gyerekkorát idézi fel. A Balthus-variációk című triptichonján pedig három nőt ábrázol, akik a fürdőszobai tükörben szemlélik magukat: az elsőn Vica látható, a másodikon az akkor állapotos művész, a harmadikon egy idős, ősz hajú hölgy. A mű a lengyel–francia festő, Balthus 1955-ös Meztelenül a kandalló előtt (Akt vor dem Kamin) című olajfestményét idézi meg, annyi különbséggel, hogy Márta a képeinek egyes elemeit a házuk fürdőszobájának részleteivel cserélte fel.
– A triptichon lényege saját magunk elfogadása, bemutatva, hogyan tudunk empatikusan viszonyulni a saját testünkhöz, legyen az bármilyen korban és állapotban is. Legyen az éppen egy serdülő lányé, egy terhes feleségé vagy egy nyugdíjas hölgyé.
