Szentpéteri Nagy Richard: A rendszer ellenzéke – Eszközök híján

A nemzeti együttműködés rendszerének nevezett politikai szisztémában fuldokló hazánk jelentős napra virradt 2024. február 10-én. Már a reggeli órákban mindenki tudhatta, érezhette, előre láthatta (talán csak az ellenzéki pártok vezetőinek kivételével), hogy a köztársasági elnök le fog mondani (és az sem volt kizárt, hogy az egykori igazságügyi miniszter is távozik a közéletből). Az államfő végül – külföldről hazaérkezvén – egy előre felvett, délután 5 órakor vetített beszédében jelentette be lemondását, nem sokkal később pedig a volt igazságügyi miniszter is jelezte, hogy távozik a közéletből. Az ország feszülten figyelt, a hírcsatornák politikai műsorainak nézettsége rekordokat döntött, honfitársaink a híreket és a hírmagyarázatokat várták.

A hivatalos ellenzék, amely eladdig mindenekelőtt tanácstalanságával vétette észre magát („petíciót” indított a köztársasági elnök lemondatásáért, tüntetést szervezett ugyane célból a Sándor-palota elé, tucatnyi jogszabály-módosító javaslatot lebegtetett meg, stb.), az előre várt hírek pontos bekövetkezte ellenére egyszerre csak meglepetést tanúsított, és további tanácstalanságba merült. Miközben érződött, hogy a lemondásokkal éppen elmélyült, és nem befejeződött a politikai válság (amely véletlenül robbant ki, és máris a rendszer-stabilitás legnagyobb erőpróbájának látszott), a közvélemény szemében a kárhoztatott rendszer alapjaiban rendült meg, és további lemondások voltak várhatók.

További lemondások azonban nem következtek be, mert az ellenzék a történelmi pillanatot nem a nyomásgyakorlás megkezdésére, pláne fokozására, hanem mindenféle közjogi javaslatok meglengetésére használta ki. A számos javaslat közül az államfő közvetlen megválasztására vonatkozó indítvány volt az ellenzék legnagyobbnak szánt dobása. E javaslattal a legnagyobb ellenzéki párt jelentkezett először, de maga mögött tudhatta a második és a harmadik legnagyobb ellenzéki párt, és néhány kisebb ellenzéki párt támogatását is, jóllehet ezen pártok más (ugyancsak felesleges) javaslatokat is felvetettek. Végül szinte valamennyi ellenzéki párt beállott a követelés mögé, miközben egymás – ugyancsak felesleges – javaslatait szintén kölcsönösen támogatták.

Mint korábban elmondhattuk, a köztársasági elnök megválasztásának módja békeidőben és jogállamban sem tartozik az ötven legfontosabb kérdés közé (ennek ellenére hazánkban a demokratikus átmenet során már két népszavazás is lényegében erről szólt 1989 novemberében és 1990 júliusában). Különösen lényegtelen a felvetése a jelenlegi magyar autoriter rezsimben, amelyben a pozíció betöltőjének személye érdektelen a kormányfő (és vagy két tucat egyéb szereplő) személyéhez képest. Még érdektelenebb lehet a kérdés akkor (mint 2024 februárjában volt), amikor a történelem szele elhozhatta volna a kormányfőváltás esélyét is, és már nemcsak az a követelés volt felvethető, hogy „ne Orbán Viktor jelölje a köztársasági elnököt”, hanem az is, hogy semmit és senkit se jelöljön Orbán Viktor.

Mellesleg jegyezzük meg, hogy néhány ellenzéki párt e megfontolásokkal szemben arra tett kísérletet, hogy maga jelöljön köztársasági elnököt, holott az érvényes jelöléshez a képviselők egyötödének ajánlása szükséges, márpedig ennek elérése teljesen nyilvánvalóan lehetetlen volt. Nem szólva arról, hogy egy elfogadható jelölt állítása és megválasztása éppen a nemzeti együttműködés rendszerének nevezett autoriter szisztémát stabilizálta volna, márpedig e kárhozatos rendszer stabilizálásának szándéka aligha egyeztethető össze egy rendszerellenzéki párt törekvéseivel, és komoly kételyeket ébreszthet egy ilyen párt valódi céljait illetően a párt csekély számú megmaradt szavazói – és tevékenységének tárgyilagos szemlélői – körében. Összességében megállapíthatjuk, hogy

 és ha lett volna is valami fontossága, akkor sem volt (a legkevésbé sem) időszerű. Mivel pedig eszerint kijelenthető, hogy a javaslatnak sem relevanciája, sem aktualitása, sem realitása nem volt, felvethetjük a kérdést, hogy akkor mégis mi végre, minek, vagyis miért, magyarul mi a csodának terjesztették elő. Mivel e kérdésfeltevést elég nyugtalanítónak tartjuk, szükség szerint elidőzünk még vele.

Ellenzéki pártjaink többsége abból indult ki, hogy érdemes lenne egységet teremteni az ellenzéki pártok között. Úgy döntöttek (lásd fentebb), hogy ezen egységet nem a rendszerellenzéki önmeghatározású ellenzéki pártok legfőbb törekvése, a kormánybuktatás (de mindenekelőtt a miniszterelnök leváltása) mögött alakítják ki, hanem valami más politikai cél elérése érdekében sorakoztatják fel. Hogy miért kellett más cél, mint az evidens és elsőrendű politikai cél, továbbá miért kellett egymással foglalkozni, vagyis egységet teremteni maguk között, amikor az elsőrendű politikai cél eléréséhez ezúttal kivételesen nem egységre, hanem tudatos kommunikációra, ötletességre, hangerőre és céltudatosságra lett volna szükség (azaz nem egymás bevárására, hanem azonnali lépésekre), azt röviden intézzük el.

A nagyobb párt alighanem azt akarta, hogy a két párt vezetői együtt szerepelhessenek, egy tüntetés színpadán. Hogy miért együtt, miért egy színpadon és miért egy tüntetésen, az három olyan kérdés, amelyre csak az általános ellenzéki fantáziátlanság tudna válaszolni, ám hogy e párt miért akarta mindenek felett és minden más politikai célnál jobban a másik párt vele szembeni megszelídítését, és miért foglalkozott egyáltalán a másik párttal e történelmi pillanatban, annak olyan szervezeti és személyi, strukturális és politikai okai vannak, amelyeket nem itt érdemes bemutatni. Mindenesetre közösen úgy találták, hogy az elnökválasztás mint téma jó közös ügynek fog számítani, és ezzel csaknem az egész ellenzéki politikai spektrum szinte valamennyi politikai vezetője sajátosan és bután egyetértett.

Az ügy természetesen a felvetésre sem volt alkalmas, de az ellenzéki pártok mindjárt akciót is szerveztek köré. Petíciót indítottak a közvetlen államfőválasztás kikényszerítéséért, és tagjaikat, aktivistáikat és híveiket újbóli utcai munkára, kitelepülésre hívták. Hogy miért kellett megint aláírásgyűjtésbe kezdeni (már a sokadik alkalommal és a sokadik témában) e néhány politikai pártnak, és mi szükség volt választóik újabb aktivizálására, állandó mozgósítására, szüntelen mobilitására, amikor a választásokig még kereken négy hónap volt hátra, és a mozgósítás szintjét minimum fenn kell tartani, netán még növelni is kell majd a kampányfinisig, azt ugyancsak az ellenzéki politizálás általános ötlettelenségével indokolhatjuk.

Mindenesetre úgy fest, hogy a mozgósítás maga fontosabb célnak látszott, mint az ügy, amelyért mozgósítottak, márpedig ez nem túl attraktív az olyan választók szemében, akik erre ráébrednek (és bizony, arra nem nehéz ráébredni, hogy becsapják őket). Az általános eszköztelenségben, amelyet e pártok rendszeresen bizonyítanak, magát az eszközt tenni meg célnak, méghozzá úgy, hogy már az eszköz is alkalmatlan, a cél pedig – mint láttuk, és egyébként is könnyű belátni – lehetetlen, szükségtelen és időszerűtlen, nem nevezhető bölcs vagy hiteles politizálásnak még békés időkben sem, nemhogy válság idején.

Ez azonban nem minden. Az a tüntetés, amelynek szervezését az államelnök közvetlen választásának kikövetelésére az ellenzéki pártok a legfontosabb napon (a két politikus asszony lemondásának perceiben) bejelentettek, nem azonnal, hanem több mint két hétre rá szerveződött. A demonstrációt a téli szüneten tartózkodott parlament összehívása előtti napra időzítették, az akkori jelen időhöz képest végtelenül sokára. Kérdezhetnénk, micsoda időérzékre vall, avagy minő politikai érzékről tanúskodik az a politikai valóságtól elrugaszkodott tervezés, amely sem a pillanattal, sem a gyorsan változó események ütemével nem számol, de nem tanyázunk le ennél a kérdésnél, mert tudnivaló az ok.

A hibás tervezés indoka az volt, hogy az elképzelések szerint a majdan tüntető tömeget a másnap összeülő parlament blokádjára is esetlegesen mozgósítani lehetne, megakadályozandó a köztársasági elnök parlament általi megválasztását. Mivel azonban e terv komolyan vétele már a veszélyes őrültség okainak számba vételéig vinne bennünket, a vizsgálatot nem visszük tovább.

A bejelentett elképzelés ugyanis az volt, hogy a politikai akciók megakadályozzák az új államelnök megválasztását, miközben a szélesebb értelemben vett közvélemény az időközben gyűjtött aláírások eszközével rákényszeríti a parlamentet az Alaptörvény módosítására, és a módosított Alaptörvény szerint a majdani ideiglenes államfő (!) az európai parlamenti és az önkormányzati választásokkal azonos napra írja majd ki a nép általi közvetlen elnökválasztás időpontját, vagyis június 9-ig nem lesz megválasztott elnöke az országnak, nem szólva a közvetlen elnökválasztás esetleges második fordulójáról, plusz a hivatalba lépésig szükséges további napokról. Eladdig „átmenetileg” majd Kövér László foglalja el az államfői széket.

E terv összességében olyan politikai tervezés gyümölcse volt, amellyel kapcsolatban az épelméjűség kételyei vethetők fel. De akármilyen eszement elképzelés volt is ez, a legmegindítóbb körülménynek mégiscsak azt kell tekintenünk, hogy e terv mögé a szervezők társadalmi támogatottságot, aktív néprészvételt, tüntetést, aláírásokat, választásokat és állandó utcai jelenlétet képzeltek, és a nép folyamatos mozgósítását szervezték, miközben a nép bölcsessége a részletek pontos ismerete nélkül is azonnal láthatta a terv félkegyelműségét. Tegyük hozzá, hogy akadt néhány ellenzéki párt, amelyik az ügyről népszavazást is kezdeményezett, és kezdeményezését azóta is napirenden tartja.

Ilyen népszavazás természetesen az Alaptörvény szerint nem írható ki, és ezt a kezdeményezők is tudhatják vagy tudhatnák, de nehéz eldönteni, hogy a történet úgy jobb-e, ha tudták, vagy úgy, ha nem. Azt azonban a jelek szerint talán ők sem gondolták át, hogy a közvetlen államfőválasztás követelése népszavazás nélkül sem lett volna összeegyeztethető az Alaptörvénnyel, de hogy az Alaptörvény mit ír elő, azt csak akkor lehet tudni, ha akad valaki, aki megnézi, hogy mit ír elő, és a jelek szerint ilyen szereplő az egész ellenzékben nem akadt.

Mivel van okunk az Alaptörvény szellemét és elborzasztó rendelkezéseinek többségét méltán bírálni, talán nem okozunk megrökönyödést, ha leszögezzük, hogy az államfőválasztás teljesen elfogadhatatlan, rossz szabályai közötti keretben a hatályos Alaptörvény azon előírása, miszerint a lemondott államfő utódját mihamarabb meg kell választani, nem tartozik a rossz szabályok közé. Tekintve, hogy e szabály szerint az államfői megbízatás idő előtti megszűnése esetén a megszűnéstől számított harminc napon belül új köztársasági elnököt kell választani, felmerül a kérdés, hogy az ellenzék mégis milyen politikai elképzelés alapján, milyen eszközökkel és milyen észszerű okból akarta alaptörvény-ellenes magatartásra bírni az egész parlamentet, és miért óhajtotta ennek elérésére felhasználni a jobb politikai életet és sokkal nívósabb ellenzéket érdemlő, állandóan hivatkozott népet.

A hivatkozott nép ellenzéki akaratú részének a jelenleginél is nagyobb csalódását elkerülendő, befejezésül már csak arra emlékeztetünk ismét, hogy a csaknem teljes parlamenti ellenzék szinte hiánytalan helyeslésével kidolgozott fenti terv bejelentésére azon a napon, abban az órában került sor, amikor a köztársasági elnök és a volt igazságügyi miniszter lemondott, és a közvélemény forró figyelemmel várta, hogy a hivatalos ellenzék a hirtelen felgyorsult politikai eseményekre miként reagál. A fenti kezdeményezést, mint hangsúlyozzuk, a parlamenti ellenzék az eseményekre adott első, azonnali és hosszú ideig egyetlen reakciójaként jelentette be.

Így nem lett kétezerhuszonnégy február tizedike a demokratikus Magyarország születésnapja.