Ha támaszkodhatunk arra, amit egykor a kommunikációtudományból megtanultunk (és miért ne támaszkodhatnánk: a demokráciafejlődés ezen szakaszában még nem mindenütt tilos a tudományos eredmények alkalmazása), a hétvégi demonstráció két nagy párthajón is léket ütött. Azóta mindkét fedélzeten a rések befoltozásával vannak elfoglalva, ami legalábbis szokatlan látvány, hiszen az egyik páncélzat az elmúlt években sérthetetlennek tűnt, a másik pedig, ha lassú tempóban is, egyre vastagodott. Most viszont mindkettő ereszt – mással nem lehet magyarázni a hajóhídról érkező üzeneteket.
Okkal lehet azon élcelődni, hogy a fideszes gondolatgyár alighanem kiürült, és már a raktár legaljáról sepregetik össze a megmaradt, kissé penészszagú frázisokat – így lett Magyar Péterből és követőiből egy este alatt háborúpárti dollárcseléd –, de talán a jelenségnél is érdekesebb annak tisztázása, mi oka van rá a kormánypártnak, hogy így beszéljen. Azaz: kihez szólhatnak, kinek a fülében csenghetnek hitelesen ezek a szófordulatok? Egy biztos: nem a tejes magyar közvéleménynek, nem a bizonytalanoknak (őket inkább a Hajdú Péter-interjúval célozták meg, de a jelek szerint mellément a Frizbi), még csak nem is a szimpatizánsi hagyma külső héjának. Nem, a Párt a saját törzsszavazóinak beszél: Rogán Antalék azt érezték indokoltnak, hogy – kármentésként – legalább azokat meg kell próbálni egyben tartani, akik arra lettek szocializálva, hogy mindig a pártközpontból tudják meg, kiről és mit kell aznap gondolni.
Volt azért egy, a fentiekhez képest már-már innovatív próbálkozás is, Bencsik András patkányfogózása, de arra meg leginkább a latin okosság - Si tacuisses, philosophus mansisses – érvényes: bölcsebb lett volna, ha a szerző inkább magában tartja. Bővebben: a gyakran aranyhal-memóriájúnak nevezett magyar választó emlékezete annyira azért nem rövid, hogy ne rémlene neki a mostani belpolitikai kataklizmához vezető eseménysor kiindulópontja. És ebben a helyzetben, amikor a Fideszre tartósan ráragadt a pedofília-relativizálás bélyege, sem nem ízléses, sem nem szerencsés egy olyan példázattal előhozakodni, amelyik védtelen gyerekek elcsalásáról és eltűnéséről szól (különös tekintettel például az öngyilkosságba menekült bicskei áldozatra).
S hogy a másik hajóról is szó essen: a legnagyobbnak mért ellenzéki párt is jobbnak látta a nemzet helyett a sajátjait megszólítani. Biztosak lehetünk benne: azok az egyébként valid érvek, hogy ők sosem voltak fideszesek, ellenben mindig kitartottak és keményen küzdöttek a zsarnokság ellen, a meghökkentően népes szombati menet utáni politikai sokkhangulatban senki másnak nemhogy az ingerküszöbéig, de a hallójáratáig sem jutnak el. Kicsit olyan ez, mint amikor a vihar nem csak a tetőt, de a szérűskertből a learatott búzát is elviszi, a mamóka meg átkarolja a megtörten álló papóka vállát: sebaj, én azért itt maradtam neked. Hát itt; igaz is, meg megható is, de az érzet mégiscsak olyan, mintha kiírnák egy óriásmolinóra – a Fidesszel együtt -: SOS, szöknek a szavazóink.