Nem kerültünk beljebb. Bár a kormány mindent (?) megtesz, hogy jobban értsük törvényhozói szándékát, még mindig arra az egyszerű emberre hasonlít, aki kézzel hordaná a vizet. A nemrég módosított szabály szerint azt a művet kell fóliázni, elzárni vagy száműzni az iskolák és templomok kétszáz méteres közeléből, amely „népszerűsíti a homoszexualitást”, „öncélúan ábrázolja a szexualitást”. Már arra is van némi támpont, hogy a népszerűsítést és ábrázolást valahogy úgy kell elképzelni, hogy a kifogásolt téma a könyv „tartalmilag meghatározó eleme”. A törvény betűje szerint ilyen könyvet felnőtteknek sem szabad árusítani a templomok és iskolák szakrális környezetében, bár a büntetési gyakorlat eddig inkább a gyerekkönyveket találta meg.
A „pontosításra” azért volt szükség, mert a kereskedők több ízben is pert nyertek a kormányhivatalokkal szemben a büntetések kapcsán, a legnevezetesebb a Líra 12 millió forintos győzelme – egy vesszőhiba miatt (a nyelv bosszúja). Azt látni, hogy a körültekintőbb fogalmazás sem vette el a törvény gumicsont-jellegét, talán csak annyi következménye lesz, hogy a büntetést kiosztó hatósági embereknek még többet kell olvasniuk, és nem árt, ha kicsit belekóstolnak a műértelmezésbe is. Nem könnyű ugyanis meghatározni: honnan, mitől válik egy motívum, téma, történetszál a mű tartalmilag meghatározó elemévé.
Csak egy példa. Pár napja fejeztem be a nemrég elhunyt Paul Auster nagyregényét, a 4 3 2 1-et. Ebben a főszereplő négy lehetséges életét meséli el, és az egyikben Archie Ferguson bizony biszexuális, mert nem könnyű nőhöz jutni kamaszként a 60-as évek eleji Amerikában. Első kérdés: öncélú a szexualitás ábrázolása? Nos, mindez Archie szerelmi életének szerves része, elidegeníthetetlen tőle, vagyis ha meg akarjuk ismerni, így kell megismernünk, viszont cseppet sem virágnyelven beszél a részletekről, tehát ide is, oda is húzhatjuk a strigulát, tetszés szerint. Második kérdés: tartalmilag meghatározó elem? Ebben még a matek is segít, a négy verzió egyike ez, és annak is a felét teszi ki, vagyis a mű 12,5 százalékát.
A kérdések megválaszolásához, még ha felületesen is járunk el, nem lehet megspórolni a mű elolvasását (majdnem 800 oldal!), és még akkor is izgalmas vita kerekedhet ki minden egyes kérdés kapcsán. A regény ugyanis roppant élvezetes és plasztikus, tehát alkalmas a „népszerűsítésre”. Már látom magam előtt, hogy a folyamat végén a művelt és kifinomult ellenőrök (ha jól akarják végezni a munkájukat) hermeneutikai és pozitivista érveket fogalmaznak meg, esztétikai és irodalomelméleti iskolák mellett kardoskodnak. És sem a posztmodern, sem a dekonstrukció nem fog ki rajtuk, pedig ott aztán van néhány elbeszélői trükk. Boldog lesz az az ország, amelynek hivatalnokai ennyire érzékenyek a részletekre, az irodalmi eszközökre. Előreláthatóan ez a mindennapokra is kiterjed majd, és a végén teljesen immunisak lesznek minden átlátszó populizmusra. A hatalom pedig majd vakarhatja a fejét: nemváltók helyett okos és ellenálló főket nevelt ki.