Cserna-Szabó András: Ez nem csak egy kulturális apokalipszis lesz, hanem egy végleges, fizikai világvége

Alapvetően novellistának vallja magát, mondván, ez a prózairodalom csúcsa. Mit tapasztal, a felgyorsult világ és az ingerdömping, ami a tartós figyelemre, no meg a türelemre is kihat, és gyorsfogyasztóvá tesz, kedvez a rövidebb formának?

Igen, ez lenne a logikus. Ezt gondolta már Örkény is 1968-ban, az Egyperces novellákhoz írt Használati utasításában. Hogy az olvasónak egyre kevesebb ideje lesz, így a novella válik az elsődleges prózaműfajjá. Csakhogy a világ nem mindig logikus. Mert éppen az ellenkezője történt. A közönség és a kánon ma nagyon kevés dologban ért egyet, az egyik ilyen a nagyforma. A sikerkönyvek és a szakma által díjazott művek is főként a nagyregények közül kerülnek ki. Általános vélekedés, hogy a novellista az az író, aki még fiatal, még nem tud regényt írni. Ha majd megtanul rendesen írni, akkor majd leteszi az asztalra azt a nagyregényt, ami alatt beszakad az asztal. Nem véletlenül látjuk, hogy az írók egy része egy ilyen „Ki tud vastagabb könyvet írni?” című versenyben van. Érthető, hiszen mindenfelől ez az elvárás felénk. Hogy az emberek miért nem vesznek/olvasnak novellát, annak sok oka van, most csak kettőt mondok. Az egyik a „Tesco-gazdaságos” hozzáállás – úgy gondolják, ha már kiadnak pénzt könyvért, akkor legalább kapjanak egy rendes „téglát”, ne csak egy vékonyka verses- vagy novelláskötetet. Másrészről: novelláskönyvet nehéz olvasni. A nagyregénybe 50-100 oldal alatt bekuckózod magad, elképzeled a helyszíneket, felépíted magadban a szereplőket, belakod, beszippant. A novelláskönyvnél viszont minden egyes írásnál (5-10 oldalanként) újraindul ez a meló, és mire belaknád, már vége is van. Egy olyan világban, ahol a kultúrafogyasztó vizuálisan készen kapja a dolgokat, ez iszonyatos szellemi erőfeszítés. A regény jobban kiszolgálja az olvasót. Kemény István azt mondta a versről, tulajdonképpen nem is az a lényeg, hogy mi van benne, hanem hogy mi nincs. Ez a novellára is igaz lehet. Ez a tömörítés művészete. A novellát sok helyen az olvasónak kell kiegészíteni. Szerintem a műfaji rokonság is sokkal inkább a novella és a vers között van. A novellista életmódjában is jobban hasonlít a költőhöz, mint a regényíróhoz. A regényíró évekig egy barlangban ül, nem érintkezik a világgal – másképpen nem lehet regényt írni. A novellista jóval világibb figura – jön-megy, szüksége van a folyamatos impulzusokra, szoros kapcsolatban kell maradnia a világgal, ahogy a költőnek is.

Hogyha a siker egyik záloga a regény műfaj, és az olvasói igény is ez, miért ragaszkodik ennyire a novellához?

Mert nem a siker miatt írok. Nem az a célom, hogy minél több ember megvásárolja a könyvem, vagy hogy minél több díjat kapjak. Azért írok, mert írásfüggő vagyok. Folyamatosan írnom kell. Én azért írok, amiért az egér rág. Így születtem, mindenről eszembe jut valami, és bármi jön szembe, abból folyamatosan történeteket csinál a fejem.

Például kitalálja a „Nemalkotói Ösztöndíj”-at. Ami olyan abszurd, akár egy Örkény-egyperces. De persze mégsem annyira irreális, hiszen tényleg számtalan alkotó kényszerül a megélhetést választani a művészi ambíció helyett.

Amikor az ember valamilyen abszurd helyzetet kitalál, egy idő után mindig rájön, hogy mégse olyan abszurd, mert minden abszurditás jelen van az életünkben. A Nemalkotói Ösztöndíj például egyfajta „zöldszüret”. Levágnak a tőkéről jó néhány éretlen fürtöt, így a megmaradt szőlő jobban beérik, jobb lesz a bor. De olyanról is hallottunk már, hogy túltermelés esetén azért fizetnek a termelőnek, hogy ne termeljen.

Bár nem érdekli a közönség, azért közönségbarát módon rettentő szórakoztatók az írásai, élmény őket olvasni. Fontos, hogy a történetek szórakoztatók is legyenek?

Szó sincs arról, hogy ne érdekelne a közönség, csak éppen nem az a legfőbb célom, hogy minél nagyobb legyen. Ez nagy különbség. Nem foglalkozom azzal, hogy mekkora a közönségem, ám azzal igen, hogy aki van, az jól szórakozzon. A művészet egyik fontos funkciója a szórakoztatás. Babits 1908-ban a Nyugatban megjelent írását szoktam idézni ezzel kapcsolatban: „A mi kritikusaink az Unalom szentségét prédikálják s irodalmunk már megint veszedelmesen kezd hasonlítani ahhoz a »jótársasághoz«, amelyben nem illik életbe vágó dolgokról beszélni. Valami exkluzív finomkodást és előkelő affektálást tartanak ők ma irodalminak; valami kerülését minden érdekesnek vagy lényegesnek, – amit ők »az olcsó hatások kerülésének« neveznek. Régi dolog, hogy az unalmas író olcsó hatásnak nevez mindent, ami érdekes.” Szóval nem hiszek a Szent Unalomban. Nem korrekt eljárás, hogy valaki megveszi a jegyet, és untatjuk a pénzéért. Azért vannak sejtéseim, hogyan tudnám növelni az olvasóközönségemet. Például, ha lemondanék az úgynevezett „nem szalonképes” kifejezésekről. Sokan ugyanis úgy gondolkodnak az irodalomról, hogy ez a stílus nem fér bele, az irodalom valamiféle szentség. A Zerkó című regényemről egy kritikus azt írta, hogy „Petőfi Sándor forog a sírjában”. 

A szórakoztatás mellett nagyon is érezhető a komoly kutatómunka. Viszont épp a nagyon pontosan dokumentált, akár fotókkal, adatokkal alátámasztott dolgok bizonytalanítanak el. Nyilván az a cél, hogy ne lehessen szétválasztani a fikciót és a valóságot, ám nincs meg a veszélye, hogy az olvasó így kicsit csőbe húzva érzi magát?

Ez attól függ, hogy mi az elvárása az olvasónak. Ha az az elvárása, hogy csak úgynevezett „valóságot” kapjon, akkor rossz helyen jár. És akkor is rossz helyen jár, ha csakis úgynevezett „fikcióra” vágyik a lelke, ami semmifajta érintkezésben nincs a „valósággal”. Az irodalomban ugyanis van ez is, az is. A mi dolgunk nem az, hogy rekonstruáljuk a valóságot, még akkor sem, ha „történelmi regényt” írunk – mi nem történészek vagyunk. Nem is az, hogy „megoldást” nyújtsunk át az olvasónak. Nekünk az a dolgunk, hogy valóságból és fikcióból összegyúrjunk valamit, ami aztán az olvasóban létrehoz valamit: vagy magára ismer, vagy az életre, vagy kizökkenti őt, esetleg megerősíti vagy elbizonytalanítja…

Csakhogy ön olyan mézesmadzagokat húz el az olvasó előtt, hogy felfejti, ki is volt a valóságban A tanú című film Virág elvtársa vagy az Ulysses Bloomja.

Az irodalom tulajdonképpen egy nagyon magas szintű játék. Sokféle játékszabály létezik ehhez a játékhoz. Itt tulajdonképpen azt a játékszabályt követtem, hogy veszek fiktív (irodalmi, filmes) létezőket, és beleillesztem őket egy nagy családnovellába, amely megtévesztően valóságosnak tetszik, mert annyi benne az évszám, a hivatkozás, a tény, hogy egyszerűen képtelen az olvasó nem „valóságnak” hinni. Pedig csak más szerzők fiktív elemei vannak összeillesztve az én fiktív elemeimmel. Mint sok kicsi legó. De a történelmi háttér „valóságos”, az évszámok, helyszínek stimmelnek. Szóval akár így is történhetett volna. Akár még „igaz” is lehetne… De még az is lehet, hogy ez a „csalás” jobban hasonlít a „valóságra”, mint a „valóság” önmagára. Igen, mindez csalás, de az irodalom olyan játék, ahol simán belefér a csalás, sőt, csalás nélkül nem megy.

És Lukács Pál, első Oscar-díjas színészünk, ő sem rokon akkor valóban, ez a momentum is csak kitaláció?

Ebben a történetben minden szó „igaz”. Apukám szülész-nőgyógyász főorvos – nem mellesleg könyvet írt a császármetszés kultúrtörténetéről –, amikor nyugdíjba ment, nekiállt a családtörténetünket kutatni, így bukkant erre a szálra, amit nagyon szépen fel is göngyölített. Így derült ki, hogy Paul Lukas a rokonunk. De aztán rájöttünk, hogy Lukács Pál hiába az egyetlen Oscar-díjas magyar színész, hiába volt Hollywood állócsillaga a húszas évek némafilmjeitől a hatvanas évek legvégéig, hiába szerepelt számtalan jelentős és népszerű filmben, itthon alig ismeri valaki. Ez megerősített abban a hitemben, hogy Magyarországon kétféle világhírű ember van: 1., aki itthon világhírű, de a világ azt sem tudja, hogy létezik, és 2., aki meg a világban világhírű, ám itthon nem tudja senki, hogy kicsoda. Amikor Paul Lukas megkapta a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscart 1944-ben az Őrség a Rajnán című filmben nyújtott alakításáért, a jelöltek között ott volt Humphrey Bogart (Casablanca) és Gary Cooper (Akiért a harang szól) is.

Ami még markánsan jellemzi a kötetet, hogy nemcsak színészek sorjáznak benne, hanem irodalmi alakok, anekdoták, legendák is, illetve jó pár ismert novellát remixelt, újraírt. Előbb van meg a történet, ami valahogy rárímel egy már meglévő, kanonizált novellára, vagy fordítva, annyira meghatározó önnek például egy Móricz-, Csehov-novella, hogy azt írja át a saját stílusában a mára?

Amikor bölcsészkarra jártam, vagyis irodalmilag szocializálódtam, Magyarországon dühöngött a posztmodern. A posztmodern technikái közé tartozik  a többi között, hogy vendégszövegekkel játszik, és újraírja a történeteket. Hiszen minden nagy történetet megírtak már, mi csak újraértelmezzük őket. Én nagyon szeretek újraírni vagy folytatni történeteket. Ezek izgalmas játékok. Mi van akkor, ha a „szörnyű féreg” reggel arra ébred tulajdon ágyában, hogy Gregor Samsává változott? Mi van, ha gasztroforradalom tör ki a Százholdas Pagonyban, és az állatok elkezdik megenni egymást a fine dining jegyében?

Vannak motívumok, amelyek mindegyik novellában benne vannak, ilyen az étel, az alkohol, a szex és a halál. A halál azonban nagyon sokszor gyilkosság formájában kerül elő. Az egész kötet hangulata is apokaliptikus, és minden a korcsosulás felé visz.

Az utolsó magyarok kötetcím valóban elég apokaliptikus. De hát ha valami biztos ebben a világban, amiben élünk, az a világvége. A Zerkó című regényem az V. században játszódik, akkor is bekövetkezett egy világvége: a Nyugatrómai Birodalom halála. De itt és most még egy ennél is komolyabb dologról van szó. Ezúttal nem lesz folytatás. Ez nem csak egy kulturális apokalipszis lesz, ami után jön a sötét középkor, hanem egy végleges, fizikai világvége. A vízözön vagy a ragnarök után még volt újrakezdés, de ha elpusztítjuk a Földön az emberi élet elemi feltételeit, akkor vége van a dalnak örökre. És szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy vége van, mert még ha esetleg visszafordítható is lenne ez a folyamat (nem az!), akkor sem látok itt senkit, aki vissza akarná fordítani. Senki nem fogja eldobni az okostelefonját, a mikrósütőjét és az autóját, és senki nem fog fejvesztve rohanni vissza a mezőre szántani. Szerintem ez a meccs régen, tulajdonképpen az ipari forradalom első napján eldőlt.

E jövőkép mellett hogyan tudja ilyen fokon megtartani a humorát, és az ezzel való szembesítéssel párhuzamosan szórakoztatni a közön­séget?

Úgy, hogy „bennem van a kutyavér”. Én a Barbaricumból jövök, ami még másfél évezreddel Róma bukása után is jelentősen különbözik Pannóniától. Elmaradt ugyanis a romanizálása. Többek között a humora is más. Ez a híres alföldi fekete humor, Tömörkény „akasztófahumora”, közeli rokona az abszurd humornak. Én sokáig azt hittem, hogy ez egy weöresi abszurd, pedig Hódmezővásárhelyen gyűjtötte Kodály Zoltán 1932-ben: „Száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol…” Csodálatos. Minden benne van, ami a barbaricumi embert, gondolkodást, humort jellemzi.