Nemrég volt két színházi bemutatója, két kisfilmje, megjelent az első regénye. Már tudni, jövőre ismét lesz két bemutatója. Még csak 25 éves, és nem kis erővel rúgta be azt a bizonyos ajtót.
’98-as vagyok, a Z generáció egyik első évjáratához tartozom, és az én nemzedékem eddig még nemigen hallatta a hangját, hiszen csak most végeztünk az egyetemen, most érkezünk meg. De azt tapasztalom, az emberek kíváncsiak ránk, mert sok dologban unikális az élményanyagunk, például mi vagyunk gyakorlatilag az első generáció, amelyik teljesen őslakos a digitális világban. És persze mi vagyunk az első generáció, amelyik már nemigen emlékszik másik politikai rendszerre. Szerintem ezek olyan egyedi adottságok, amik miatt talán érdekes lehet, amit hozunk.
Az állandó kitettség, folyamatos reflektáltság, visszacsatolás saját magunkra, ami e kultúra része, a regénynek is fő motívuma.
Igen, ez is valamelyest generációs sajátosság, hogy folyamatosan, a legmetább szintekig „szétreflektáljuk” a valóságunkat és önmagunkat. Ez abból is fakad, hogy mi már abban nőttünk fel, pszichológushoz járni nem ciki, érzésekről beszélni pedig egyenesen ajánlott. Ugyanakkor még megkaptuk azokat a klasszikus nemi szerepekhez fűződő elvárásokat is, amiket ma már nem szokás számon kérni a fiúkon. A férfiképem emiatt egy furcsa keverék. Ott a klasszikus macsó, régi vágású, szőröscsávó-figura, de közben azért oldalágon be-bekúszik az új, érzékeny férfikép is. Mindemellett generációs alapélményünk, nekem legalábbis, hogy a szüleink nem beszélik ki saját lelki problémáikat. Anyám és apám képes volt leélni egymás mellett tizenöt évet úgy, hogy a végén már mindenki, még a másodikos öcsém is érezte, bizonyos dolgokról beszélni kellene. És mégsem beszélt róluk senki. Sem akkor, sem később. Tulajdonképpen ez a könyv az első kísérlete a családból valakinek: mondjunk már valamit egymásnak arról, hogy egy család szétesett. A mi generációnk, lehet, már a másik véglet: szétbeszélünk mindent. Volt is olyan párkapcsolatom, ahol azt éreztem, ennyit már nem egészséges elemezni, amiben épp vagyunk. A „szétreflektálás” kérdéséhez persze az is tartozik, hogy a kultúránkban alapelvárás lett a transzparencia. Állandóan láthatónak kell lenni, mindent meg kell osztani, és minél őszintébben beszélsz magadról az interneten, minél többet mutatsz meg, annál több a lájk. Kapitalista módon működik a social media is – el kell tudnod adni magad. Ez létrehozta a kamuőszinteség kultúráját, ahol nem az számít, amit kiteszel magadról, tényleg őszinte-e, mert már elég, ha annak látszik. A könyv is ezzel foglalkozik. A vallomásosságnak a látszata érdekel: az, amikor bevallok dolgokat, de nem hagyom, hogy az olvasó biztos lehessen a vallomás valóságtartalmában.
Hasonlóan csinálja, mint anno Rodolfo, felhívja közönsége figyelmét a csalásra, leleplezi magát, miközben megteremteti az illúziót. És habár a regény zárómondata az, ezentúl csak az igazat fogja írni, az egész regény eleve ellehetetleníti ígéretét.
A regény zárása az őszinteség látszatának felszámolására tett gesztus. Az őszinteség hatását csak némi hazugsággal lehet elérni. Igazi őszinteség irodalomban nincs – az mindig nettó hazugság, mindenesetre gyanús. Egy jó író azért jó író, mert színez, dramatizál, azaz kamuzik. Hazudik, hogy jobb legyen az anyag. Ez a személyes történetnél is így van. Végig lebegteti a szöveg, mi igaz, mi nem, mi őszinte, mi kamu, és ezt a végén sem akartam feloldani. Az életünkben sem tudjuk meg sokszor. Az utóbbi években rengeteg vallomásos művészettel találkoztam, és ezek meg is mozgattak, de olvasóként dühös leszek, ha azt érzem, az író hülyének néz, és el akarja adni nekem, hogy amit ír, az a valóság. Ehelyett inkább az érdekelt, milyen játékterek nyílnak meg ebben a műfajban. Hogyan tudom minél többször és jobban becsapni az olvasót. Az exbarátnőm, akiről mintáztam a regénybeli Zsombor szerelmét, mondta erről a szövegről, hogy ez egy detektívregény, amiben a főhős a valóságot keresi. Sikertelenül. Igaz, az is elhangzik a könyvben tőle, hogy majd ott áll a szerző letolt gatyával a könyvbemutatón, és nem fogja érdekelni az olvasót mindez.
Könyve „így jöttem”-féle identitásregény, amihez hozzátartozik a művésszé válás is. A budapesti Katona József Színházban bemutatott drámája, a Megrág, kiköp is arról szól, egy művésznek végső soron el kell adnia a lelke egy részét az ördögnek, és rendesen besározódik menet közben. Például a siker érdekében akár még a családi szennyest is kiteregeti.
Igen, de azért a tükörbe bele kell tudni nézni. Miközben persze a művészet nem lehet biztonságos. Az olvasót, a nézőt az mozgatja meg, amikor valaki kilép abból a biztonságos térből, amiben éljük a mindennapjainkat. Amikor valami olyanról szól, amiről nem szeretünk beszélni, amitől kellemetlenül érezzük magunkat, esetleg szégyenkezünk miatta. Ez elkerülhetetlen, mert ha egy művész nem lép be ezekre a veszélyes területekre, akkor két dolog marad, vagy unalmas dolgokat csinál, vagy ideologikus művészetet. Jaj, bántott a világ, a gonosz Orbán bácsi, akkor erről írok. A művészi érték abban a szürke zónában van, ahol feloldhatatlannak tűnő dilemmákkal találkozol, ahol nem tudod eldönteni: ez most morálisan oké, nem oké? Valaki túllép itt egy határt? Vagy még pont belefér?
A kettősség a neveltetésében is megjelenik. Nemcsak, mert a szülei két végletet képviseltek, hanem intézményi szinten is szélsőségek érték: Waldorf iskolába járt, délutánonként meg vízilabdaedzésre. Egyik oldalról simogatást, másik oldalról jobbegyeneseket kapott. A kemény, olykor kegyetlenebb macsó világ és a szelídebb támogató egyszerre érte. Hogyan dolgozza fel mindezt egy kiskamasz?
Úgy, hogy megtanulja, mik azok az eszközök, amikkel bántják az egyik helyen, és azokkal elkezd bántani másokat a másik helyen. Amikor megtapasztalod, milyen gyengének lenni, soha többet nem akarsz te lenni a gyenge, inkább leszel a vadállat, és nyomorítasz meg másokat, csak téged hagyjanak békén. Korán voltam kamasz, tipikus dühös kamasz, mindenkit utáltam. A két világ nem ért össze a fejemben sehogy. A Waldorfban tényleg be voltunk csomagolva buborékfóliába, hogy még karcolások se érjenek, ehhez képest az uszoda meg (édesapám vízilabdás, ezért nekem is vízilabdás karriert szánt) egy kemény hierarchikus világ farkastörvényekkel, rendszeresen ordítoztak velünk, gyaláztak, büntettek, a fizikai erőszakot leszámítva minden volt. Az uszodában töltött négy-öt évemre traumatikus élményként emlékszem – nagyon sok szorongásom ezekből az időkből fakad. De közben ez sem ilyen egyszerű, mert később az egyetemen a sportolói előéletem nagy előnyt jelentett: edzett voltam, kihordtam fél lábon a gyomrosokat, nem tudtak már a lelkembe taposni. Egyszóval segített a túlélésben, és abban, hogy érvényesülni tudjak. Hiszen valahol a művészeti pálya is egy hosszan tartó verseny győztesekkel, vesztesekkel. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen ugyanolyan elvárások és tekintélyelvűség fogadott, csak egy kifinomultabb, értelmiségi köntösben. Azt éreztem, újra ott vagyok a medenceparton, csak most egy olyan számban indulok, amiben van is esélyem. És ezért aztán meg is tettem mindent. Ám azt láttam, hogy ez a számomra kristálytiszta versenyhelyzet, azaz hogy mi itt egyszerre vagyunk egymás szövetségesei és versenytársai, nem mindenkinek volt ilyen egyértelmű.
Ezek szerint ez a nevelés készít fel jobban a világra?
Maradjunk annyiban, hogy az én gyerekem nem fog vízilabdázni, max, ha magától akar, viszont waldorfos tuti lesz. Én sikerorientált alkat vagyok, de nem biztos, hogy az embernek ennyire sikerorientáltnak kell lennie. Lehet, kellemesebb, ha nem függ száz százalékban attól az önértékelése, sikerül-e átlagon felül teljesítenie az élet különböző területein.
A regény segített megérteni a szüleit is?
Igen, bár ez mellékes, mert ez a könyv nem terápiás írás, de nyilván azért sok mindenre rájöttem magammal és a szüleimmel kapcsolatban. Már csak azért is, mert az anyakarakter megszólalásai valódi interjúkból lettek összerakva, amiket édesanyámmal készítettem. Őt rá tudtam venni, hogy beszéljen nekem a válásukról. Nem volt könnyű, bizonyos kudarcokkal egész egyszerűen nem tudunk szembenézni. Azt feltételezem, hogy tizenöt évet leélni valakivel azzal az ideával, hogy ez az életünk végéig tart, majd utána belátni, hogy mégsem, épp ilyen.
Ha már itt tartunk, a regény szereplői akár társszerzőknek is tekinthetők: merthogy folyamatosan kiegészítik, hozzáírnak, véleményezik a már leírtakat.
Valóban volt egy közösségi regény feelingje a dolognak. Ahogy haladtam előre, mutogattam részleteket a családomnak, ők meg hozzászóltak, helyreigazítást kértek, kijavítottak. Ezek a kommentjeik aztán bekerültek a regénybe, egy kicsit szétbombáztam velük a szöveget.
+1 KÉRDÉS
Hogy ne csak a múltba, kicsit előre is tekintsünk. Új darabja az egyetemi éveket dolgozza majd fel, abuzív fókusszal. Érdemes inkább a saját házunk táján söprögetni? És mi van akkor „az ember ne piszkítson a saját fészkébe” mondással?
A 2031 című színdarabom, ami a Katonában lesz bemutatva jövőre Dohy Balázs rendezésében, az egyetemi élményeink dramatizált és nagyon fiktív feldolgozása. Részben arról is szól, mit áldozunk fel a nagybetűs művészetért, és mi az a határ, amit már nem volna szabad átlépni. Ebből a szempontból mindenképp a saját házam táján szeretnék söprögetni, akkor is, ha belepiszkítok a fészekbe. Persze az egyetemfoglalásról is akarok majd írni (aminek egyik szószólója is volt Biró – a szerk.). Első nagyjátékfilmemnek pedig, amelynek Ellentétes alapállás a címe, és már két éve fejlesztjük Füzes Dániel rendező barátommal az Inkubátor programban, épp a napokban szavazta meg a Nemzeti Filmintézet a gyártási támogatást. Ez az anyag a macsóság vonalon megy tovább – a testvéri gyűlölet erejéről szól.
