Az lett a sok alvásvizsgálat része, hogy kaptam egy gépet. Nevet még nem adtam neki, de már tervezem, ahogy az önjáró porszívónk is a nemes Artúr névre hallgat. (Elindítom Artúrt, amíg nem vagyunk otthon.) A masina nem túl nagy, egy szolidabb, ám azért nem elhanyagolható gégecső indul ki belőle, amely az arcomon lévő maszkhoz csatlakozik. Eleinte meg voltam győződve, hogy a családban mindenki ledarthvéderez majd, de kiderült, hogy nem lett tőle asztmásan hörgő hangom, a gépecske diszkréten fújja az arcomba a levegőt.
Nem mondom, hogy kitörő örömmel fogadtam a vizsgálat végeredményét. Az alvásközpontban két ottalvós buli után feketén-fehéren kiderült, hogy nem alszom jól, a szervezetem inkább kínlódik, mintsem pihen, amihez a járó motorbiciklihez társuló horkolás társul legalábbis decibelben. Ez hosszú távon egészségkárosodáshoz vezet, magyarázta az orvosnő, tehát ha jót akarok magamnak, akkor ezentúl gépi segítséggel alszom.
A meggyötörtebb és kimerültebb agysejtjeim azonnal felfogták a dolgot, a pihentebbek viszont máris tiltakoztak: nehogy már egy hülye maszkban aludjak hosszú hónapokon át!
Láttam már ilyet korábban is. Két nagyszülőm is eljutott arra a pontra, amikor már ordítozni kellett mellettük, hogy halljanak valamit, ám az elemes hallókészülék használatától mégis ódzkodtak (kényelmetlen, sípol, macerás), illetve csak akkor tették be, amikor már összcsaládi harag fenyegetett, mert alig értettek valamit a társalgásból. Sokszor játszottuk le a Lovagias ügy klasszikussá érett jelenetét, amelyben „Hosszú!” felkiáltással zárják rövidre a magyarázatot a nagyothalló nagymamának. Ismerték ők is a filmet, hiszen a fiatalkorukat idézte fel, amikor még harsányan nevettek rajta, nevettek a még távoli öregségen. Ami végül bekopogott az ajtón a maga kérlelhetetlenségével. Ma is vicces, mondta néha a nagyi, de már nem tudok rajta úgy nevetni. Pedig volt öniróniája, nem is kevés. De akkor miért nem használod a készüléket? – kérdeztem fiatalságom minden értetlenségével. Az a halvány mosoly, ami megjelent az arcán sokáig megfejthetetlen volt a számomra.
Talán ezzel a gyerekes daccal próbálta elodázni a teljes kapitulációt a saját gyengesége felett? Vagy a hiúsága nem engedte? Netán a gépek, az új kütyük iránti bizalmatlanság, amely az ő generációját még jellemezte? Csak sejtem a választ. Pedig többször is megjósolta, hogy egy idő után én is sokkal több mindent fogok érteni ebből. Lassan abba a korba lépek, amikor már egyenrangú félként társaloghatnánk erről. Beszélhetnék neki arról az érzésről, ami engem is elfogott, amikor az igen aranyos hölgy meghozta a gépecskémet, segített feltenni és levenni a maszkot, és azt ígérte, hogy egy hónap múlva úgy alszom majd, mint a bunda.
Eleinte tényleg nem volt könnyű. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem megfulladok, többször felébredtem arra, hogy a csövet igazgatom, mert szeretnék hasra feküdni, vagy egyszerűen pozíciót váltani, egy alkalommal pedig az istennek sem tudtam feltenni a maszkot. Addig kínlódtam, amíg minden álom kirepült a szememből. Csak azért nem jön most az a bevált fordulat, hogy már a bundás szakaszban van az alvásom, mert amit nyertem a réven, oda kellett adnom a vámon. Ugyanis egy Bella nevű szőrös, négylábú kislány biológiai órája legalább olyan kérlelhetetlen, mint az öregség: a tyúkokkal fekszik és kel, és hajnali öt és hat között igen lelkesen közli, hogy új nap virradt ránk. És diszkréten végignyal vagy ráugrik a fejemre. Nincs az a gép, ami ezt semlegesíteni tudná.
S ha már így van, akkor le kell vinni, és persze enni is kell adni neki, és mire mindez megtörténik, már tényleg elkezdődött a nap, ahogy ő maga ígérte. Ilyenkor visszafeküdni már szégyen lenne, pedig néha vágyakozva gondolok rá, ahogy sétáltatás közben ködös szemmel neki-nekidőlök egy fának. Egy bagolynak, mint én, az ötórás ébresztés szinte sértésszámba megy, amit azonnal meg kell torolni.
A szeretet viszont néha tényleg csodákra képes, mert Bella már a harmadik hónapja van nálunk és a reggeli produkciói ellenére még mindig él.
A gépecskémmel viszont lassan tényleg összebarátkoztunk. Én félretettem a hiúságomat, ő meg eltüntette a horkolást és azt az ólmos érzést, amivel korábban tápászkodtam ki az ágyból. Különös érzés, hogy már reggel korán is vág az eszem, nem kell megvárnom az üzemi hőmérsékletet, hogy egyről a kettőre jussak. Igazából úgy nyertem vissza magamban valamit a fiatalságomból, hogy elfogadtam a romlással járó tényeket. Meg a (gépi) segítséget. Talán ezt a legnehezebb megugrani fejben (mert tényleg ott dől el), hogy ettől nem leszünk kevesebbek, rondábbak, gyengébbek. Jó, a nejem elkottyantotta magát, hogy maszkos férfival nem randizna esténként, ugyanakkor ő a leghálásabb, hogy a gépecske, akár egy hallgatag szobainas, teszi a dolgát. Mások tartós és visszafordíthatatlan különalvással hidalják át a dolgot, mi Johnnal (na, csak lett neve is). És egyáltalán nem bánjuk, ha hármasban töltjük az éjszakát, hiszen a nappal ezer lehetőséget rejt. Ha nem hiszik, bármikor átküldöm Bellát, hogy elmagyarázza.
