– Ispááán! Hogy nyúznánk meg egy harmatos pitymallaton az ünnepi kupánk tömzsi végivel!
– Tudom, király uram, az olajozás... – állongott Ispááán egyik lábáról a falábára, és vissza. – A gótok annyira poszkák voltak, jó uram, kifogytunk az olajkészletekből.
– Vakapád! Mondtuk, hogy főzzetek újat a 29,6 tiszai köpcös barbárból! A fejemben forgatott királyi plánum mindig elillan, annyira hangos ez a szájbatekert rács.
– És miféle utolérhetetlenül csodás vízión tetszenek gondolkodnia király uraméknak, így aranyasszony havának derekán? – settenkedett Ispááán a hangok irányába visszataszítóan negédesen, pisla fáklyával a sötét, cserébe igen büdös trónteremben.
– Példának okáért azon tetszünk gondolkodni, ki érkezett a várunkba hangos tudodmivel, lütyő!
– Valóban, jó uram! A Királyi Zsarátnok- és Tűzszerszámkamara öngyulladási osztályvezetője érkezett meg. Eloltja a kapuőrség, és máris király urunk színe elé járul – szabadkozott Ispááán, és elkopogott.
– Hívd elém az operatív törzset is, ünnepi eszelményem támadt – kiáltozá utána a király, miközben a sötét eget bámulá eszelős tekintettel, mint rendesen.
Az operatív törzs még az etelközi sztyeppék hagyománya volt, és a Kárpátokon inneni és túli bölcseket ültette a király kerekasztalához.
– Jó emberek! Itt vagyunk jó Pestánk után szadadon, valamennyivel és valahol. Államalapításilag tekintélyes az ünnepi hiátus. Se csinna, se dratta. Ez baj. Így nemzet süllyed el. Kell a bámulat, a szemfényveszt. Színes és fényes legyen, az se baj, ha rámegy a gatyátok! Járjon csodájára a nagyvilág, ámuljon elfele fővesztés terhe mellett!
– De jó uram! A nép éhkoppot nyel, a szerencsésebbek karót. Biztosan a legjobb dolog a tűzijáték sok Juropien-petákból?
– Sok-sok vendégéjszaka joga, fogyasztás a megtakarítás helyett, kamarási adóbevételek számolatlanul. Befektetésünk térül-fordul. Zenegjen ég és a föld, mekkora orbitális arcok vagyunk! – adta ki a király a papi narancsot.
A Királyi Zsarátnok- és Tűzszerszámkamara öngyulladási osztályvezetője szépen bebalzsamozva várta, amíg élő ember kerül a szakértői csapatából. Halottként volt a legtöbb esélye életben maradni, mert ha a többiek kudarcot vallanak, akkor inkább meg se születtek volna, azt fogják kívánni. A király a legújabb fejlesztésű kínzóeszközöket lízingelte a görög-keleti pópa nagybátyjától, aki a világi üzleteket vitte Jaltától Jangcéig.
Az udvarban a művészetek is csírájukban fejlődtek. Installáció installáció hátán volt levágott ujgurokból és a seregek kardélre hányásából. Szerény művészet. Leonardót is hívták, de ő jobb szeretett élni. A Szabadság-szobor volt a legnagyobb kincsük, egy jottányi dombra cipelték föl a kelta túszok. Ez egy pleisztocén szabadulóművészt ábrázolt, aki a kardfogú tigris szájából menekült meg éppen, és alig vesztett végtagot. A posztamensre a király önfeledt mosolyát faragták föl, amint tizenötödször választja meg magát tizenkétharmaddal. Még senki sem merte megnézni, hogy sikerült, de csodás rigmusok terjedtek róla szájról szájra.
– Megvan! – rivallt a király jó nagyot, mire még a csapórács is eleresztett. Csiri-csöri-csiri-csöri-csiri-csöri-zutty! Az operatív törzs hamar vigyázzba ülte magát.
– Mi van meg, urunk és narancsolónk? – hajlott háttal Ispááán.
– Először is: vitéz Felhőffyék kiállnak a Kárpátok összes bércére, és három-négyre fújnak egy passzátszelet, amint vihart orrontanak. A vihar veszélyes, mert szeszélyes.
– Értjük, uram, mi több, írjuk, és egy fia kérdésünk sincs – mondták a kánont a törzsék (mínusz az odahaza fakanállal játszadozó Örzsék, amit már csak Anonímusz Biguszdikusz fűzött hozzá a krónikák szociológiai-genderológiai pontossága végett.)
A király így folytatta volt:
– A múlt heti vörösboros-vajbabos malacpofapörkölt elég jól ég ahhoz emberi számítás szerint, hogy meggyújtsuk, és a nemzeti parittyákkal kilődözzük a sötét éjszakába úgy a népek, mint a fehérnépek őszinte meglepetéssel vegyes csodálatára, amidőn feledik a bírhatatlan adófizetési kötelezettségből és lenézettségi érzésből adódó halálvágyukat – ájuldozott a király önnön nagyságától.
– De király uram, az ételt felgyújtani? – tette föl élete utolsó kérdését Ispááán, és már csak a feje kopogott ki a sötét, cserébe igen büdös szobából.
– Istenneki, fakköröszt! – vigasztalta a maradékot a király.
Hatalmas tüzeknek gyúlt virgonc játéka aranyasszony havának derekán (úgymint: gusztus huszadika, plusz-mínusz a heti Fradi–MTK odds.) Röpködtek a lángoló malacpofák szerteszét a Kárpát hazában, Szulejmánnak ekkor ment el a kedve az egésztől, és Dzsingisz kán ükunokája is inkább Konstantinápolyban lett migráns gíroszos. Hát még ha látták volna a kárpáti „királyuruk” meglepetésattrakcióját, amint az élő klasszikus kiállt a vár legmagasabb fokára, letolta a gatyáját serényen, és az alsó táji metángázok elégetésére hozott látványos bizonyítékot firhangos lángoszlop kíséretében, a vidáman ámuldozó népecskék gyönyörűségére.
Csiri-csöri-csiri-csöri-csiri-csöri-zutty!
