- Félelmetes ez a cinizmus – mondja András, a meglett, erős ember, akinek a hangját a sírás fojtogatja. A fia mögötte áll, tekintete réveteg, a kezét mintha karba akarná fonni, ám a mozdulat félúton abbamaradt. A fiú autista és Crohn-beteg, folyamatos odafigyelést, speciális oktatást igényel.
Az utóbbi napokban még úgy volt, hogy a fiú a budapesti Wesley János Óvoda, Általános Iskola és Gimnáziumba kerül, ahol állapotának megfelelő oktatást kaphat. Azután - mint megírtuk – a kormányhivatal a meghirdetett iskolakezdés előtt néhány nappal döntött úgy, hogy az intézmény köztartozásaira hivatkozva „a gyerekek érdekében” megvonja az Iványi Gáborhoz köthető budapesti Wesley oktatási engedélyét. A 300 ott tanuló gyerek szüleinek pedig néhány napja lenne arra, hogy hirtelen találjanak új oktatási intézményt a speciális nevelési igényű (SNI) gyermekeik számára.
Iványi Gáborék bíróságon támadják meg a kormányhivatal „ördögi és teljesíthetetlen” döntésétA gyerekek jó részének néhány nap alatt nem sikerült új helyet találni, így hétfőn a Wesley kinyitott „rendhagyó évnyitót” tartva és azoknak a gyerekeknek, akik még nem találtak új helyet, napközi foglalkozást nyújt az egyik teremben. András most a tankönyvekért jött be a gyerekével. Még láthatóan a múlt heti sokk hatása alatt van.
„Aki ilyen döntést hozott, az egészen biztosan nem látott még SNI-s gyereket”
– mondja. A kormányhivatal küldött neki is egy listát, hogy hol vannak szerintük még elérhető helyek. „Volt közöttük például egy győri elitiskola, ahol az egyik osztályban van egy hely.” Vagyis: az autista fiúnak ingáznia kellene a fővárostól mintegy 120 kilométerre lévő Győrbe. „Másutt meg 30 fős, dugig töltött osztályba javasolták betenni a fiút. Ezt gondolták felajánlani”- mondja. Mint más szülők is beszámoltak róla: volt olyan, a kormányhivatal által „felajánlott hely”, ahol azt a tájékoztatást kapták,
hogy papíron felveszik a gyereket, de arra kérik a szülőt, hogy ne járassa be a gyereket, legyen magántanuló, mivel nem tudnak egy autistával foglalkozni.
Az egyik teremben ott találjuk a tíz éves Hannát a szüleivel és eddigi osztályfőnökével. A kislány életvidám, ragyogó kommunikációs képességekkel rendelkezik, rendkívül eleven, jár a nyelve folyamatosan, így gyakran közbevág a mondókába, gyakorlatilag folyamatosan „pörög”, vibrál körülötte a levegő. Amikor az osztályfőnöke kimegy a teremből, szinte azonnal felfekszik az egyik padra.
„Kipihenem a fáradalmaimat”
– mondja mosolyogva. Hanna pontosan tisztában van vele, hogy ő ADHD-s, azaz figyelemzavaros, hiperaktív és Asperger-szindrómát is diagnosztizáltak nála négy évesen. Vidám tekintettel beszél a betegségéről: tudja, hogy mi a baja, nincs szégyenérzete, dacára annak, hogy tudja azt is, a szüleinek igen komoly erőfeszítésébe kerül az ő nevelése. A kislány rendkívül tehetséges, elsősorban a sportban – dzsúdózik, focizik, lovagol – ugyanakkor nagyon nehezen tud végigülni egy órát, a hagyományos iskolarendszerbe gyakorlatilag beilleszthetetlen.
Az édesanyja elmondja, hogy nem is igazán tud munkát vállalni Hanna mellett – most sincs állása - a családfő biztonsági őri fizetéséből élnek. Az eltelt egy hétben sorra járták a környékbeli iskolákat, ám mint mondja, tudja, iszonyú nehéz lesz a semmiből új helyet találni Hannának. „Eleve körzetes iskolákat ajánlottak most nekünk, miközben annak idején, amikor hatévesen beíratni vittük őt, onnan küldtek el” – mondja. Négy éve megváltás volt számukra, hogy bekerült Hanna a Wesley-be. Elképzelni nem tudják, hogy egy hagyományos iskolába hogyan járatták volna a kislányt. Most viszont ezt kellene valahogyan megoldaniuk.
„Az egyik helyen végül a portán adtuk le a gyerek adatait az iskolatitkárnak. Csak úgy, telefonon szóltak vissza, hogy nincs hely”
– mondja.
Az iskola előtt az egyik szülő nem tudja visszatartani az indulatát. „El tudják képzelni, akik ilyen döntést hoztak, hogy mit jelent egy autista gyerekkel iskolát keresni?” - teszi fel a kérdést „Hiszen van, hogy még a küszöböt is alig meri átlépni a gyerek, nemhogy egy teljesen új, ráadásul harminc fős kerületi osztályba kellene bejáratni”. A szülő nem is titkolja: inkább kértek orvosi igazolást arról, hogy a gyerek megbetegedett.
„Nem kérdés, hogy ha beküldöm a gyereket egy ilyen osztályba, akkor minek tenném őt ki. Ott bántani fogják és nem csak szavakkal, hanem fizikailag is”
- tette hozzá.
A Wesleybe nem csak SNI-s gyerekek járnak, hanem nehéz körülmények között élő családok gyermekei is. S. Angéla két unokája is ide járt mostanáig. A családot nem kímélte az élet: az egyik unoka apja elhagyta a családot, a másik gyereké öngyilkos lett, majd öt évvel ezelőtt Angéla lánya, az unokák anyja meghalt. Így a két unoka, illetve az egyik unokának a nemrég született kisbabája is a nagymama gondjaira van bízva. A Wesley-t nagyon szeretik, itt befogadták a gyerekeket, jól érezték magukat. Másutt szerinte erre esély sincs, mint mondja, sok helyről hallja, hogy a roma származású gyerekeket lenézik. A Wesley közösségében ellenben maradéktalanul megbízik, a gyerekek nagyon szeretik a helyet és nem akarnak más iskolába menni. Amikor a lánya meghalt, akkor is a temettetés költségeit az Iványi-féle egyház vállalta magára, ahogy utána is étellel, adománnyal segítették a magára maradt családot.
„Eddig nagyjából hárman jelezték, hogy átvették a gyerekét, harmincan pedig azt, hogy nem" - A szülők még bíznak abban, hogy Iványi Gáborék iskolája visszakapja az engedélyétA sarokban csendben üldögél egy fiatalasszony, nehéz szóra bírni, nem bőbeszédű. Mint kiderül, Viktória a kislányával Ukrajnából érkezett, menekültek. „Ideát a semmiről kellett mindent kezdeni” - mondja. Bár a belvárosban laknak, a környék iskolái nem tudták fogadni a kislányát, végül így kerültek a Wesley-be, ami nagyon szerencsés volt, mivel a kislánya szereti, imádja az iskoláját.
- Mit szeretsz itt legjobban? - kérdezem
- A tanárokat – vágja rá a kislány gondolkozás nélkül. „Kedvesek” – teszi hozzá.
Viktória azok közé tartozik, akit a kormányhivatal még csak nem is értesített a kislánya iskolájának a bezárásáról. Viktória napok óta rója az iskolákat, ám eddig mindenütt falakba ütközött.
„Mindenütt csak annyit mondanak, hogy nincs hely”.
Ahogy Lídia is hiába keres helyet: mind a négy gyereke a Wesley-be járt, most a két kisebbnek, a 13 és a 14 évesnek kell helyet találnia. Lídia élete eddig is nehéz volt: ő is egyedül neveli a két gyereket, mellette egy magánklinikán takarít, részmunkaidőben, támogatást a 35 ezer forintos családi pótlék mellett a Magyar Máltai Szeretetszolgálattól kap. Így tudják kifizetni az albérletüket, illetve nagyjából 100 ezer forintból élnek hárman egy hónapban.
„Csak annyi kellene, hogy megkapja az engedélyt újra az iskola” – sóhajt Lídia. Majd hozzáteszi: Azonnal futva jönne vissza ide a gyerek.
