- Sz. Bíró Zoltán: Ki nem akart az orosz biztonsági garanciákról tárgyalni? – Szijjártó Péter nem mondott igazat

A magyar külügyminiszter nem mondott igazat, amikor a RIA Novosztyi orosz hírügynökségnek adott interjújában sajnálkozásának adott hangot amiatt, hogy a 2022. február 24-én kezdődő Ukrajna elleni nyílt és átfogó orosz támadás előtt a NATO nem volt hajlandó megvitatni Oroszországgal annak biztonsági igényeit. Ez az állítás köszönőviszonyban sincs a valósággal. Szijjártó Péter azt mondta: „a mostani helyzetnek nem kellett volna bekövetkeznie, ha a NATO 2021-ben megtárgyalta volna Moszkvával annak biztonsági garanciákra vonatkozó szerződéstervezetét”. Ez az orosz hírügynökség által idézett mondat egyértelművé teszi, hogy Szijjártó Péter – hiába próbálja a külügyi szóvivő utólag kimosdatni főnökét – nem gondolhatott másra, mint azokra a konkrét követelésekre, amelyekkel az oroszok 2021. december 15-én előálltak. A magyar külügyminiszter ugyanis szerződéstervezetről beszélt, ilyen – pontosabban ilyenek, merthogy két, közel azonos tartalmú tervezetről van szó – ebben az időszakban csak egy született. Az, amit két orosz külügyminiszter-helyettes – Szergej Rjabkov és Alekszandr Grusko – személyesen adott át az Egyesült Államok és a NATO képviselőinek.

Az oroszok, amikor átadták a követeléseiket tartalmazó dokumentumokat, két további igényüket is közölték. Kikötötték, hogy a szerződéseket vagy változtatás nélkül, egy az egyben elfogadja a NATO és az Egyesült Államok, és akkor lesz megállapodás, ha módosítani akarnak rajtuk, akkor ne is álmodjanak erről. Hogy az orosz álláspontot senki nem érthesse félre, Rjabkov félvállról azt is odavetette, hogy a szerződéstervezetek nem étlapok, amiből válogatni lehet. Eszed, nem eszed, nem kapsz mást! – tehetnénk ehhez hozzá.

Az utóbbiról nehéz párbeszédet folytatni. Orosz részről azonban volt még egy további elvárás is. Azt is kikötötték, hogy mind az Egyesült Államok, mind a NATO – függetlenül attól, hogy elfogadja vagy sem a szerződéstervezetekben szereplő feltételeket – mindenképpen írásban adjon választ. Ezt mindkét címzett meg is tette február elején.

Azt, hogy ki és mennyire akart a biztonsági garanciákról tárgyalni, mindennél jobban érzékelteti Szergej Rjabkov 2022. január 9-i genfi sajtótájékoztatóján elhangzó mondata: „Itt az ideje, hogy a NATO összeszedje a cókmókját (szobraty manatki) és vonuljon vissza az 1997-es határai mögé”. Ez a hangnem, ahogy akkor, úgy most, visszatekintve sem vall dialógusigényre. A párbeszédet kezdeményezők nem ilyen nyelven szoktak megnyilatkozni. Az a felszólító és egyben lekezelő hangnem, ami végig uralta a háborút megelőző időszakban az orosz kommunikációt, nem arra utalt, hogy Moszkva bármiről is tárgyalni szeretne.

De nézzük, hogy mi is szerepelt a december közepén átadott szerződéstervezetekben? Lényegében három követelés. Egyrészt az, hogy mind a NATO, mind az Egyesült Államok adjon garanciát arra, hogy nem folytatódik a katonai szervezet keleti bővítése. Másrészt azt, hogy az Észak-atlanti Szerződés Szervezete vonja vissza infrastruktúráját a párizsi szerződés aláírása előtti határai mögé, ami értelemszerűen érintette volna Magyarországot is. Harmadrészt pedig azt várta el, hogy Oroszország közelébe ne telepítsenek csapásmérő fegyvereket, vagyis Moszkva lényegében a 2019-ben kölcsönösen felmondott, a közepes és rövidebb hatótávolságú rakéták megsemmisítésére vonatkozó szerződés újratárgyalását kezdeményezte.

A három követelés közül mind Washington, mind Brüsszel kettőt elutasított. Az elsőt nem csupán a „nyitott kapuk” politikájára hivatkozva tették, hanem azért is, mert az alapjaiban mond ellent a „szuverén egyenlőség” elvének. Ez a fogalom először 1975-ben, a Helsinki Záródokumentumban jelent meg a nemzetközi politika fontos szabályaként. Mivel alapvető elvről van szó érdemes hosszabban is idézni a dokumentumot, ami a következőképpen fogalmaz: „A részt vevő Államok tiszteletben tartják egymás szuverén egyenlőségét és sajátosságát, valamint a szuverenitásukban foglalt és általa felölelt valamennyi jogot, amelybe beletartozik többek között minden állam joga a jogi egyenlőségre, a területi épségre, a szabadságra és politikai függetlenségre. Úgyszintén tiszteletben tartják egymás azon jogát, hogy szabadon válasszák meg és fejlesszék politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális rendszerüket, valamint azt a jogukat, hogy maguk határozzák meg törvényeiket és rendeleteiket. A nemzetközi jog keretein belül valamennyi résztvevő államnak egyenlő jogai és kötelezettségei vannak. Tiszteletben tartják egymás azon jogát, hogy kapcsolataikat más államokkal a nemzetközi joggal összhangban és e Nyilatkozat szellemében belátásuk szerint határozzák és valósítsák meg. Úgy vélik, hogy határaik, a nemzetközi joggal összhangban, békés eszközökkel és megegyezéssel megváltoztathatók. Úgyszintén joguk van ahhoz, hogy nemzetközi szervezetekhez tartozzanak vagy sem, beleértve azt a jogot, hogy résztvevői legyenek szövetségi rendszereknek vagy se, úgyszintén joguk van a semlegességre.” (Kiemelés tőlem – Sz.B.Z.)

 Mi értelme lett volna arról disputálni, hogy azon a módon, ahogyan azt Oroszország elvárta, nem lehet egyetlen ország szuverenitását sem korlátozni? Vajon mire gondolhatott a magyar külügyminiszter, amikor nehezményezte az orosz biztonsági garanciákról folyó vita elmaradását? Talán újra kellett volna tárgyalni a szuverén egyenlőség elvét?

Hasonló a helyzet a második orosz követeléssel. Az ugyanis éppúgy elfogadhatatlan volt, mint az előbbi. Könnyű erről megbizonyosodni. Elég ehhez felidézni az 1997-es párizsi megállapodás tartalmát. Amikor aláírták az Oroszország-NATO Alapító Chartát, akkor ezt épp azért tették, hogy a későbbiekben mindkét fél számára elfogadható keretek között menjen végbe a katonai szövetség bővítése. Cserébe azért, hogy Moszkva tudomásul vette a szervezet jövőbeli bővítését, a NATO-tól két ígéretet kapott. Egyrészt azt, hogy a katonai szervezet az új tagállamok területére nem telepít nukleáris fegyvereket, mert erre „sem szándéka, sem terve, sem oka nincsen”. Másrészt a NATO arra is ígéretet tett, hogy a tagállamok biztonságát nem azzal fogja garantálni, hogy területükön állandó jelleggel jelentős kiegészítő katonai erőt helyez el. Másképpen fogalmazva: a katonai szervezet arra adott biztosítékot, hogy a nemzeti erőkön túl nem telepít az új tagállamok területére katonákat más államokból, és ha ezt mégis megtenné – mert valamely tagállam vagy tagállamok biztonsági helyzetének romlása megkövetelné ezt –, csakis ideiglenes jelleggel tenné meg.

Ehhez az utóbbi vállaláshoz a NATO 2016-ig tartotta is magát, de akkor – két évvel a Krím-félsziget orosz annektálása után –, engedve a balti államok és Lengyelország kérésének, zászlóalj méretű nemzetközi összetételű harci csoportokat telepített a négy országba. Erre azonban nem került volna sor, ha Moszkva nem szállja meg és csatolja magához az Ukrajnához tartozó félszigetet és nem lázítja föl Kelet-Ukrajna két megyéjét. Ez a döntés reakció volt Oroszország nemzetközi jogot sértő, 2014-es Ukrajnával szembeni fellépésére. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ezeknek a pár száz főből álló egységeknek az elhelyezése nem annyira katonai célokat szolgált, sokkal inkább lélektani és politikai funkciója volt. A párizsi megállapodásban arra vonatkozóan, hogy az új, majdan felvételre kerülő államok területén a NATO infrastrukturális fejlesztést nem hajthat végre, semmiféle megkötés nem szerepelt. Következésképpen annak az orosz követelésnek, hogy a NATO az új tagállamok területén végrehajtott infrastrukturális fejlesztéseit számolja fel, illetve vonja vissza, semmilyen alapja nem volt. Tehát erről a kérdésről sem lett volna értelme vitát nyitni, mert ebben a tekintetben is egyértelmű volt a helyzet.

Ám ami a harmadik orosz követelést illeti, hogy csapásmérő, Oroszországot fenyegetni képes fegyvereket a NATO ne telepítsen az ország határainak közelébe – azt mind a NATO, mind az Egyesült Államok legitim moszkvai igénynek tekintette, és mindkét írásos válasz jelezte, hogy erről mind Washington, mind Brüsszel kész tárgyalni és a kölcsönösség alapján megegyezni. Vagyis egyáltalán nem az volt a helyzet, mint amit Putyin – és annak álláspontját átvéve a magyar miniszterelnök is – nem egyszer állított: az orosz biztonsági garanciákat senki nem söpörte le az asztalról. Ha a Kreml elfogadta volna a nyugati oldal tárgyalási javaslatát a közepes és rövidebb szárazföldi indítású rakétákról – amelyek egyelőre, a szerződés felmondása ellenére sem tértek vissza Európába –, akkor Moszkvának a sikeres tárgyalásokat követően, amire minden esély megvolt, nem kellett volna tartania ezektől. Az orosz elnök és környezete azonban nem fogadta el a tárgyalási javaslatot, helyette azt állította, hogy nyugati hatalmak egyetlen elvárását sem vették figyelembe. De hát ennek épp az ellenkezője történt. Tehát a magyar külügyminiszter állítása, hogy a nyugati államok miatt hiúsult volna meg az orosz biztonsági garanciákról való tárgyalás, enyhén szólva sem felel meg a valóságnak. Neki és a magyar külügyi apparátusnak tudnia kellene a fentiekről, illetve arról is, hogy Moszkvának 2021 végén már nem állt szándékában Ukrajna ügyében tárgyalásokat folytatni. Ha nem tudnak minderről, az súlyos szakmai hiányosság, ha pedig tudnak, de mégis az ellenkezőjét állítják, az a magyar társadalom tudatos félrevezetését jelenti.

Ez többek között onnan is tudható, hogy a Kremlhez közelálló külpolitikai elemző, a putyini Valdaj Klub programigazgatója, a tekintélyes Rosszija v globalnoj polityike nevű külpolitikai folyóirat főszerkesztője a gazeta.ru portál kérdésére, hogy tudniillik mi lesz a nyugati hatalmak reakciója az orosz követelésekre, azt válaszolta, hogy az orosz „külügyminisztérium nyilatkozata nem más, mint ultimatív követelés a NATO-val és az Egyesült Államokkal szemben, aminek teljesítése kérdéses”. Majd Fjodor Lukjanov még ehhez hozzátette, hogy „a fő kérdés most az, hogy mi következik ezután, merthogy az efféle nyilatkozatok feltételezik valamilyen B-terv meglétét arra az esetre, ha az adott kezdeményezés nem talál meghallgatásra. És ennek a kezdeményezésnek az elfogadása ebben a formában meglehetősen valószínűtlen.”

Tehát még azok körében is nyilvánvaló volt, hogy a szerződéstervezetekben megfogalmazott elvárások teljesíthetetlenek, akik a putyini rezsim kiszolgálói. Számukra is világos volt, hogy mi a valódi funkciója az orosz lépésnek. Épp ezért felfoghatatlan, hogy Szijjártó Péter magyar külügyminiszter mire gondolt akkor, amikor az orosz hírügynökségnek adott interjújában sajnálkozásának adott hangot a háborút megelőző párbeszéd elmaradása miatt és ezért a felelősséget kimondatlanul is a NATO-ra és az Egyesült Államokra hárította. A tényleges helyzet ugyanis egészen más volt. A tárgyalások elmaradásáért kizárólag Moszkvát terheli a felelősség. Csak találgatni tudunk, hogy mi szükség volt egy újabb valótlanságot állító külügyminiszteri nyilatkozatra.