- Keserü Ilona Műcsarnokban rendezett kiállításán a képzőművész pályatársainak, kedvenc költőinek és íróinak állít emléket

Keserü Ilona művészi pályáját számos oldalról lehet bemutatni: tavaly a Q Contemporary múzeum kiállítása például az absztrakt motívumainak évtizedeken átívelő alakulására hívta fel a figyelmet, míg a Magyar Nemzeti Galériában a papírmunkáit lehetett megnézni. A mostani, Műcsarnokban látható tárlat az életműből a tiszteletadást mint témát emeli ki, az alkotó ugyanis a hatvanas évek óta állít emléket a mestereinek, a pályatársainak és a kedvelt művészeinek egy-egy kép erejéig. A tárlat első termében ilyen munkákat láthatunk, színpompás festmények és kisebb, tussal készült képek formájában. Mesterének, az 1984-ben elhunyt Korniss Dezsőnek például az Idézetek Kornissnak című 1990-es képpel fejezte ki tiszteletét, melyre rávarrta a Keserü-életmű jellegzetes motívumait, megidézve a színkísérleteit és a hullámos vonalait. Emellett látunk olyan műveket is, melyeket az egyetemes művészettörténet nagyjainak szánt, mint El Grecónak, Velázqueznek, Paul Klee-nek, és Fernand Légernek.

Keserü Ilona írókkal, költőkkel és zenészekkel is fontos kapcsolatot alakított ki. A kiállításon Ottlik Géza arcképe háromszor is feltűnik, egy olajképen, egy tusrajzon és egy vázlaton a feleségével, Ottlik Gyöngyivel. A kurátor, Kondor-Szilágyi Mária írja a tárlathoz készült könyvben, hogy Keserü 1959-ben egy bridzstársaságnál ismerte meg a szerző Hajnali háztetők című könyvét, mely akkora hatással volt rá, hogy meg akarta ismerni az írót. „Rajzoltam Ottlikot, vázlatokat készítettem róla. Vagy lerajzoltam Gyöngyit. Ott sokkal inkább emberekről, a létezésről volt szó. Meséltek régi dolgokról. Rajtuk keresztül egy egész különös, általam megközelíthetetlen Magyarországról és emberekről szereztem tudomást (…) Mintha én is éltem volna az ő korábbi életüket” – írja a festő. Az íróról emellett két absztrakt képpel is meemlékezik, melyek címe „Semmi sincsen sehogyan” 1-2. (Ottlik Géza tiszteletére), ami a szerző A Hegy Lelke című novellájának utolsó mondata.

Egy képén Tandori Dezső tűnik fel, aki a festőművész műveiről számos tanulmányt és műértelmezést írt, illetve gyűjtötte is a műveit. Egy másik képén Keserü Ilona férje, Vidovszky László zeneszerző látható egy melankolikus tájban és színes hullámok között, mint aki felesége színes univerzumába került volna. Ha amúgy a kiállítás látogatója eddig csak a festőművész absztrakt alkotásait ismerte volna, meglepődhet azon, hogy micsoda bravúrral jeleníti meg az általa nagyra becsült személyeket.

Vidoszky a tárlat második termében szintén fontos szerepet kap, melyben kör alakú falak között járhatjuk be a feleségével együtt alkotott Hang-szín-tér című installációt. Ez a munka százhuszonhét darab, a mennyezetről lelógatott három méter hosszú, olajjal befestett PVC-csőből áll, miközben éteri zene szól a hangfalakból. Az egyik falon a mű hatszögletű alaprajza is látható, mely jelzi a színek elrendezését: azok a külső körben a legerősebbek, befelé haladva pedig egyre világosabbak a középpontban található fehérig.

A házaspár 1981-ben alkotta meg a művet, melyet először 1982-ben szintén a Műcsarnokban mutattak be. Az alkotás két kutatáson alapul: Keserü Ilona spektrumszínekkel kapcsolatos vizsgálatain és Vidovszky Lászlónak a hangkészlet hagyományos érzéklelési sémáktól eltérő felosztásán. „Olyan tárgyat kívántunk létrehozni, amelynek a színe és a hangja azonos rendszer szerint váltakozik, és a benne mozgó embert mindig más-más hangzás- és színélmény éri” – olvasható a 1982-es kiállítás kiadványában.

A harmadik terem képei a kilencven éves Keserü Ilona életművét idézik, a művész ugyanis a hatvanas évek óta folyamatosan visszatér a motívumaihoz. Festményeket és grafikai lapokat látunk, melyek kerekded és hullámos motívumai különböző nagyságban, színben és formai megoldásokban jelennek meg. A Szuszék tanulmány-sorozaton például a nevezett népművészeti tárgyról vett át motívumokat, míg a védjegyévé vált hullámos vonalakat a balatonudvari temető szív alakú, barokk sírköveiről kölcsönözte. A kurátor a könyvében a következőt idézi a művésztől: „Állandóan visszajárok a saját múltamba. Nem tartom lezártnak a szakmai tevékenységem egyes szakaszait. Egy kis kondicionálással folytatni tudom régebbi mozdulataimat”.