Gondolom, nincs Franciaországban, aki ne emlékezne arra, hogy hol volt 2015. november 13-án, amikor az első terrortámadások híre befutott. Ön mit csinált aznap este?
Van egy monológ a könyvemben egy férfiról egy kuszkusz étteremben. Ez a szál az én történetem. Én voltam ott. Éppen vacsoráztunk ismerősökkel, amikor az étterem tulajdonosa bekapcsolta a tévét. Mindenki megbabonázva nézte a képernyőt. Emlékszem, hogy a tulaj – aki marokkói vagy algériai lehetett – teljesen elfehéredett, majd azt mondta: „És ez megint10 év!” Nagyon megdöbbentett ez a mondat, ami előrevetítette az utóhatásokat, azaz mindazt amire kihat majd a biztonsági kérdésektől, az észak-afrikai származású emberek helyzetéig.
Emlékszik arra, hogy mit érzett?
Azonnal elfogott egy intenzív sürgetés, ami akkor jön, amikor valami rossz történik velünk. Amikor nyúlunk a telefonhoz, hogy ellenőrizzük, minden rendben van-e otthon. Ugyanazt éltem át, mint több százezer más ember Párizsban. Én is felhívtam többeket, és azt kérdeztem, mint mindenki más. „Hol vagy? Hogy vagy? Láttad?” A bátyám, aki moziban volt, kikapcsolta a telefonját. Semmiség, ami akkor óriási szorongást okozott. Miért nem válaszol? Majd a megkönnyebbülés, amikor végre felhívott! Vajon hányan élték át ugyanezt?
A könyvben az időről ír, ami röpül, és amit ugyanakkor lelassít a nemtudás.
Óriási a kontraszt, igen. Van a brutális gyorsaság, amivel az erőszak betört azon az éjszakán. Egy autó bukkan fel az utcákban, emberek ugranak ki belőle, és tüzet nyitnak. Alig néhány másodperc. Viszont elmesélni mindazt, ami ezekben a másodpercekben az emberek fejében lezajlott, az nagyon hosszú. Mert a gondolatok fájának ágai, a mentális áramlás, szövevényesen végtelen. Egy párizsi kávézó teraszán ülve az ember biztonságban érzi magát. Mintha védené őt annak a kis felfüggesztett pillanatnak az élménye, amit éppen átél. Azt mondja magának, hogy az élet egész egyszerűen gyönyörű, és ezután is az lesz. Majd minden szétzuhan. És a szakadék teljesen beláthatatlan.
Ha jól értem, akkor Ön szerint a világ egy előtte és egy utána részre szakadt.
Igen, így van. Egy keményebb, aggódóbb világba léptünk át. A támadásoktól való félelem szinte állandó. Ezt láthattuk az olimpiai játékokon is. A fő ok, amiért szerintem a párizsiak annyira vonakodtak az olimpia megrendezésétől, az a félelem volt, hogy valami történhet. És ez a 2015-ös eseményekhez vezethető vissza. Mert a seb kicsit behegedt ugyan, de még mindig ott van. Érezhető a különböző álláspontok radikalizálódásában is, ami ugyan szerintem abszurd, mégis tudható, hogy ez volt az eredője. Az, hogy le akarjuk zárni a határainkat, hogy úgy gondolunk az országra, mint egy teljesen átjárhatatlan erődre, mert csak így lehetünk biztonságban – ezek mind fantazmagóriák, amiket bármennyire is erőltetnek, sosem fognak sikerülni.
Ezek a támadások elkerülhetők lettek volna?
Nem, nem hiszem. Ugyanakkor nem is volt feltétlen megírva. De megtörtént, és ezzel már együtt kell élnünk. Nem ez volt az első alkalom, hogy Párizst csapás érte, hogy Párizs vérzett. Én, aki egész eddigi életemet itt éltem le, élesen emlékszem a Port-Royal metróállomás vagy a boulevard Saint-Michel elleni terrorista támadásokra. A város története ebből is áll. A fájdalom és a vér rétegeiből, amiket felhalmoz az idő. Párizs, a nyugati világ egyik metropolisza bizonyos emberek számára a zászlóvivője valaminek, amit ők tagadnak, mert gyűlölik az életmódot és mindazt, amit képviselünk. Ezért akartam, hogy Terrasses (Teraszok) legyen a könyvem címe, és ne Bataclan. Mert számomra a terasz a közösségi élet megtestesítője. Az együttlété, azé a világé, amit aznap este le akartak gyilkolni. És én ugyan megállítom a könyvet kicsivel az éjszaka történései után, de ha folytatnám egészen napjainkig, akkor arról írnék, hogy a biztonság iránti vágyunk talán nem más, mint egy csapda, amibe épp a terroristák rángattak bele. Nekem nem tervem félni egész életemben. Ha korlátozzuk a mozgásunkat, a boldogságot és a másokkal való együttlét pillanatait, akkor elmenekülünk az élettől. És ők győztek.
Találkozott túlélőkkel?
Nem, nem találkoztam. Se sebesültekkel, se túlélőkkel, de még a segítőkkel, azaz a tűzoltókkal, rendőrökkel, ápolókkal sem. Tartottam tőle, hogy annyira megérintene lelkileg a dolog, hogy utána már nem tudnám megírni. Tudtam, hogy az a felelősség, amit azok iránt éreznék, akik közvetlenül nekem mesélnék el a történetüket, gúzsba kötné a kezemet, mert nem merném akár egyetlen mondatát is megváltoztatni mindannak, amit elmondtak nekem. Így viszont akkor azok már nem is az én mondataim lennének, hanem az övéik, ami meg egy dokumentarista szöveggyűjteményt eredményezne.
Miközben azért érezhető mennyire komoly háttértanulmányokat folytatott.
Igen, rengeteget olvastam. Az újságírók egészen kivételes munkát végeztek. Szinte minden megtalálható az interneten: rengeteg portré a túlélőkkel és más egyéb szereplőkkel, az események pontos kronológiája... Minden dokumentáció egyszerre könnyen hozzáférhető és nagyon részletes. Így ez tulajdonképpen azt is lehetővé tette számomra, hogy hozzáférjek a tanúvallomásokhoz, de már az újságírók szűrőjén keresztül.
A könyv szereplői beazonosíthatatlanok, szinte csakis monológokban beszélnek. Miért?
Két okból. Először is, mert már az elején tudtam, hogy ezt a könyvet nem lehet egy regényszerű megközelítéssel megfogni. Képtelen voltam belemenni ugyanabba a fikciós gyakorlatba, ahogyan egyébként dolgozom. Valami akadályozott benne. A lehető legközelebb akartam lenni a történésekhez, és inkább a megírás hogyanjában megtalálni a személyes írói mozgásteremet. A másik ok az volt, hogy engem végül is nem ő vagy egy másik érdekelt, hanem a mi. Annak az éjszakának a közösségi élménye. Mert mindannyian ugyanazt a félelmet éreztük, mindannyian ugyanúgy telefonáltunk, mindünket ugyanaz a szorongás mozgatott. Az, hogy a karakterek csak sziluettek és nem névvel és történettel rendelkező valódi személyek, szintén egy módja annak, hogy az eseményekhez és annak az éjszakának az sodrásához kötődjünk.
Miközben folyamatosan változnak a kameraállások, mindig más beszél. Áldozatok, mentők, rendőrök, szülők, bámészkodók...
Igen, mert engem mindenki érdekelt, akit ott volt, nem csak – és ezt a legnagyobb tisztelettel mondom – az áldozatok. Ugyanis egy ekkora tragédia esetében szinte reflexszerűen azonnal az esemény középpontjába megyünk, oda, ahol a legnagyobb a fájdalom. Én viszont tágítottam a köröket a vízbe dobott kő egyre növekvő koncentrikus köreinek a módjára, de nem akartam összehasonlítani a fájdalmakat. Csak érdekelt az is, hogy mit érezhetett, aki a szemközti járdán állva látta, hogy kalasnyikovval felszerelt emberek másokra lőnek, miközben ő képtelen segíteni, mert fegyvertelen. Ő vajon milyen traumákat hordoz azóta is magában?
Vagy a takarító, aki a Bataclan-terem vértócsáit mossa fel a halottak szellemeitől körülvéve. Hisz bennük? Mármint a szellemekben?
Abban hiszek, hogy egy nagyon szép és rejtélyes dologgal vagyunk felruházva, amit úgy hívnak: emlékezet. És számomra a halottak világával való kapcsolat egészen egyszerűen ezen keresztül valósul meg. Mindannyian hordozunk az emlékezetünkben olyan embereket, akik már nincsenek itt, olyan helyeket, amelyek már nem léteznek, vagy egy elmúlt világ gesztusait. Hogy a holtak és az élők világa kevésbé átjárhatatlan, mint gondolnánk, az emlékezetnek köszönhetően igaz. Mint egy láncolat, úgy hordozzuk mind magunkban a tegnap világát. Ebben mélyen hiszek.
A könyve egy csókkal ér véget.
Egy késleltetett, egy mindent túlélő, egy bármi áron való csókkal. Elképzeltem, ahogyan két fiatal nő már az elején meg akarja csókolni egymást az első teraszon, de rájuk törnek a terroristák. Aztán átmennek – és ez itt tényleg a fikció adta lehetőség – a második teraszra, majd a koncertterembe. Ők visznek magukkal bennünket abba az éjszakába. Ott lesznek minden olyan helyen, amit aznap este támadás ért. És minden alkalommal újra és újra megakadályozzák őket abban, hogy megtapasztalják a szerelmet, ami születőben van köztük. Azt akartam, hogy a legvégén azért történjen meg a csók, hogy azt legalább ne lophassák el tőlük. Még akkor sem, ha egyikük vagy mindkettőjük meghal, ami persze sosem derül ki.
Miért döntött úgy, hogy két nő és nem egy férfi és egy nő szerelmét ábrázolja?
Mert úgy gondolom, hogy a női szabadság iránti gyűlöletnél nincs erősebb a radikális iszlámban. Azt választottam, ami a legfélelmetesebb azok számára, akik azon az éjszakán gyilkoltak: két kiengedett hajú, boldog, szabad nő szerelmét.
Névjegy
Laurent Gaudé, a kortárs francia irodalom egyik legnépszerűbb szerzője 1972-ben született Párizsban. A diplomamunkájában a kortárs színház dramaturgiájának sajátosságait elemző Gaudé az egyetem elvégzése után maga is drámákat kezd írni, majd hamarosan regényíróként is bemutatkozik. Már első regényét is kedvezően fogadják az olvasók és a kritikusok, az utána következőkkel pedig sorra nyeri el a különböző francia irodalmi díjakat, köztük a Könyvkereskedők díját (2003) és a Franciaországban a legnagyobb elismerést jelentő Goncourt-díjat (2004). Laurent Gaudé regényeit több mint húsz nyelvre fordították le, drámáit nemcsak hazájában, de több más nyugat-európai országban is bemutatták. Korának elkötelezett írójaként, számára az utazás szükségszerűség, egy lehetőség arra, hogy „megismerkedjen a világgal”. Haiti, az iraki Kurdisztán, Banglades és a calais-i dzsungelből újságírói riportokat és regényeket írt, mint a migránsok sorsáról szóló Eldorádó vagy a 2010-es haiti földrengésről szóló Danser les ombres. Híres epikus írásmódjáról, lírai stílusáról és arról, hogy empátiával és emberséggel képes feltárni egyetemes témákat. Művei a szerelemhez, a hűséghez, a gyászhoz, a száműzetéshez, az emlékezethez és a bosszúhoz való viszonyunkat kérdőjelezik meg, miközben teret engednek a reménynek és az élet szépségének.
