A kiállítás Habparti című, legnagyobb festményén falusi gyerekek játszanak a szabadban, egy nagy adag habban. Az Ön művein azonban inkább idős emberek tűnnek fel, ám a mostani tárlaton a fiatalok is. Figyelemmel kíséri a lakóhelyén, Mezőszemerén a Z- és az Alfa-generációt?
Mint művész. A legtöbb képem úgy készül, hogy kinézek a kapun, és amit az utcán látok, azt megfestem. A mostani műveimen tényleg egyre több gyerek, tinédzser szerepel. Ez valahogy így alakult. A Habparti című kép is egy valós történeten alapul. A faluban a Habparti egy ikonikus buli, amit gyerekeknek rendeznek. Amikor gyerek- vagy falunap van, akkor az önkormányzat a tűzoltóságot felkéri, hogy egy adott területre lőjenek ki egy nagy adag habot, amit imádnak a fiatalok, mert kedvükre játszhatnak, szaladgálhatnak benne.
Mezőszemere már a kezdetektől, a hetvenes évek óta jelen van a művészetében. Hogyan viszonyul a településhez, mit jelent Önnek?
Azt mondanám, mindent: a valóságban és a művészetemben is. Ott élek, ott születtem, nem is kórházban, egy bába néni segítségével jöttem a világra. A szüleim paraszti származásúak, és mindez kijelölte az utamat, így a hetvenes évek közepéig úgynevezett mezőgazdasági művészetet műveltem. Ezt a kifejezést én találtam ki, ez volt a definíciója a munkásságomnak. Az akkori szocialista tájábrázolástól el is akartam határolódni, mert nékem ezek az egyszerű, romantikus zsánerképek akkor sem tetszettek.
A műveim viszont nem kritizáltak semmit, hanem a vidéki életet mutatták be realistán fotókon, performanszon és műtárgyakon keresztül.
Az utóbbiban egészen az absztrakt képekig jutottam el, a tájképeimen a búzamezőt apró vonalakkal rajzoltam meg. 1976-ban aztán Szentendrére költöztem, ahol 1998-ig éltem. Ott is igyekeztem megőrizni azt a motívumvilágot, amit Mezőszemeréről vittem hátizsákban. De az fogyatkozott. Hiába jártam haza, és hiába tettem bele. Éreztem is, hogy Szentendrén nem talál meg az ihlet. Aztán úgy alakult, hogy visszamentem a falumba.
Két éve is a mezőszemerei emberek voltak a szereplők a képein az óbudai Godot Kortárs Művészeti Intézetben rendezett nagyszabású kiállításán. Miben térnek el azoktól a mostani képek?
Témában nem, legfeljebb stílusban. A képeken ugyanis nagy hangsúlyt fektetek a festészeti metódusra. A kifejezési eszközeim tárát is igyekszem bővíteni, szélesíteni. Meg kell mondjam, tanulási időszakban vagyok. Fontos is, hogy ne legyek rabja a saját modoromnak, hanem mindig menjek tovább. Én nem akarok megélni abból, amit valamikor kitaláltam, negyven évvel ezelőtt. Mindig újat és újat szeretnék.
De hát Ön három alkalommal is szerepelt a Velencei Képzőművészeti Biennálén, és kiállított a párizsi Pompidou Központban is. Ezek ellenére is képeznie kell magát?
Igen, mert nem akarok begyöpösödni.
Engem a kutatás, a kísérletezés érdekel. És nyitott vagyok a világ képzőművészeti folyamataira is, hiszen fontos informálódni. Mint oktató is tapasztalom, hogy a fiatalokra nagyon oda kell figyelni, mert ők teljesen más érzékenységgel néznek a világra.
Ön mit tanul tőlük?
Konkrétan semmit, de látom, hogy ők az „antennáikkal” veszik a művészeti életből azokat a jeleket, amiket én öreg fejjel már nem tudnék. Nekem muszáj őket figyelnem, és ajánlom ezt minden hetvenéves kollégámnak.
Beszéljük a közéletről is: Ön a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, de 2012-ben kilépett a testületből az akkori elnök, Fekete György miatt, majd később visszalépett. Érvényes intézménynek tartja az MMA-t?
Nagyon is érvényes. Mára az MMA-nál kialakult egy finanszírozási fa, így minden évben több száz negyven év alatti fiatal kap ösztöndíjat, de ugyanúgy a középgeneráció és az idősek is. Így a korfa összes ága, generációja le van fedve. És ezt nagyon jónak tartom, kellett egy ilyen intézmény. A testület regionális munkacsoportokra oszlik, melyek az ország rejtett kincseit, vagyis a támogatandó művészeit és művésztelepeit keresi meg, ami szerintem egy sikertörténet. Én az észak-magyarországi régiót képviselem. Persze az MMA-nál volt egy időszak 2010 körül, amikor Fekete György miatt bekerült a testület a politikai életbe, amit én nagyon sajnáltam. De azóta ez lecsengett, és sem az előző elnök, Vashegyi György, sem a mostani, Turi Attila nem teszik az MMA-t a politikai térbe, hanem az marad a kultúra területén. Hála Istennek.
Infó
Bukta Imre: Duplagereblye, Godot Galéria (Budapest, XI., Bartók Béla út 11-13.). Megtekinthető december 14-ig
