- Az Aszad-rezsim bukása nem Oroszország gyengeségének a jele, hanem csak annak, hogy a Kreml most már mindent egy lapra tesz fel

Napok óta azt tárgyalja a világ, hogy a szíriai lázadók Aszad-rezsim fölött aratott győzelme miatt veszélybe kerültek Oroszország egyedüli földközi-tengeri támaszpontjai. Milyen orosz erők vannak Szíriában, és Moszkvának valóban ki kell-e ezeket vonnia?

A teljes körű ukrajnai háború kezdete óta Szíria másodlagos hadszíntér volt Oroszország számára. Ottani hadműveletei lényegében 2019–20 táján véget értek, azóta jelentősen csökkent katonai jelenléte. Orosz katonai elemzők szerint jelenleg már csak 20-30 vadászbombázó és 15-17 helikopter lehet a Latakia közeli hmeimimi légibázisukon.

Múlt héten azt lehetett olvasni, hogy a délebbre lévő Tartúsz kikötőjéből – amely az egyetlen földközi-tengeri haditengerészeti támaszpontjuk – az oroszok december 3-án megkezdték hajóik kivonását.

Nyílt forrásból dolgozó elemzők azt írták, hogy az oroszok az ott lévő hadihajóikkal – három fregattal, két tankerrel és egy tengeralattjáróval – kihajóztak a kikötőből, de 8-10 kilométernél távolabb nem mentek. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter azt mondta, hadgyakorlatról van szó, de nyilván azért távolodtak el, mert joggal tarthattak attól, hogy a lázadók részéről támadás érheti őket. A legfrissebb értesülések szerint azonban Moszkva már előrehaladott tárgyalásokat folytat a Hajat Tahrír as-Sám (HTS) volt lázadó szervezet átmeneti kormányával arról, hogy megtarthassák ezeket.

Jó esély van erre azok után, hogy Moszkva éveken át támogatta az ellenzékét brutálisan elnyomó Aszad-rezsimet?

Ami azt illeti, a HTS vezette villámhadjárat megindulásakor az oroszok egészen december 7-éig bombázták a lázadók pozícióit, Homsz, Hamá, Aleppó és Idlíb tartományokban. December 7-ről 8-ra azonban elengedték ezt a történetet. Az orosz állami média is hirtelen ellenzéki csoportokról kezdett beszélni terroristák helyett. És mint kiderült, az oroszok maguk kezdeményezték Aszad kimenekítését. Szerintem Moszkva arra számít, hogy egy új szír kormány több regionális vagy nagyhatalomra próbál majd támaszkodni, és lenyelik az orosz bombázásokat, cserébe azért, hogy ne legyenek száz százalékban kiszolgáltatva Törökországnak, amely a szíriai lázadó csoportok két nagy tömörülését is támogatja. Más nagyhatalmak, főleg az Egyesült Államok részéről nyilván erős lesz a nyomás, hogy tegyék ki az oroszok szűrét Szíriából.

Van-e a szűkebb térségben olyan ország, ahová át tudnák költöztetni ezek a támaszpontokat?

Jelenleg nincs. A vörös-tengeri Port Szudán a legközelebbi hely (1700 km-rel délebbre), amelyet a szudáni kormányzattal kötött megállapodás alapján Oroszország haditengerészeti támaszpontként használhat, de ott nincs meg a szükséges infrastruktúra. Egyiptom több szempontból azonnali megoldást jelenthetne, ám a Nyugattal való kapcsolatokban is érdekelt kairói kormány aligha bólintana rá erre. Legvalószínűbb új helyszín a kelet-líbiai Tobruk kikötője lehetne (1200 km-rel nyugatra), amelyet az oroszokkal jóban lévő, Halifa Haftár tábornok kormányzaa ellenőriz, de Líbia is egy nagyon instabil ország, és Haftár több oldalra is játszik.

A bázisok elvesztése súlyos csapás lenne Oroszországnak, hiszen itt osztották el eddig a szövetséges afrikai országokba szánt katonai szállítmányokat is.

Ez így van. De problémát jelentene a hadihajóik fegyverekkel való utántöltésében is, a Kalibr rakétákat például Tartúszban tudják beemelni a tengeralattjáróik és hajóik kilövő állásaiba. Nem olyan könnyű ennek az infrastruktúráját máshol megteremteni. A krími Szevasztopolban volt még egy ilyen bázis, és állítólag fél évbe tellett az oroszoknak, amíg az ukrán rakétacsapásokkal onnan elűzött fekete-tengeri flottájuk számára az új novorosszijszki támaszpontjukon megépítettek egy olyan darut, amellyel be tudják emelni a Kalibr rakétákat. Oroszország számára igazából az egész szíriai helyzetnek ez a flottabázis a kulcseleme.

Nyugati vezetők és a média szerint a szíriai kudarc világszerte aláássa Moszkva befolyását.

Tagadhatatlan, hogy ez egy kudarc, ezt még Kreml közeli szakértők is így értékelték az orosz sajtóban. A Nyugat viszont úgy keretezi ezt, hogy most Oroszország elvesztheti a hitelét más szövetségesei szemében, akiknek valami módon a biztonságát garantálja. De én ezt inkább a megfelelő helyi értékén kezelném. Mert egy dolog, hogy 2015-ben kezdett katonai beavatkozásukkal megmentették a felkelők mellett az Iszlám Állam terrorszervezet által is támadott Aszad-rezsimet és ezzel bebiztosították a pozíciójukat Szíriában, de hát ez kilenc évvel ezelőtt volt. Moszkvának 2015 táján az volt a célja, hogy a Krím elcsatolása után kitörjön az Ukrajna miatti nemzetközi elszigeteltségéből. Emellett Putyinnak az volt a meggyőződése, hogy a Nyugat a 2011-es arab tavasszal a posztszovjet országok színes forradalmaihoz hasonló rezsimváltásokat hajt végre az észak-afrikai térségben. Egyrészt ezt akarták megállítani Szíriában, és ez sikerült is nekik. Másrészt megpróbálták kikényszeríteni, hogy a többi nagyhatalom az Ukrajna ellen 2014-ben indított háború ellenére leüljön velük tárgyalni. Részben ezt is kipipálták azzal, hogy 2017 januárjában beindították az asztanai folyamatot Szíria jövőjének politikai rendezésére, párhuzamosan a nyugati kezdeményezésekkel. Ezzel bebiztosíthatták volna szíriai pozíciójukat, ám ez a kísérlet kudarcot vallott, mert Aszad semmilyen kompromisszumra nem volt hajlandó a térségbeli partnerekkel. Tehát a szíriai helyzetnek nem az az üzenete, hogy Moszkva gyenge vagy megbízhatatlan szövetségesnek bizonyult. Inkább az, hogy Aszad kapott egy lehetőséget, de nem élt vele az elmúlt tíz évben, így Oroszország számára 2024-re átértékelődött Szíria jelentősége. A helyszín stratégiai szerepe ugyanakkor megnőtt számukra, mert 2015-től komoly befektetéssel kibővítették a tartúszi kikötőt, és megkapták az Aszad-rezsimtől 49 évi bérletre a hmeimimi légibázist, amelynek a fejlesztésére szintén sokat költöttek, hogy ezek révén Moszkva hatalmát globálisan, de legalábbis Afrikára kivetíthessék. Aszadot viszont végül hagyták megbukni, mert szárazföldi erejük nem volt Szíriában, ami kiválthatta volna a harcolni nem akaró szír hadsereg szerepét, és a rezsim legitimációját sem tudták megteremteni.

Oroszország közel-keleti pozíciói mennyire gyengültek meg most Törökország és Izrael törekvéseivel szemben?

A szíriai fejleményeknek nyilván van egy ilyen hatása, de Oroszország a mostani háborúk előtt sem volt igazán komoly játékos a térségben. A 2015-ös műveletet ügyesen megcsinálták, különösen nagy erőforrások sem kellettek hozzá, mert a szárazföldi erőket jellemzően az irániak, a szír hadsereg megmaradt része, helyi milíciák és a libanoni Hezbollah adták. A hadműveleti tervezést viszont az oroszok csinálták, mert a szíriai vezérkar erre teljesen alkalmatlan volt. Ezzel együtt egyértelmű volt, hogy a régióban a törökök sokkal nagyobb súlyú játékosok, már csak földrajzi helyzetükből adódóan is. És nem gondolom, hogy Moszkva kudarcát az okozta volna, hogy az erői jelenleg le vannak kötve Ukrajnában. Ebben inkább az játszott döntő szerepet, hogy a Szíriával szövetséges Irán figyelmét is elvonta a gázai háború, erejét megtörte az Izraellel kialakult közvetlen konfliktus, és az általa támogatott Hezbollah erőit is meggyengítették az izraeliek, miközben az Aszad-rezsimnek már semmilyen érdemi támogatottsága nem maradt. Ezért volt, hogy a szíriai hadsereg az elmúlt napokban ellenállás nélkül adta fel a kezén lévő területeket. Belejátszott a gyors összeomlásba az is, hogy az oroszok már teljesen másodlagos hadszíntérként kezelték Szíriát. Így aztán meg is üzenték Aszadnak december elején, hogy nem fogják újra megmenteni a hatalmát. December 8-án már ott volt Aszad az egész családjával Moszkvában. Megmondták neki, hogy egész egyszerűen mások a prioritások, sem erőforrásuk, sem hajlandóságuk nincs ehhez. Az oroszok most mindent az ukrajnai háborújuk sikerének rendelnek alá, úgyhogy ezt a kudarcot most inkább lenyelik.

Mit jelent orosz szemszögből az, hogy Izrael a napokban lebombázta Szíria teljes haderejét és katonai létesítményeit?

Az izraeliek korábban is rendszeresen mértek csapásokat szíriai célpontokra, de a színfalak mögött mindig figyelmeztették az oroszokat, hogy éppen mit támadnak, nehogy kárt tegyenek egymásban. Az orosz légvédelem pedig ilyenkor jellemzően kikapcsolta a saját rendszereit, nem akadályozták az izraeli légierő műveleteit. Most is valószínűleg kaptak értesítést az oroszok. Beleszólásuk nem volt, de innentől már Moszkvának sem volt érdeke, hogy az általa ellenségnek tartott Hajat Tahrír as-Sam rátegye a kezét a szíriai hadsereg fegyvereire és létesítményeire. Az izraeliek pedig az előállt hatalmi vákuumban biztosra mennek, mert ők sem bíznak abban, hogy ez a hatalomváltás olyan szereplőket emel Szíria élére, akik az izraeli érdekeket figyelembe vennék.

A nyugati értékelések szerint a történtek megmutatták Oroszország korlátozott katonai képességeit, s ez megszilárdíthatja a szövetségesek elszántságát Ukrajna támogatására.

Nyilván ez egy keretezés, ami a mindkét fél részéről zajló információs hadviselés része. Ám ahogy nem fog hozzátenni Oroszország ukrajnai katonai képességeihez az, hogy Szíriából kivonhatnak eszközöket és az ott lévő néhány ezer katonát – egy-két különleges műveleti egységet és a volt Wagner-zsoldosokat –, ugyanúgy Ukrajnának sem lesz hozadéka abból, hogy az oroszok nem voltak képesek az Aszad-rezsimet megvédeni. Tekintettel a már felvázolt tényezőkre a Szíriában előállt helyzet nem elsősorban az orosz katonai képességekről állított ki szegénységi bizonyítványt.

Ukrajnában hogyan tálalják a Szíriában történteket?

Egyrészt a bevállalós műveleteiről elhíresült ukrán katonai hírszerzés (HUR) igyekszik kivenni a részét győzelemből, hiszen „kiszivárgott”, hogy mintegy 20 drónoperátorral és 150 FPV drónnal támogatták a HTS-t. Másrészt a HUR a szíriai orosz bázisok evakuálásáról és több száz eltűnt orosz katonáról számol be. Előbbit egyelőre nyílt források alapján nem lehet megerősíteni, utóbbi pedig ugyan nem elképzelhetetlen, de az orosz kontingens eleve kis létszáma miatt valószerűtlen. Bár orosz haditudósítók is írtak arról, hogy egyes szíriai repülőtereken és bázisokon – itt a kurd ellenőrzésű területekről lehet szó – a lázadók bekerítettek orosz katonákat, akiknek a kimenekítéséhez Moszkva Törökország segítségét kérte, én azt hiszem, hogy az ukrán vezetés ezeket a veszteségeket megpróbálja felnagyítani. A BBC orosz szolgálatának gyűjtése alapján 2015-től összesen 543 orosz katona és zsoldos halt meg Szíriában, és mára eleve sokkal kisebb ott az orosz jelenlét.

Jól értem, hogy a szíriai fejleményekből ön szerint nem lehet messzemenő következtetéseket levonni az ukrajnai háború alakulására vonatkozóan?

Semmiképpen. A szíriai kudarc inkább azt erősíti meg az orosz vezetésben, hogy Ukrajnában kell mindenképp sikert elérnie. Az, hogy nem próbálták meg Aszad hatalmát megmenteni, szintén azt mutatja, hogy Oroszország most mindent egy lapra, az ukrajnai háborúra tesz fel, amelyben jelenleg egyértelműen nyerésre áll.

Mennyire tartja valószínűnek, hogy Donald Trump januári hivatalba lépésével létrejönnek az orosz–ukrán háború lezárását célzó, a megválasztott amerikai elnök által ígért tárgyalások?

Teljesen nyilvánvaló, hogy Trump le akarja zárni ezt a konfliktust valahogy. Nyilván ezt érzékelik Kijevben is, emiatt elkezdett puhulni az ukrán álláspont, illetve próbálják újrafogalmazni, hogy milyen politikai céloknak kell teljesülniük ahhoz, hogy tárgyalásokba bocsátkozhassanak. Már nem beszélnek az 1991-es határok jelenleg irreális visszaállításáról. Tehát hajlandók területekről lemondani, ezt már szinte egyértelműen kimondta Zelenszkij elnök is. A nagy kérdés inkább az, hogy az oroszokat mivel lehet a tárgyalóasztalhoz kényszeríteni, miközben úgy érzik, hogy győzni tudnak. Moszkvának az a percepciója, hogy számára nincs érdemi többletköltsége a háború hosszú távú folytatásának, azzal csak még kedvezőbb helyzetet érhetnek el. Úgy tűnik, hogy a fronton továbbra is szeretnék legalább Donyeck megye egészét elfoglalni. Ami azonban nem lesz könnyű mutatvány, mert ehhez olyan, fontos erődítésnek számító ukrán nagyvárosokat kellene elfoglalni, mint Kramatorszk vagy Szlavjanszk. Ugyanakkor az orosz vezetés tarthat attól, hogy ha nem ülnek le tárgyalni, akkor a Trump-adminisztráció kész lesz eszkalálni a konfliktust. Ha azonban Ukrajna szövetségesei nem tudják érdemben költségesebbé tenni a háborút Oroszország számára, én nem látom, hogy Moszkva miért ülne le tárgyalni. Tehát a nagy kérdés szerintem nem is annyira Ukrajna hozzáállása, mint az, hogy Oroszország mit tart elfogadható eredménynek, mi az, amivel beéri egy fegyverszünetért cserébe.

Trumpékat különösebben nem érdekli, hogy Ukrajna milyen területeket tarthat meg vagy veszít el. A hosszútávú biztonsági garanciák kérdése az, ami létfontosságú Ukrajna számára, és reális az a félelem, hogy enélkül egy ideiglenes fegyverszünet csak arra lesz jó, hogy Oroszország erőt gyűjtsön. És orosz nézőpontból sem elsősorban a területekről szól ez a háború. Ők Ukrajna semlegességét, katonai képességeinek minimalizálását akarják kikényszeríteni, összhangban a „demilitarizáció” meghirdetett céljával, és azt, hogy ne közeledjen tovább a Nyugathoz. Ez viszont feloldhatatlan érdekellentétnek tűnik a két oldal között.