A Rozsdatemetőben negatívumként, az üres, felületes élet, a vegetálás egyik attribútumaként említi fel egy értelmiségi: „Dzsessz, tánc, hajrá Fradi! Csak zabáltok, tömitek magatokat túrós csuszával, rántott hallal, böfögtök és ágyba bújtok, kedves Hábetler elvtárs!” Ezért a dumáért egyébként Hábetler agyonüti az illetőt.
A jazz ma a könnyűzene és a komolyzene (ahogy a magyar rockerek mondták a zégében, a zenei gimnáziumban: a szomorú zene) közti széles sávot alkotó önálló zenei műfaj, aminek a lényege a rögtönzés, és csöppet sem egyszerű, mint a popzene, bár egyik gyökere tényleg a könnyűzene. Olyan tudást és képességeket igényel, amelyek inkább a komolyzenéhez sorolják, Horowitz például, a múlt század egyik legnagyobb komolyzenei zongoravirtuóza, sokáig próbálta leutánozni a vak Art Tatum Tea for Two-impróját, sikertelenül. Vagy nézd meg Menuhint és Stéphane Grappellit a YouTube-on, egyrészt, mert olyan, mintha hájjal kenegetnének, másrészt láthatod, hogy persze Menuhin is tud durwa jól imprózni, de lópikula, mert nem beszéli a jazznyelvet, pukija sincs a blue note-ról.
Ez a csúszkáló félhang a lényeg, ami ennek a nyelvnek a kódját jelenti: a blue note átdobja az egész zenei nyelvet egy lazább, pikánsabb, dohányfüstösebb, drogosabb és szomorúbb, egzisztencialistább dimenzióba, yeah. Ha megmerítkezel valamelyik esti pesti jazzklub örömzenéjében, átélheted, hogy a jazz szabaddá tesz, olyan életérzést közvetít, mintha egy normális és szabad és nyugati országban élnél – itt az ünnepek körül is egy csomó jazzklubban vehet lélekfürdőt az ember.
Mert a magyar jazz piszokul erős. Egy darabig persze a jazz bűn volt, mint a tulajdon, mert nyugati izé, a dzsesszista pedig olyan kulákféle, külföldi izék által pénzelt ügynök. Volt egy bácsi, aki már a hatvanas években ügyesen és fáradhatatlanul harcolt a magyar jazzért, a zongoristának kicsit száraz, de szervezőnek csúcs Gonda János, jórészt neki köszönhető, hogy lett jazzkonzi, majd felsőfokú jazztanszak is, ami fantasztikus kiválasztási lehetőséget biztosít a jazzista tehetségeknek és kilőtte a magyar jazz színvonalát, noha a jazz nem tömeg-kulturális termék. A sztenderdek tkp. globális népdalok, de a jazz nem popzene, kell hozzá egy kis nyelvérzék, ezért a jazzisták ma is sokszor éhbérért bazseválnak mifelénk.
És a jazz Pest zenéje, Budapesten gyakorlatilag nem múlik el este dzsesszkoncertek nélkül, mondja a Wikipédia, azé a Pesté, ami egy külön ország az országon belül, mert kozmopolitább, európaibb, libsibb és színesebb, pikánsabb és szabadabb, mint az ország egésze.
