Vékony, magas, őszhajú asszony pötyög valamit a mobiltelefonját Pécsen, a Szántó Kovács János utcában. Délután fél kettő, emberek sietnek el a járdán a moccanatlanul álló asszony mellett, ám őt ez nem zavarja. Kőhajtásnyira van tőle a város egyik kormányablaka, ezért megszólítom:
– Ügyfélkaput jött intézni?
– Jaj, dehogy – legyint mosolyogva –, Pokémont játszom, a fiammal.
Tovább faggatom, megtudom, hogy 81 esztendős, a neve Makay Alfrédné, egykor a szakmunkásképzőben tanított, férjével két fiút nevelt fel, négy unokája és három dédunokája van. Egykor háromtusában versenyzett, ládányi érme van, ma már csak úszni jár. Párját 30 éve elvesztette. Otthon van számítógépe, újságot olvas rajta, és filmet néz, mert olyankor reklám nem szakítja meg az élvezetet, gyakran fent van a Facebookon is. De ügyfélkaput nem akar, fizetésre nem használja a gépét és a mobilját.
Sokan csak most kopogtatnak az ügyfélkapun– Nem vagyok annyira ügyes a neten – ismeri el. A gyerekek sokszor megmutatnak valamit a gépemen, de nem tudom megjegyezni, feledékeny vagyok.
Az elmúlt hetekben sokszor szólt a média arról, hogy az ügyfélkapu plusz és a digitális állampolgárság regisztrálása meghaladta a magyar lakosság többségének számítógépes képességeit, főleg az idősebbekét. Ennek okán arra voltunk kíváncsiak, hogy a nyugdíjas és a nyugdíj előtt álló korosztály mennyire fogékony az internetes szolgáltatásokra, s mire használja laptopját és mobiltelefonját.
Dél-Dunántúl nyolc településén csaknem félszáz embert szólítottunk meg az utcán, e – reprezentatívnak nem tekinthető – mintavétel alapján úgy tűnik, hogy a bevezetőben megszólaló Makay Alfrédné internet-használati szokásai viszonylag tipikusnak mondhatók az asszony azon kortársai körében, akik városokban élnek, és jó fizikai-szellemi állapotban vannak.
Nekik általában van laptopjuk és okostelefonjuk, szeretnek vele olvasni és játszani, de ódzkodnak hivatalos ügyeket intézni a neten.
A 68 éves, Pécsen élő Krutki József és vele egykorú felesége viszont régóta használják a netet a számláik fizetésére és ügyeik intézésére, s az elsők között regisztráltak az új ügyfélkapura. Igaz, nekik a munkahelyükön is volt számítógépük, a férfi gépészmérnöki állásból ment nyugdíjba, közgazdász felesége pedig a postán volt vezetői állásban, jelenleg meg online dolgozik a szegedi egyetemnek. Krutkiné úgy véli, fontos együtt haladni a számítógépes kultúrával, ezzel is lassítható az öregedés. Ugyanakkor a házaspár bevallja, hogy nekik is nehéz lépést tartani a netes újdonságokkal, és az ügyfélkapu regisztrálásához a gyerekeiktől kértek segítséget.
A 70 éves Papp Ferenc és felesége, Éva számára is állandó segédeszközök a nethez kötődő masinák. A szekszárdi házaspár a munkahelyén vált napi géphasználóvá, férfi az egyik biztosítónál, Éva a kereskedelemben dolgozott. Éva és Ferenc a laptopon olvasnak híreket, okostelefonnal és okosórával fizetik számláikat. Utóbbiakat lányuktól és fiúktól kapták és ők is tanították meg ezek használatát. Ugyanakkor a házaspár a neten semmit se vásárol.
– Nekünk kell az, hogy bemenjünk egy áruházba – árulja el Éva, férje egyetértésével. – Csak úgy tudunk megvenni valamit, hogy megfogjuk és közelről megnézzük azt az árut. Ebben nem is fogunk megváltozni.
A fentiekből kiviláglik, hogy idősödő honfitársaink informatikai nyitottságára a munkahelyi múlt és gyermekeik ösztönző magatartása van döntő hatással.
A korábban autóvezetést oktató Molnár Tibor is telefonnal fizeti számláit, vásárlásait, és erre gyermekei vitték rá. A 75 éves, pécsi férfi azonban nem olvas újságot a neten, és csak a tévén hajlandó filmet vagy meccset nézni.
Az egyik pécsi autószalonban garancia-ügyintézőként alkalmazott, 65 éves Csabát munkája legalább 20 éve számítógéphez köti, otthon viszont ritkán ül monitor elé. Arra pedig képtelen lenne, hogy a mobilján elolvasson egy hírt:
– Nem akarok olyan lenni, mint az a sok fiatal, aki egész nap a mobiljára görnyed. Engem ez idegesít, rájuk se bírok nézni. Mintha nem vennének tudomást a világról.
Védeni próbálom a „mobilfüggőket”, hogy amit tesznek, az némiképp ugyanaz, mint amikor régen az emberek utaztak vagy vártak valahol, és közben papírújságokat olvastak. Csaba rázza a fejét:
– Dehogy! Ez egészen más, ez betegség!
Ezt a véleményt sok, általam kérdezett nyugdíjas osztotta.
– Herótom van attól, hogy a gyerekek a buszmegállóban meg a buszon nyomkodják a mobiljukat – fakadt ki egy 74 éves sióagárdi özvegyasszony. – Hogy nem beszélnek egymással, nem néznek egymásra, csak a mobilt bámulják.
Ügyfélkapu: nem ment simán az Orbán-kormány nagy digitális váltása, az utolsó pillanatig alakítgatták a rendszertEhhez képest meglepő, hogy a zöldszemű, elegánsan öltözködő asszonynak van ügyfélkapuja:
– Az kell, mert vannak bérbeadott földjeim, és azoknak az ügyeit így könnyebb intézni. Egyébként laptopon nézek filmeket, de kütyük nem kellenek. Pedig a lányaim mindig mondják, milyen jó az okostelefon, hogy azzal is tudok filmet nézni, meg könnyű vele fizetni, de nekem nem kell, nekem jó ez a régi telefon. Összegyűjtöm a csekkeket, és beviszem őket a postára. Könyvelő voltam, és én még papíron könyveltem.
Amúgy a falvakban még kevésbé a napi gyakorlat része az idősebbek körében a „gépezés”, a kérdezettek túlnyomó többsége pedig nem is gondol arra, hogy neki ügyfélkapuja legyen.
A szedresi templom melletti kocsmában két férfi kvaterkázik délelőtt tizenegykor. A vörösboros kólát kortyolgató, 62 esztendős Horváth Zoltánnak nincs számítógépe, nem akar ügyfélkaput, mobilja „százéves”. Az autószerelő és szerszámlakatos végzettségű, leszázalékolt özvegyember egyedül él. A gyermekeinek van laptopja, de nincs velük kapcsolata, így nincs, aki biztatná arra, hogy gépe legyen. A férfi szerint a falubeli kortársai se gépeznek. Ezt erősíti a két deci fehérbort rendelő Hőninger Ferenc is. A 77 éves férfi maszek bádogosként dolgozott 1976-tól nyugdíjazásáig.
– Nekem nem kell számítógép, okostelefon meg ügyfélkapu – jelenti ki határozottan a bicegve járó férfi. – Öt éve meghalt a feleségem, nekem azóta semmi se kell. Már cipőt se veszek, új nem kell semmiből. A lábamat kellene megműteni, de négy év múlva lenne rá időpont. Egy magánklinika megcsinálná azonnal 2 millió 700 ezerért. A 110 ezer nyugdíjból erre nem telik. Számítógépre se. De nem is kell. Velem lakik az egyik unokám, neki van gépe, és azt se használtam. Inkább kimegyek a kertbe. Van ott egy „segédmunkásom”, a botom, arra támaszkodva gyomlálok. Meg bejövok ide. Hogy melyik bort szeretem. A fehéret tisztán, a vöröset piszkosul. Régen a parasztok úgy tartották, hogy a házasság az első ötven évben nehéz. Én pontosan ötven évet éltem a feleségemmel, és nekem könnyű volt az első ötven év, de hogy elvesztettem őt, nagyon nehéz lett. Nem is kell már semmi. Ügyfélkapu se, de még cipő se, ez kitart.
Egy 67 éves, jó mozgású, fürge gondolkodású zombai férfi, aki nyugdíj előtt az önkormányzatnál dolgozott egyszerűen fogalmazza meg, miért nem kell neki számítógép és okostelefon:
– Mert ilyen vagyok. Eszembe se jut, hogy kéne.
„Az állam informatikai bántalmazóvá vált” – Zárulnak a régi ügyfélkapuk, a Digitális Állampolgár alkalmazást több mint 1,2 milliószor töltötték már leSzó szerint ugyanezt mondja az 58 éves Ádám Zoltán. A férfi a Pécs melletti Pellérden öt embernek munkát adó lakatosműhelyt vezet, van ügyfélkapuja, és minden anyagvásárlást és eladást számítógépen bonyolít, de a gépet azon túl semmire se használja. A Facebookon fent van ugyan, ám csakis azért, mert elnöke egy horgászegyesületnek, s a közösségi oldalon cserél a tagokkal információkat, ha másképp nem lehet. Ő maga sosem tett fel egyetlen személyes hírt sem, még a fogásairól sem. Efölötti meglepetésemre így reagál:
– A gyerekeim szerint maradi vagyok. És tényleg. Még bankkártyám sincs. A cégnél számítógéppel utalok pénzt, magánemberként készpénzzel fizetek. Ilyen vagyok és maradok is.
Karcsu Sándor és felesége a Szentlőrinchez tartozó külterületen, Tarcsapusztán lakik. Mindketten 69 évesek, mivel a nyugdíjuk kevés, a férfi jelenleg is dolgozik a királyegyházi cementgyárban. Számítógépük nincs, és nem is akarnak, ahogy ügyfélkaput se, s csak készpénzzel fizetnek mindenért. Három lányt neveltek fel, az egyik szívesen venne nekik egy okostelefont.
– Minek az nekünk? – kérdi Sándor. – Nem értünk mi hozzá. Mit csinálnánk vele? Nekünk jó a nyomkodós. Nem akarok megtanulni egy újat.
A kölesdi Borza Györgynének sincs laptopja. Az egykor boltban majd közmunkásként dolgozó, 67 éves özvegyasszonnyal együtt lakik 24 éves unokája, annak van gépe, de ő sosem kéredzkedik melléje. Az okostelefonját viszont szereti, a híreket csak azon olvassa, és gyakran játszik is rajta. Ám ügyfélkaput nem akar.
– Mindent személyesen szeretek intézni – magyarázza ennek miértjét. – Elautózok Szekszárdra meg Nagydorogra, és ott csekkel fizetek. A netes fizetésben nem bízok meg, sose lennék nyugodt, hogy odaér-e a pénz.
Egy pécsi házaspár is azért nem akar számítógépet, mert félnek, hogy rászedik őket. A mérnök végzettségű János a baromfi-feldolgozótól ment nyugdíjba, felesége, Gizella pénztáros volt.
– A gyermekeinknek van ügyfélkapuja, nekünk nem kell – mondja kedélyesen a 70 éves asszony. – Megvan mindenünk, jól élünk, könyvet és újságot olvasunk, tévét nézzünk, nem kell számítógép, mobilunk meg sose volt, csak vezetékes telefonunk van. Így vagyunk boldogok.
Katalin is boldog, bár neki van egy öreg laptopja. Csak bulvárhíreket olvas rajta.
– Az nekem elég – mondja a korábban szalagmunkásként boldoguló, 73 éves, bonyhádi asszony. – Két gyerekem van, néha felhívom őket, hogy segítsenek, mert leállt a számítógép. Olyankor jönnek, és boldog vagyok. Nekem erre jó a gép.
