Ha engedélyt kapnék az újjászületésre, és emberként térhetnék vissza (ezt jó lenne előre leszögezni, mert – és itt kérek elnézést a katicáktól és a szitakötőktől – a rovari lét nem érdekel), akkor maradnék a kontinensen. Európa az én szűk és bő hazám, amit láttam eddig más kontinensekből, az legfeljebb egzotikum maradt, mint a múzeum vitrinjei mögött csillogó értékes, de annál élettelenebb tárgyak. Kelet-Európát kipipáltam, abból nem kérnék repetát, Észak nem jöhetne szóba a hideg miatt, Délen pedig már túl meleg van. Egy szó mint száz: franciaként szeretnék újjászületni.
Már a nyelv is bezsongít, imádom azt a sok zsizsegést, az elnyelt „r”-eket és a szinte már erotikus „sz”-eket, meg azt a könnyedséget, amit sugall: mintha nem megragadni akarná a világot, hanem csak könnyű kézzel megsimogatni. Minket annak idején a száraz prézli ropogtatást idéző orosszal foglaltak le a suliban, és igaz, hogy egy idő után csatlakozott hozzá az angol is, de egy diktatúrában egy világnyelv úgy hatott, mintha a börtöncella falára vetítették volna ki a tenger hullámait.
Az viszont meglepett, hogy apám az 1982-es vébé előtt csöndesen kijelentette, hogy ő nem fog a franciáknak szurkolni. Nem értettem, mert addig nálunk anyám volt a gyűlöletfelelős, apámról nem is feltételeztem hasonlókat. Pedig egy tőről fakadt mindkettő, derült ki később, amikor már szabadabban olvashattam Trianonról és Georges Clemenceau-ról, akit a korabeli népszerű legenda szerint a románok hivatásos hölgyek bájaival kenyereztek le a mindent eldöntő napot megelőző éjszakán (mások a magyar menyének kiállhatatlanságát vélték a történelmi trauma mögött). Szerencsére jóval később Ablonczy Balázs két remek könyvet is szentelt a hasonló mítoszok alapos megcáfolására – de hol volt még akkor a higgadt és tiszta beszéd lehetősége? Apám ellenkezésénél is érdekesebb volt, hogy anyám viszont imádta a francia irodalmat, ő adta a kezembe Dumas-t, Balzacot és Zolát, de imádta Victor Hugót és Stendhalt is. Nyilván ezek fényében a gyűlöletnek nem lehetett esélye, így ő kvázi szemet hunyt a franciák győzelmei felett.
Szerintem akkor apámat is elvarázsolta Platini, Tigana és Giresse játéka, ahogy sok mindenki mást, és nem csak én sajnáltam, hogy két kihagyott büntető miatt nem ők jutottak be a döntőbe a szívós németekkel szemben. A történelem igazságot szolgáltatott volna? Kétlem. Apámmal sem akkor, sem később nem beszéltünk erről többet. Öregségére talán megbocsátott, de hogy a megbékélő és egyesülő Európa, vagy Zidane és társainak lehengerlő játéka győzte-e meg, amikor 1998-ban felértek a csúcsra? Már soha nem fogom megtudni.
Én azért is lehettem immunis a franciákkal szembeni rosszallásra, mert ott volt Párizs. Amely nemzetnek lehet ilyen városa, azt minden – képzelt vagy valós – bűn alól fel lehet menteni. Emlékszem, hogy lélegzet-visszafojtva néztem Choltitz tábornok és a diplomata Raoul Nordling tényeken alapuló, de mégis fiktív, szinte asszóra emlékeztető párbeszédét Schlöndorff híres filmjében (Az utolsó éjszaka Párizsban). Akkor dőlt el ugyanis, hogy az aláaknázott város az enyészet martaléka lesz-e, ahogy Hitler elrendelte, vagy megmenekül nem csupán több százezer ember, de az európai kultúra pótolhatatlan ékköve is. Úgy izgultam a kamaradráma alatt, mintha nem ismertem volna a végeredményt. De ugyanúgy át tudtam élni Gil Pender, az amerikai író földöntúli lelkesedését Woddy Allen filmjében (Éjfélkor Párizsban), amikor egy időutazás révén visszakerül a húszas évek Párizsának pezsgő művészvilágába. A közegbe, amely még a kevésbé tehetségesekből is kihozta a maximumot, mert olyan felhajtóereje volt. De azt a keserűséget is át tudtam érezni, ami Márai Sándor regényében (Idegen emberek) válik szinte tapinthatóvá ugyanebben az időszakban egy félresikerült szerelem révén. Érdemes összenézni vagy összeolvasni a kettőt: Woody Allen élénk fantáziáját és a magyar író elveszett nemzedékének csöndes kiábrándultságát.
De hát ez Párizs: az a mérhetetlen gazdagság, aminek tán még csak a felszínét sem kapirgáltam meg. Hát ki ne akarná úgy megnézni a világot, hogy ide születik, amely város nekünk, kívülállóknak, kicsit mindig csillapíthatatlan és elérhetetlen sóvárgás maradt? Még a híresen önelégült amerikaiaknak is olykor a megváltást, a szabadság lehetőségét jelentette (gondoljunk csak Richard Yates kijózanító regényére: A szabadság útjai) és jelenti most is, egy helyet, amit feltétlenül fel kell keresni. Már ha meg akarjuk őrizni a műveltség látszatát. Mások szemében viszont maga a fertő, hiszen csak a gettókat látják, az újra és újra fellobbanó konfliktust és igazságtalanságot, Párizs nem kevés vérrel írt történelmét. Nem vagyok ugyan pszichológus, de úgy érzem, ebben jobbára az irigység munkál.
Fogalmam sincs, milyen lennék franciaként, Trianon másik, boldogabbik felére születve. Gőgös vagy megértő? Kényes ízlésű vagy megengedő? Beképzelt vagy mindenre nyitott? Apámnak adnék végül igazat, vagy fejest ugranék az irodalom megbocsátó, és mindent árnyalni képes bőségébe? Csak annyit tudok, hogy már ez a játék is közelebb visz a sebeket gyógyító megértéshez.
