A nonverbális kommunikáció erejét és a tökéletlenségben rejlő harmóniát állítja középpontba a Székesfehérvári Balett Színház legújabb előadása

A Székesfehérvári Balett Színház társulatát és kulturális intézményét Székesfehérvár Megyei Jogú Város közgyűlésének határozata alapján hét éve, 2018. augusztus 1-jén alapították meg Egerházi Attila táncművész-koreográfus kezdeményezésére. A társulat előadásai folyamatosan telt házat vonzanak, a sikernek Egerházi Attila szerint üzenetértéke van. – Nem csak hazánkban, külföldön is felfigyeltek ránk, sok külföldi balettigazgató kollégám felhívott azzal, ezt hogy csináltam? Hát mondom, ezt nem én, a Jóisten csinálta. Minket erkölcsileg és anyagilag is tisztességesen támogat a város, tehát én nem panaszkodhatom. Ám a világban, sajnos azt kell, hogy mondjam, a táncművészet – bár a zene mellett a tánc a legősibb művészeti ág – nincs megbecsülve, nincs a helyén kezelve. szerencsére nagyon sok országhoz képest itthon pozitív helyet foglal el a táncművészet. A Magyar Nemzeti Balett, a Magyar Táncművészeti Egyetem a legmagasabb szinten, a legmagasabb struktúrában képez táncművészeket. Nekünk van nemzeti táncszínházunk is. A közelben, de távolabbra tekintve sem tudok még egy olyan országot, ahol önálló színháza van a táncművészetnek.

Ám ez a relatív előny nem jelenti azt, hogy ne volnának kihívások a hazai táncművészet területén, különösen az utánpótlás és a művészpálya vonzerejének tekintetében. – A legnagyobb probléma Magyarországon, hogy nagyon kevesen vannak táncosok a korábbi évtizedekhez képest – mondja Egerházi Attila. – Most lasszóval kell vadászni a fiatalokat. Itthon nem kurrens ez a szakma, mert munkaigényes, mind mentálisan, mind fizikálisan. Úgy tapasztalatom, a fiatalok inkább olyan pályát választanak, ahol komfortzónában lehet maradni. A táncművészet viszont szellemi munka és persze erőteljesen fizikális, az élsporttal vetekszik.

A pálya rendkívüli elhivatottságot kíván, ám míg itthon egyre nehezebb fiatalokat a szakmába vonzani, addig más országokban – például Olaszországban vagy Spanyolországban – a táncművészet továbbra is népszerű, presztízsértékű hivatás. Székesfehérváron is többnyire külföldi művészek lépnek fel, ám Egerházi azt mondja, ez általánosnak tekinthető. – Nagyon sok hendikepje van a táncművészetnek, de ez az egyik legnagyobb előnye, és a legfontosabb, hogy nincsenek beszélt nyelvi határai – magyarázza a táncművész-koreográfus.

Az új, Testbeszéd című est első része, a Beszélő testek is a nonverbális kommunikáció erejét állítja középpontba. – Ezzel foglalkozom már vagy 45 éve. De nem csak a baletteremben, hanem az életben is. Figyelem az embereket, ahogy járnak, ahogy beszélnek, ahogy gesztikulálnak. Nekem ez a lételemem. – A mindennapok gesztusaiból desztillált darabról Egerházi Attila odaadóan beszél: – A testbeszéd egy csodálatos kommunikációs forma. A világhírű lett táncos Mihail Barisnyikov mondta: „Táncolj nekem egy percet, és megmondom, hogy ki vagy.” Szavakkal ha beszél hozzánk egy ember, azt se tudjuk feltétlenül, hogy mit akar mondani, igaz-e az, amit mond, milyen hátsó szándéka van, vagy nincs. Szavakkal nagyon jól el lehet fedni dolgokat, vagy elferdíteni, de ez a testbeszédben lehetetlen – fejti ki.

Az est második egyfelvonásosa a Törés/vonalak – vagy ahogy Egerházi mondja, a Kintsugi –, mely egy japán művészeti ágra és filozófiára épül: – Ez a japán arany ragasztás művészete. Hogyha összetörik egy porcelán, nem összesöprik és kidobják a szemétbe, hanem egy csodálatos műtárgyat hoznak létre belőle. A ragasztások mentén arannyal festik meg, vagy a ragasztót aranyporral keverik, és ettől egy új tárgy jön létre, ami emlékeztet a törésre, arra a pillanatra, arra, hogy ez miért (egy figyelmetlenség, egy veszekedés miatt) történt. – Mindez Egerházi számára egy esztétikai és eszmei koncepció tökéletes metaforájává válik a művészet gyógyító erejének kifejezéséhez. 

Egerházi hozzáteszi: a táncművészet nem pusztán esztétikai élmény, hanem eszköz is. – Ugyanúgy, mint minden művészeti ág, a tudatalattival foglalkozik. Olyan dolgokat láttat, ami szemmel nem látható. A láthatatlant teszi láthatóvá, magát az élet lényegét. Szoktam mondani, hogy lehet művészet nélkül élni, csak nem sok értelme van. Hiszen maga a művészet az az arany ragasztó, ami összeilleszti a széthullott emberi lelket.

Ezen alkotások létrehozása számos alkotói szerep egyesítését kívánja meg a koreográfustól, különleges komplexitású feladat. – Amíg egy színházi rendező „csak” megrendez egy darabot, hiszen valaki megírta, és van egy dramaturg is. Bár nagyon komoly feladat a rendezés, a koreográfus nem csak rendez. Megírja a darabot, megcsinálja a dramaturgiáját, aztán ahhoz megszerkeszti a táncnyelvet, azaz a koreográfiát. Aztán mivel a táncosnak a második bőre a ruha, nagyon komolyan belefolyik a jelmeztervező munkájába is, és ugyanez vonatkozik a térre, a díszletekre. Tehát annyira komplex munka, hogy ilyen nincs még egy a színházi világban, mint a rendező–koreográfus – véli Egerházi Attila.

Mesterei teljes művészi világokat teremtettek. – Olyanok, mint mondjuk Seregi László, vagy főleg Jiří Kylián. Utóbbi kortárs táncszínházat művelt. Nem cselekményes baletteket, hanem táncverseket hozott létre, és nem is akármilyeneket. – A táncversek – mint a Testbeszéd című est darabjai –olyan egyfelvonásos alkotások, melyek Egerházi szavaival élve „víziót nyitnak ki az ember lelkében, képeket festenek tánccal.”

Saját alkotói munkájáról beszélve Egerházi Attila a szeretetet tekinti a legfontosabb értéknek. – Nem olyan egyszerű szeretni. Az embernek az egóját kell legyőzni ahhoz, hogy szeretni tudja először saját magát. Mert ha az nem sikerül, akkor senki mást sem fog tudni szeretni. Ezzel küzdök én is, mindannyian ezzel küzdünk. Néha viszont sikerül. Vannak napok, amikor sikerül, és szerintem akkor tudom kinyitni azt az ajtót, amin az isteni energia beáramlik, aminek köszönhetően készítek baletteket. Mert nem én készítem, én csak a médium vagyok. Mint ahogy Bach is médium volt, és Mozart is. Mi ajtók vagyunk, amit ha ki tudunk nyitni, akkor az isteni energia beáramlik – mondja Egerházi, aki gondolatait Shakespeare-re hivatkozva zárja: „A művész föltekint az égre, majd letekint a földre. Így manifesztálja a művet. Tehát szeretni kell tudni magamat, és másokat, a világot, amiben élünk. Mi csak átutazók vagyunk, nem örökbe kapjuk az ittlétet. Megpróbálom jól kihasználni ezt a relatív kevés –vagy sok – időt, ami adatik. Ki tudja, mennyi?