Álomállam

Az új, korszerű arculatát kereső baloldal (istenem, lassan félő, hogy előbb valósul meg a kommunizmus, mint hogy rátaláljon) a reális politikai cselekvés egyik terepeként, kapaszkodójaként előszeretettel jelöli meg az állam formálását, áthangolását. Földes György az alábbiakat írja A baloldaliságról című vitaindító tanulmányának 34. pontjában a mai baloldal minimális programjáról: „Látva a tendenciákat, célszerű meghatározni azt a pontot, amelyhez igazodni lehet. Szerintem ez a jóléti állam, annak is a skandináv vagy rajnai modellje.” (Népszava, 2024. március 7.) Véleménye szerint ebből az alap­állásból lehet fellépni a legnagyobb társadalmi kihívások kezelése érdekében, a klímavédelemtől a migrációig. Lényegében hasonló álláspontot fogalmaz meg Pogátsa Zoltán és más, közéleti szerepet felvállaló baloldaliak – a lehető legtágabb értelemben használva a címkét. A fiatalabb nemzedéket képviselő Schultz Nóra, a Szikra Mozgalom egyik alapítója lapunknak nyilatkozva kifejtette, hogy jelenleg egy szolgáltató, a kapitalizmus igazságtalanságait kompenzáló, szociális állam kialakítása a hatékony politikai cselekvés járható útja. (Népszava, 2024. december 7.)

Nevetséges lenne polemizálva kételyeket megfogalmaznom ezzel a csapásiránnyal szemben, hiszen képviselői tisztában vannak velük, és nálam százszor jobban ismerik a kérdéskör politikai, gazdasági, társadalmi, történeti vonatkozásait. De talán nem árt szélesebb körben újra elgondolkozni néhány dologról. Az európai jóléti államok kialakulásának fontos nemzetközi és belső feltételei voltak. Utóbbiaknál maradva, erős szakszervezeti mozgalom, széles körben elterjedt, pártokat is szervező és mozgató szociáldemokrata szellemiség kellett egy új társadalmi szerződés eléréséhez az elitekkel. A jelenlegi folyamatok komoly kihívások elé állítják ezeket a rendszereket. Ami pedig a modell megvalósulását illeti Kelet-Európában, egy-két biztató mozgástól eltekintve, inkább csak távolodunk tőle. Magyarországon pedig egyértelműen ez a helyzet.

Ha a privatizáció átgondoltabban, szakaszosabban, többféle tulajdonformának utat engedve zajlik, létrejöhettek volna közösségi tulajdonú, önigazgatási elveken működő gazdasági alakzatok, és a közszféra intézményeinek átalakulása is a demokratizálás, az autonóm irányítás felé mozdulhatott volna. Útját állva oligarchikus szerveződéseknek. Ám ezt hiába képviselte egy demokratikus értelmiségi újbaloldal, az áthangolódó „szocialista” állampárti elitnek nem állt érdekében ezt képviselni. A nemzetközi feltételek sem voltak megfelelőek, úgyhogy a lehetőség elméleti maradt. A rendszerváltás első éveinek sokkja után az MSZP 1994-ben lényegében arra kapott felhatalmazást, hogy a szociális (jóléti) állam irányába terelje a folyamatokat. Ehelyett megszorításokkal folytatta tovább a piaci átalakulást, a gyorsított betagozódást a nyugati világba. Ebben is szerepet játszottak kényszerű mozzanatok, nem biztos, hogy létezett reális alternatíva. Végül a 2008-as világválságig tartó neoliberális menetelés után a Fidesz is azt hitette el a társadalommal, hogy a negatív piaci hatásokat kompenzáló, szociális államot teremt – immár nemzeti alapon. A valódi politikai irány azonban egy oligarchikus rendszer kiépítése és autoriter hatalmi megerősítése lett, ami üres díszletekké jelentéktelenítette a polgári demokrácia intézményeit. Ellenzéki oldalon ma már gyakorlatilag nincsenek komolyabb érdekképviseletre, érdemi parlamenti szerepvállalásra képes, hagyományos szervezetű politikai pártok.