„A homoszexualitással kapcsolatos párbeszédben kevesebb figyelem irányult a leszbikus nőkre, a transznemű embereket pedig sokáig szinte nem is említették”

A magazin húsz éve kifejezetten Kelet-Közép-Európa országaiban kutatja a queer kultúrát. Van különösebb oka a földrajzi elkülönítésnek?

A queer közösségről sok esetben egy amerikai szűrőn keresztül beszélünk még ma is. Ahhoz, hogy megértsük a saját múltunkat, azonban célszerűbb, ha nem a nyugati mintákat vesszük alapul. Míg nyugaton a meleg és leszbikus mozgalmaktól eljutottunk a 80-as, 90-es években a queer aktivizmusig, addig a volt keleti blokk országaiban a szocialista diktatúra teljesen tabusította a homoszexualitást. Ugyan nálunk már a 60-as években dekriminalizálták, társadalmi párbeszéd nem volt róla, és több olyan intézkedés is érvényben volt, amely gyakorlatilag ellehetetlenítette ennek nyílt megélését. Szóval rengeteg felfedeznivaló van a mai napig, és mivel hasonló módon korlátozták a szexualitás szabad megélését a régió országaiban, rengeteg közös pontot is találunk. A DIK Fagazine, amit Karol Radziszewski lengyel képzőművész már 20 éve működtet, ezekre kíván rámutatni.

A DIK Fagazine queer kortárs művészeti lapként hivatkozik magára. Létezik olyan, hogy queer művészet?

A queer szót sokan egyfajta gyűjtőfogalomként használják az LMBT betűkre. Ezzel valaki persze nem ért egyet, mert ezek a betűk különböző identitáskategóriákról szólnak, a queer pedig épp ezeken az identitáskategóriákon igyekszik felülemelkedni, és absztraktabb koncepcióban gondolkodik. Én mindkettő használatát létjogosultnak tartom, már csak azért is, mert nem a koncepciók, hanem a tettek szintjén érhetünk el bármiféle változást. A queer nézőpont a művészet szempontjából a mindenkori normákkal, a fennálló rendszerekkel való problematikus viszonyra utal, egyfajta radikálisabb viszonyulásra a politikához, a mindennapi élet dolgaihoz, a társadalom intézményeihez. Ezek helyett új kapcsolódási formákkal kísérletezik inkább, és sokkal gátlástalanabb, talán bátrabb is. A DIK új számát mindenképpen ez a szellemiség hatja át.

Évekig tartó kutatás előzte meg a magazin megjelenését, ezért is kérdezem, mennyire kutatható a queer történelem?

Egy évtizedre foglalkozom ezzel a témával, nem kizárólag Magyarországon, Karol pedig már húsz éve. A szakdolgozatom révén mélyedtem el jobban a témában először, szerettem volna arról többet megtudni, hogy Kelet-Európában a szocializmus évtizedei alatt milyen volt melegnek lenni. Ezzel abban az időben senki nem foglalkozott szinte. Karol volt az egyetlen, aki valamennyire érintette ezt a témát, majd később ez vált a munkáinak a legfontosabb fókuszává. Az információszerzés sokszor személyes ismeretségen alapul. Az archívumok, amelyeket kutattunk, javarészt kapcsolatépítés révén váltak elérhetővé. A szocializmus idején, ahogy már említettem, sok minden tabu volt, de a rendszerváltás után most már majdnem negyven évvel azért eléggé kiépült ennek a kutatható anyaga, szóval semmiképp nem mondanám, hogy mindent a nulláról kellett felkutatni. Elég csak Takács Mária dokumentumfilm-rendező, illetve Takács Judit szociológus munkáit említeni, vagy a Háttér Társaság hatalmas archívumát, ahol Hanzli Péter, az archívum vezetője rengeteget segített nekünk. Ők mind nagyon fontos munkát végeznek, és sokan közülük jelen is voltak a mozgalom kialakulásának a kezdeteikor. Tehát jóval több anyag áll a rendelkezésünkre, mint ami ebbe a kiadványba belefért. Ettől függetlenül ez a téma valamiért mégis nagyon nehezen intézményesül Magyarországon.

Mi az oka, hogy nem intézményesült?

Nyilván ezt az elmúlt 15 év politikai hangulata sem ösztönzi, és értelemszerűen a kommunizmus évtizedeiben még nehezebb volt a helyzet. A 80-as évek vége felé kezdődött el egyáltalán a téma körüljárása, méghozzá az AIDS miatt, ami nyugaton tombolt, Magyarországon szerencsére nem. Szexológusok szakértettek arról, hogy mi is a homoszexualitás, meg hogy milyen szabályokat lehetne annak érdekében bevezetni, hogy ne terjedjen a melegek betegsége a biszexuális embereken keresztül át a heteroszexuális többségi társadalomra – szóval ez azért mutatja, hogy nem volt teljesen egyértelmű ez az egész. Az is fontos, hogy minden homoszexualitással kapcsolatos párbeszédben kevesebb figyelem irányult a leszbikus nőkre, a transznemű embereket pedig sokáig szinte nem is említették. Ezért is van az, hogy a mai napig legtöbb forrás meleg férfiakról érhető el. A magazin mostani száma – az eddigiekhez hasonlóan – alapvetően meleg férfi fókuszú, de figyeltünk arra, hogy Budapest queer kultúrájáról egy sokszínű képet adjunk, megadva a kiindulópontokat azoknak a fiatal kutatóknak is, akiket a transz és a leszbikus közösség története foglalkoztat.

Mennyire adott a magazinnak aktualitást, hogy a politika fókuszába került az LMBTQ közösség? Említette, hogy évek óta tervezték a magazin létrejöttét.

Engem alapvetően az elvontabb kérdések foglalkoztatnak, és szeretek kerülőutakon közelíteni egy-egy kérdéshez. De amikor pár éve elkezdődött a nagyon nyílt gyűlöletbeszéd, akkor hirtelen különösen fontosnak éreztem, hogy nyíltan állást foglaljak. Ha azt akarják mondani mindenkinek, hogy láthatatlanok ezek az emberek, akkor kell csak igazán nyersen megmutatni, kikről van szó. Szerencsére ennek a furcsa háborúnak nagyon sok része metaforikus és szimbolikus. Ami alatt azt értem, hogy most is lehet sokféle dolgot csinálni, és az ilyen kezdeményezések, mint a DIK Fagazine, nagyon sok embert érdekelnek ma Magyarországon. Nemcsak a nemzetközi sajtó, de maguk a magyarok is hajlamosak rá, hogy az Oroszországban tapasztalható elnyomáshoz hasonlítsák a helyzetet. Ez szerintem nem szerencsés. Budapest queer történelme sokszínű, számos olyan karakterrel, akik nem féltek kifejezni magukat. Fontosnak tartom, hogy a magazin ezt is megmutassa.