Megint csengettek. Az elmúlt órában már kilencedszer! A csengőgombok szerelmesei túlságosan ráérnek. Vannak ilyen napok. Bosszúsan kimentem, és ajtót nyitottam.
Mit gondolnak, ki állt odakint? Szent Miklós személyesen! Jól ismert, történelmi öltözékében. Szakálla fehér, orcája piros. Hátán zsákjával – az pedig tele minden jóval: piros almával, mogyoróval, mézeskaláccsal. Szelíd kezében mogyorófa virgács a rossz gyerekeknek.
– Ó! – mondtam. – A Mukilás!
– Mikulás, ha szabad kérnem. I-vel az elején. – Hangja kissé pikírtnek tűnt.
– Kisfiú koromban mindig Mukilásnak neveztem, az valahogy jobban tetszett.
– Szóval maga volt?
– Emlékszik még?
– Hát persze! Milyen helyes kis kölyök volt!
– Kicsinek még most is kicsi vagyok.
– Tehát itt lakik.
– Itt bizony.
Rezignáltan elmosolyodtunk, a rég elmúlt időkre gondoltunk. Aztán a Mikulásnak hirtelen eszébe jutott a munkaköri kötelezettsége, és megkérdezte, egyébként meglehetősen hivatalos hangon:
– No, és a gyerekek jól viselkedtek az idén? Ki volt rossz, mikor volt rossz, és hogyan volt rossz?
Jeleztem, hogy háztartásom gyermektelen. Nagyon szeretem a gyerekeket, éppen ezért nem szívesen terhelném őket még azzal is, hogy én vagyok az apjuk.
– Maga is csak lopja a napot! – mordult rám, és sarkon fordult.
– Maradjon még egy kicsit! – kérleltem. – Igyon meg velem egy kávét! – Őszintén szólva megsajnáltam. Ez a postásélet, lépcsőn fel, lépcsőn le, ráadásul télvíz idején, és szünet nélkül ezek a bárgyú, unalmas kérdések, hogy ki volt jó és ki nem volt jó a sok kedves gyermek közül, akik persze rettegnek tőle, és beléjük fagy az esti ima – ez a mesterség alapjában véve egy csöppet sem illik egy másfél ezer éves, viszonylag iskolázott úriemberhez. – Kérem, szerezzen nekem örömet! – folytattam. – Van itthon mazsolás kalácsom.
Mit mondjak? Maradt. Egy kicsit azért kérette magát. Az ajtónál letörölgette a csizmáját, zsákját a gardróbszekrénynek támasztotta, botját a fogasra akasztotta, végül a nappaliban megivott velem egy kávét. Hozzá megevett négy szelet mazsolás kalácsot. Négy jó vastag szeletet. Pola, a fekete kismacska már a második szeletnél a vállán termett, elheveredett, mint egy szőrmeboa, és dorombolt. Ez úgy hangzott, mintha egy kobold serénykedne a varrógépen.
– Milyen kellemes itt magánál – jegyezte meg a Mikulás. – Kimondottan hangulatos.
– Parancsol egy szivart?
– Nem utasítom vissza.
Hoztam a dobozt. Kiszolgálta magát. Tűzzel kínáltam. Bal csizmája segítségével lerúgta magáról a jobb csizmáját, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
– A lúdtalpbetét miatt… Rettenetesen nyom.
– Szegény ember! A maga szakmájában!
– Ma már nincs olyan sok munka, mint azelőtt. De ez a lábamnak még jót is tesz! Gomba módra elszaporodtak az ál-Mikulások. Ahová csak néz az ember, tucatjával bóklásznak mindenütt, elárasztják a várost.
– Ráadásul egy nap a gyerekek azt fogják hinni, hogy ön, az igazi Mikulás nem is létezik!
– Így igaz! Ezek a csibészek rontják a hírnevemet. Kerítenek egy bundát, szakállat ragasztanak, utánoznak engem, de persze a legtöbbjük abszolút tehetségtelen. Dilettáns banda. Mikulásnak lenni egyáltalán nem egyszerű!
– Hogy ez milyen igaz! Egyszer én is kipróbáltam, éppen csak belekontárkodtam a mesterségébe. A vattaszakáll szörnyen csiklandozott. Rám jött tőle a tüsszögés. Mire a kis unokaöcsém, Franz azonnal odaszólt: „Egészségedre, Erich bácsi!”
– Na ugye! – Látogatóm elégedetten bólintott. Láthatóan egyre otthonosabban érezte magát. Hatalmas, csodás füstkarikákat eregetett. Pola kíváncsian nézte, aztán – mint valami gyűrűn – átugrott az egyik kékesszürke karikán, és elfoglalta kedvenc helyét a falióra alatti széken, hogy a régi óra ketyegésének ütemére szunyókáljon egyet.
– Ha már a szakmájáról beszélünk – mondtam –, volna egy kérdésem, ami gyerekkorom óta foglalkoztat. Akkoriban nem mertem feltenni. Ma viszont már igen. Merthogy időközben újságíró lettem.
– Annyi baj legyen – mondta, és töltött magának még kávét. – Mit szeretne gyerekkora óta megtudni?
– Szóval – kezdtem bele némileg tétován –, az ön munkája voltaképpen szezonális tevékenységnek tekinthető, nemde? Decemberben ki sem lát a munkából. Minden egyetlen, alig pár hetes időszakra torlódik össze. Úgy is mondhatnánk, ilyenkor igazi nagyüzem van. Most pedig…
– Hm?
– Most pedig égek a vágytól, hogy megtudjam, mivel foglalkozik az év többi részében!
A jó öreg Mikulás meglepetten nézett rám. Már-már úgy, mintha még soha senki sem tette volna fel neki ezt az oly kézenfekvő kérdést.
– Persze ha nem akar erről nyilatkozni…
– Dehogynem – dörmögte. – Miért is ne? – Belekortyolt a kávéjába, majd fújt egy füstkarikát. – A november az anyagbeszerzés hónapja, ilyenkor minden napra jut valami tennivaló. Van olyan ország, ahol ilyenkor egyik pillanatról a másikra eltűnik a csokoládé. Senki sem tudja, miért. Vagy nincs elég alma, mert a parasztok visszatartják a termést. Aztán meg az a sok cirkusz a határon a vámosokkal. És a rengeteg szállítólevél… Ha ez így megy tovább, nemsokára már az októbert is rá kell szánnom. Eddig az októbert tulajdonképpen csak arra használtam, hogy csöndes visszavonultságomban szakállt növesszek.
– Csak télen visel szakállt?
– Természetesen. Nem járhatok egész évben úgy, mint a Mikulás! Vagy azt gondolja, hogy ezt a szőrmét is mindig magamon tartom? És háromszázhatvanöt napon át mindenhová magammal hurcolom a zsákomat meg a botomat? Na látja. Januárban aztán mérleget készítek. Rémes. A karácsony évszázadról évszázadra drágább!
– Magától értetődik.
– Utána elolvasom a decemberi postát. Főleg a gyerekek leveleit. Ez rettenetesen időigényes, de szükséges. Különben elveszítem a kapcsolatot a kuncsaftokkal.
– Világos.
– Február elején pedig leborotváltatom a szakállam.
Az előszobában ebben a pillanatban ismét megszólalt a csengő.
– Bocsásson meg, kérem. – A Mikulás bólintott.
Az ajtó előtt egy házaló állt, rikítóan tarka képeslapokkal, és egy nagyon hosszú, nagyon szomorú történetbe kezdett, amelynek első részét hősiesen – hogy úgy mondjam: behunyt füllel – hallgattam végig. Aztán a kezébe nyomtam az összes aprót, amit a zsebeimből össze tudtam kaparni, és kölcsönösen kívántunk egymásnak a továbbiakra nézvést is minden jót. Elszánt ellenállásom dacára viszonzásul rám tukmált fél tucatot rettenetes képeslapjaiból. Végtére is, mondta, ő nem koldus. Majd távozott.
Amikor visszaértem a nappaliba, a Mikulás éppen nagy nyögések közepette húzta fel a jobb csizmáját.
– Mennem kell – mondta –, hív a kötelesség. Mik azok a kezében?
– Képeslapok. Egy házaló lőcsölte rám. Szerintem förtelmesek.
– Adja csak ide őket. Tudok olyat, aki örül nekik. Köszönöm a szíveslátást! Ha nem a Mikulás lennék, irigyelném magát.
Kimentünk az előszobába, ahol magához vette kellékeit.
– Kár, hogy mennie kell – mondtam –, tartozik még nekem az év egy részével. Nem mondta el végig, hogy mivel tölti.
Vállat vont.
– Alapjában véve nincs sok mesélnivalóm. Februárban a gyerekfarsangokat intézem. Később a tavaszi vásárokat járom. Léggömbökkel, törökmézzel és olcsó felhúzhatós játékokkal. Nyáron úszómester vagyok, és úszásoktatással is foglalkozom. Néha fagylaltot árulok. Aztán meg már megint itt az ősz… de most már tényleg mennem kell.
Kezet fogtunk. Az ablakból néztem utána. Öles, sietős léptekkel gázolt a hóban. Az Ungererstraße sarkán egy férfi várt rá. Úgy nézett ki, mint az előbbi házaló, az a bőbeszédű, a rettenetes képeslapjaival. Együtt fordultak be a sarkon. Vagy tévedtem volna?
***
Negyedóra múlva ismét csengettek. Most a Zimmermann és fiai csemegekereskedés kifutófiúja állt az ajtóban. Milyen kellemes vendég! Meghozta a grillcsirkét, a füstölt sonkát és a két palack piesporti rizlinget.
Fizetni akartam, de hirtelen sehol sem találtam a pénztárcám.
– Ráér, doktor úr – mondta a küldönc atyai hangon.
– Meg mernék esküdni rá, hogy az íróasztalon volt! – mondtam. – Hát jó, majd kifizetem holnap a számlát. De várjon egy pillanatot, hadd hozzak magának egy jóféle szivart!
Hirtelen a szivarosdobozomat sem találtam.
És később sem. A szivarjaimnak lába kelt. A levéltárcámnak is. És az ezüst cigarettatárcámnak is nyoma veszett. A nagy holdkőberakásos mandzsettagombok és a frakkgombok sem voltak a helyükön, és másutt sem. Legalábbis a lakásomban nem. Képtelen voltam magyarázatot találni rá, hogy mindez hová tűnhetett.
A vasútrészvényeket és a bélyeggyűjteményt már nem is kerestem.
Az este mégis hangulatosan, csendesen telt. A csirke és a piesporti rizling első osztályú volt. Már nem csöngetett senki. Az ablak előtt végtelen fehér tüllfüggönyként ereszkedtek alá a hópelyhek. Pola átmenetileg felébredt, és miszlikbe tépett egy sálat. Az este tényleg jól sikerült. Valami mégis hiányzott. De mi?
Egy szivar! Naná!
Tiszta szerencse, hogy az arany öngyújtóm is eltűnt. Mert bár nyugodt ember vagyok, mi tagadás: ha történetesen van tüzem, de nincs semmim, amire rágyújthatok, az az egész estémet tönkretette volna!
Győri László fordítása
