Egy magyarországi felmérés szerint 2024-ben minden negyedik mentődolgozó szenvedett poszttraumás stressztől. És szinte mindegyikük látott már olyat, amit soha nem fog tudni elfelejteni.
Egy nyugat-dunántúli mentő agyába egy a kislányára is erősen emlékeztető gyerek tragédiája égett bele. A nagy kék szemű, szőke loknis kislány a bárányhimlő egyik nagyon súlyos formájával küzdött. Hiába próbáltak meg mindent, a gyerek három nap múlva meghalt a kórházban. Munkatársaival erről nem is igen beszéltek.
Amikor a helyszínen nagyon szörnyű látvány fogadja - leszakadt a kar vagy széttört fej - azt abban a pillanatban föl sem fogja, csak teszi, amit kell.
A beteg átadása után aztán a kocsiban persze kibeszélik, kire hogyan hatott az eset, a feldolgozásban olykor segít az akasztófahumor. Később, amikor újra be-bevillannak ezek az erős képek, mindig igyekszik azt gondolni, hogy csak Madame Tussauds panoptikumának figuráit látta.
– Alig húszévesen léptem be először a mentőállomásra – mondja a mentő, szerinte nem kellett néhány évnél több ahhoz, hogy rosszul aludjon. A kibukást segíti a folyamatos műszakváltás, a 24 órás szolgálattal járó állandó készenlét, az a helyzet, hogy ha megszólal a csengő, akkor ugrani kell, nincs „majd mindjárt”. „Már otthon sem megy az alvás, minden neszre felriadok. Stressz? Az van, olykor extrém magasra nyomja a vérnyomásom, ettől a munkától az ízületek is kopnak, jönnek a mozgásszervi fájdalmak. Ám, ha ha újrakezdhetném, akkor is egy mentőállomáson ülnék és várnám a riasztást.”
Ez a szakma nem a traumáktól lesz nehéz, hanem attól, hogy nincs regenerációs idő
– mondta a mentők kibukásával foglalkozó Szike podcast szakértő vendégeként Sipka Tünde, az Országos Mentőszolgála szakpszichológusa. Szerinte a tartós készenlét önmagában is stressztényező, de ha mellé érkezik egy súlyos eset – egy sikertelen újraélesztés, egy gyerekhalál vagy egy olyan beteg, aki túlzottan hasonlít valakire –, akkor a megküzdési kapacitás gyorsan fogy el.
A kibukással járó, legmegrázóbb esetek nem feltétlenül a tömegbalesetek – állította az adásban Győrfi Pál, az Országos Mentőszolgálat kommunikációs igazgatója, aki két évtizedig dolgozott mentősként is. Hozzátette: – Elég egyetlen beteg, akin nem tudsz segíteni, és valami miatt felidézi a saját életedet.
A nemzetközi statisztikák ugyanezt támasztják alá: a paramedikusok között tízszer gyakoribb a poszttraumás stressz szindróma, mint a lakosság körében,
a kiégés aránya a mentőknél 30–50 százalék közötti.
Győrfi Pál beszélt arról is, hogy a mentők helyzetét súlyosbítja az agresszió is.
Az OMSZ adatai szerint évente 100–150 olyan eset történik, amikor fizikai bántalmazás éri a dolgozókat, de a verbális támadás mindennapos.
Sokszor éppen a helyszínen jelen lévők nehezítik az ellátást: – Miért nem viszik már?”– kiabálják, miközben a mentők épp az életmentés legkritikusabb beavatkozásait végzik.
Egy észak-magyarországi mentőállomáson dolgozó orvos szerint legutóbb egy esetnél rendőrt kellett hívniuk, mert a hozzátartozók lélegeztető tubussal a szájában akarták haza vinni a beteget. – Hiába magyaráztuk, hogy nem vihetik, mert a férfi életveszélyben van, kórházi ellátásra van szüksége. „A világ mostanra megbolondult!” Sok a szerhasználó, a bódult agresszív beteg. Volt olyan, akinek szívinfartusa volt, de az úristennek se akart beszállni a mentőbe, azt mondogatta, hogy ő otthon marad. Én is megmakacsoltam magam és addig győzködtem, mire berimánkodtam az autóba. Jól járt, mert útközben egyszer meghalt, meg kellett állnunk újraéleszteni. A kórházban jó ellátást kapott, él, és azóta is hálás, mert már rég el lenne temetve, ha ott hagyjuk – mesélte
Amikor a hatvani esetről kérdezzük, csak annyit mond: a történet kicsit bonyolultabb, mint ahogyan a sajtóban megjelent.
– A hatvani kollégáktól tudom, hogy a férfi, akit végül bántalmazott a kolléga, a vonaton utazott jegy nélkül, emberkedett ott is mindenkivel, a konfliktus aztán a hatvani állomás peronján folytatódott. Úgy hallottam: a rúgást egy közepes, a mentőre irányuló köpés előzte meg. Tény, hogy kolléga rosszul reagált, amit tett, az megengedhetetlen – tette hozzá. de szerinte egy vizsgálat azért megelőzhette volna a kirúgást.
A podcastben is elhangzik: a kibukás nem egyetlen traumán múlik. Általában idővel áll össze az a „kockázati mátrix”, amelyben a készenléti stressz, a kiszámíthatatlan munka, és az otthoni krízisek egyszerre jelennek meg. A magyar kutatások szerint az is komoly terhelés, hogy alacsony a kontrollérzet: sok mentős úgy érzi, a saját munkakörnyezetét sem tudja befolyásolni, például azt, kivel kerül egy autóba.
Bár a szolgálati körülmények olykor vitathatatlanul nehezek, Győrfi Pál szerint a magyar szolgálat egy dologban élen jár: országos pszichológiai hálózatot működtetnek, amely proaktívan keresi meg a dolgozókat egy-egy nehéz eset után.
