Mielőtt 2022 után újra a magyarországi választási kampány központi témájává válna a – kormányunk szerint Magyarországot egyáltalán nem, vagy csak az infláció kapcsán érintő – háború, néhány alapkérdést érdemes lenne tisztázni. Az első, hogy van-e háborús veszély. (Egyébként van: Putyin – paradox módon a saját kényszerképzetei miatt elindított háborúja és az azzal járó krízis következtében – egyre inkább abba a helyzetbe kerül, hogy semmi más érdemi teljesítményt nem tud felmutatni odahaza, csak magát a háborút. És amíg több politikai hasznot ígér számára a harcok folytatása, mint a tűzszünet vagy a béke, addig folytatni is fogja – kivéve, ha olyan körülményeket teremt számára a világ, hogy gazdaságilag ne legyen képes folytatni; erre Trump elnököt is beleértve gyakorlatilag már a világpolitika összes néven nevezhető szereplője rájött – az egyetlen kivétel Orbán Viktor.)
A második, hogy ha van háborús fenyegetés, akkor honnan ered. Brüsszelből, ahogy a magyar propagandamédia sulykolja? Tegyük fel, hogy az EU egyik pillanatról a másikra hátat fordítana Ukrajnának, és Oroszország azt csinálhatna ott, amit csak akar – kisebb lenne akkor egy Európáig is elérő háború kockázata? Amúgy nem is kell ilyen gondolatkísérleteket folytatni, elegendő belepillantani a Fidesz-kormány hatályos nemzetbiztonsági stratégiájába. A dokumentum szerint a veszély keletről és délről jön: ha virágnyelven is, az előbbi Oroszországot, utóbbi a migrációt jelenti; apró kiegészítés, hogy 2025-ben a legtöbb migránst Oroszország szállította Európa határaira, a balkáni migrációs útvonal másodlagos jelentőségűvé vált.
Egyszóval Oroszország a kockázatforrás, és ezzel még a látványosan orosz érdekű (akna)politikát folytató Orbán-kabinet környékén is mindenki tisztában van,
aki közel kerülhet ahhoz, hogy a véleménye számítson a nemzet biztonságát meghatározó keretek kialakításánál. (Egyszerűbben szólva: amikor Magyarország fegyverkezik, haderőt fejleszt és hadsereget bővít akkor egy Oroszország felől érkező támadásra számít: semmilyen más olyan veszély nincs a láthatáron, ami ellen katonai erőt kellene vagy lehetne bevetni.)
Most pedig, hogy rögzítettük: nem Európa, hanem Oroszország akar(hat) háborút, már csak azt kell megvizsgálni, hogy megfelel-e ennek a valóságnak a jelenlegi magyar kormány politikája. Orbán Viktor aktuális mondása szerint azért kell 2026 áprilisában rájuk szavazni, mert „a Brüsszel által indított felfegyverkezési program kimondott célja, hogy az Unió 2030-ra készen álljon a háborúra” (mi meg csak úgy tudunk kimaradni, ha Magyarországnak az uniós célokat opponáló, orbáni szóhasználattal „békepárti” kormánya lesz.
De mik is ezek az uniós célok? Mire akar készenállni „Brüsszel” (valójában az összes európai kormány, leszámítva a magyart), tudva, hogy Oroszország háborúzni akar Európával? És mi lehet Orbán terve? A választ nem mi fogjuk megadni, csak egymás mellé teszünk néhány tényt. Magyarországon több orosz kém („diplomata”) tevékenykedik a kormány jóváhagyásával, mint a régió összes többi országában együttvéve, és az orosz kémbankot is csak akkor ebrudaltuk ki, amikor az USA rákényszerítette Orbánékat. Ezeknek a kémeknek éveken át szabad bejárásuk volt a magyar külügy szervereibe és levelezésébe. Orbán Viktor évente vizitál Putyinnál, Szijjártó Péter pedig havonta Lavrovnál úgy, hogy Oroszország nincs az első tíz legfontosabb külkereskedelmi partnerünk között (Németország az első, Lengyelország a harmadik – vessük össze ilyen szemszögből a magyar-német és a magyar-lengyel kapcsolatokat az orosz relációval). Orbán Balázs, a miniszterelnök jelenlegi első számú főideológusa szerint pedig 56-ban hiba volt az orosz elnyomás ellen lázadni, a helyes magatartás az „életek megvédése” (a kapituláció) lett volna.
Szóval induljunk ki a realitásokból, azaz abból, hogy Oroszország háborúzni akar (ki támadta meg Ukrajnát?), Európa nem kér az orosz uralomból, a NER pedig ebben a viszonyrendszerben pontosan az, aminek látszik. Ha ez az ábra, és az vár ránk, ami mindebből következik, akkor kire is célszerű szavazni jövőre?