A kiállítás fő műve egy magas nőszobor, amelynek nyúl fülei vannak, és két arca: az egyik könnyeket hullat, a másik egy digitális kivetítőt néz, melyen absztrakt mintákat látni. Az alkotást a 2011-es fukusimai atomerőmű-baleset áldozatainak emlékére készítette. Mit jelképez ez a szobor?
Az eredeti motivációm az volt, hogy emléket állítsak az áldozatoknak, akik elvesztették a házukat, a családjukat, de aztán végiggondoltam, hogy emellett még nagyobb és szörnyűbb problémák is vannak a világon, mint a természeti katasztrófák. Ez a művem azért különleges, mert míg a rajzaim intimek és a pillanatnyi benyomásaimat tükrözik, addig ennek a szobornak története van. Az emberek szeretik, már bemutattuk az Egyesült Államokban, Angliában, Németországban és Svájcban is.
Miért van két arca a szobornak?
Mert a figura különböző érzelmeket jelenít meg. A síró arc bánatot fejez ki: nemcsak a tragédiára reflektál általánosságban, hanem az egyéni veszteségekre is. A szobrot megkerülve a látogatók észrevehetik a mosolygó arcot, a reményt is.
A kiállítás címe Motherscape, mely Anyai tájnak fordítható le. Mit jelent önnek ez a kifejezés?
Az anya számomra nemcsak anya és gyerek viszonylatban létezik, gondolhatunk az anyaságra máshogy is: mint a teremtésre, a kreativitásra. A kifejezésben a táj nem a topográfiai tájra utal, hiszen a képeimen nincsenek konkrét helyszínek, azok a bennünk élő tájra reflektálnak. Arra az univerzális energiára, arra a lehetőségre, hogy bármi lehetünk. A művészi feladatom, hogy felfedezzem ezt az energiát, és megjelenítsem ezeket a lelki tájakat.
A képein a tájakban feltűnnek emberek is. Hogy látja, mi az ember pozíciója a világban?
Szerintem nagyon kötődünk a természethez. Éppen ezért az ember nem a világ közepe. De sokan így gondolják, és szerintem ebből filozófiai hozzáállásból származik annyi gondja a világnak. Ezért pusztul a természet, ezért vannak háborúk. Ehelyett meg kell értenünk: mi csak részei vagyunk az egésznek. Persze, azt hisszük, mi vagyunk legjobbak, a legerősebbek, de közben nem tudunk repülni, ezért találtuk fel a repülőgépet, és nem tudunk olyan gyorsan futni se, ezért találtuk ki az autót. A hiányosságainkat sok minden helyettesíti. Szerintem a macskák is intelligensebbek nálunk, érzelmileg biztosan. A kutyák pedig – bár megtámadnak másokat – nem indítanak háborút.
A képein a tájak és a rajtuk szereplő figurák összeolvadnak. Mit szeretne ezzel kifejezni?
Ezek a képek „cseppfolyósak”. Ha a testedet mozgatod, például táncolsz, akkor oszcillálsz, rezegsz. Az ember viszont nyugalomban sem mozdulatlan. Amikor ülünk, akkor is kicsit oszcillálunk. Ezért ha rajzolok, festek, akkor a képeim is oszcillálni, alakulni kezdenek, amit én alkotóként követek. Aztán a vásznon születik egy állat, egy hegy, vagy a fák, amelyek szintén cseppfolyósak lesznek.
Ahogy a lányokat ábrázoló sorozata is.
Mert ők is változnak: hisz fiatalok és sebezhetőek. De ahogy nőnek fel, el kell felejteniük a játékosságukat, és felnőttként kell viselkedniük, míg a belső szükségletük mást diktál. Én ezt az átmeneti helyzetet, a gyerek és a felnőttlét közti állapotot szeretném megjeleníteni, ami érzelmekben gazdag. Ezt a különös átalakulást, hiszen nem maradunk ugyanazok.
Japánban született, majd Európába költözött. Először Spanyolországban élt, majd Svájcban, most Berlin az otthona. Miért akart a kontinensre jönni?
Mert a második világháború után nőttem fel Japánban, amikor a hazám elvesztette az identitását, a kulturális kapcsolatát a saját gyökerével, a hagyományaival, és elvesztette a büszkeségét is. Európa egy nagy kulturális komplexum volt számomra, így ide költöztem, és elindultam a saját utamon. Európai múzeumokat látogattam, és nyelveket tanultam, amit Japánban nem tudtam volna megtenni, ezért európai emberekkel kellett találkoznom.
Hatott a művészetére az európai kultúra vagy konkrét művészek?
Természetesen sokan, mint El Greco, Hans Holbein, Lucas Cranach, Ferdinand Hodler, Alberto Giacometti, de még sokan mások.
Berlinben tanít is. Milyen filozófiát akar átadni a tanítványainak?
Professzor vagyok a Szépművészeti Egyetemen (Universität der Künste – UdK), ami egy nagy presztízsű intézmény. A hallgatóknak azt tanítom: ne legyenek másolatok, ne utánozzanak engem, ne akarjanak Leiko Ikemurák lenni. Arra bátorítom őket, hogy megtalálják a saját útjukat. Ezért meghallgatom és figyelem őket, és nem helyezek rájuk nyomást. Sok férfi tanár viszont ezt teszi, ők elvárják, hogy mesterként tekintsenek rájuk. Nálam nincsen ilyen mester-tanítvány viszony. A fiatal generáció pedig bízik bennem, és ez nekem fontosabb, mint a tisztelet.
Infó: Leiko Ikemura: Motherscape. Kurátor: Ralph Gleis. Társkurátor: Elsy Lahner. Albertina (Bécs, Albertinaplatz 1). Megtekinthető 2026. április 6-ig
