Én találkoztam egy ilyennel, és nem tudtam, hogyan viselkedjek. Pedig nem voltam lámpalázas, ráadásul azt elsőre láttam, hogy egy igazi hős egyáltalán nem úgy néz ki, mint Tom Cruise vagy James Bond, akik két étkezés között háromszor megmentik a világot és közben egyszer sem mennek WC-re. Tényleg, észrevették már, hogy az akciófilmjeiben Tom Cruise soha nem egy el pisilni? És mosakodnia sem kell, mert a bőre csodálatos módon öntisztuló?
Az igazi hős, akivel találkoztam, pont olyan volt, mint egy hétköznapi ember, csak éppen ő átélt háborút és békét, s emiatt beíródott a sejtjeibe, hogy a háborút és a békét egészen biztosan háború követi – ezért az ember jól teszi, ha reggel örül neki, hogy egyáltalán ágyban ébredt.
Eleve itt kezdődik az örömsorozat.
És folytatódik azzal, hogy az ember lábán nincsen bilincs, ennek következtében ki tud menni a fürdőszobába zuhanyozni, feltéve persze, ha akar. Mert ha nem akar, akkor nem megy ki. Ez a szabadság. Folyamatos örömmámor az élet: ágyban ébredünk, nem vagyunk láncra verve, és azon tűnődünk, hogy felkeljünk-e vagy sem; nem is tudjuk, hogy mekkora boldogság, az igazi hős azonban tudja, sőt minket is rá akar venni arra, hogy legyünk tudatában a boldogság apró, de szüntelen áradó forrásainak, mert irgalmatlanul gyorsan elapadhatnak.
Az ő boldogságforrásai 2023. október 7-én, az izraeli Beeri Kibucban apadtak el, amikor az ő házukat is megrohanták a palesztin arab terroristák, és őt elhurcolták túsznak. Annyi ideje még volt, hogy odakiáltson a feleségének, meg a 16 és a 13 éves lányának, hogy „visszajövök”. Tizenhat hónapot töltött a terroristák fogságában, és ez idő alatt végig nem tudta, hogy a feleségét és a gyerekeit pár perccel az ő elrablása után megölték. Talán jobb is, hogy nem tudta. Akkor talán nem akart volna élni. De mivel megígérte nekik, hogy visszajön, hát élni akart. Élnie kellett, tartania kellett a szavát.
A gázai fogságban hónapok is elteltek úgy, hogy nem látott napfényt; állandóan mardosta az éhség; hat hetente fél vödör hideg vízben mosakodott; engedélyt kellett kérnie, ha WC-re akart menni, de erre a palesztin arab terroristák viccből olykor nem adtak engedélyt. Többször megverték, egyszer olyan súlyosan, hogy bordája tört, ettől a csupasz földön való alvás még súlyosabb kínokat okozott neki – de hősiesen kitartott, mert haza akart menni a családjához. A szabadulása napján tudta meg, hogy a felesége és a két lánya már nem él.
Nem tudom felfogni, hogy mit élhetett át. Ezért amikor találkoztam vele, először úgy néztem rá, mint egy UFO-ra. Egy újságíró kérdéseire válaszolgatott, és nem tudtam levenni róla a szememet. Átlagos termetű és kinézetű ember, egyedül a hatalmas, mélybarna színű szeme volt feltűnő rajta. Pontosabban nem is a szeme, hanem a tekintete. A József és testvérei című Mann-regény első sorai jutottak eszembe róla: „Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?”
Jó, rendben, akkor mondjuk feneketlennek. Hiszen olyasmit látott ez az elfüggönyözött szem, amit mi, remélhetőleg, nem fogunk soha. Olyasmi volt e mélységesen mély tekintet mögött, amit ép ésszel nem lehet felfogni, de nem is szabad, mert belebolondul az ember. Ültem vele szemben, igyekeztem megszólalni, hangokat kiadni, azaz beszélgetni, de nehezen ment, és nemcsak amiatt, mert egyikünk sem az anyanyelvén beszélt, hanem azért, mert úgy éreztem, mintha ennek az embernek a lelkéhez nem vezetnének utak. Ő maga torlaszolta el a bejáratot, hogy odabenn maradjon a kín.
Vajon mennyi nyugtatót és milyen antidepresszánsokat szed, ezen tűnődtem, de nem mertem megkérdezni. Hallottam magamat kívülről: angolul nyökögök és furcsán hamis a hangom. Család. Háború. Szenvedés. Béke. Jövő. Efféle szavak hagyták el a számat, s nem értettem, hogy miért hallom a hangomat hamisnak. Beszélgetés közben tudatosult bennem, hogy ezek a szavak nem ugyanazt jelentik neki, mint amit nekem, mert ez az ember olyan tudás birtokában van, amit nem képes elmondani, de ha el is tudná mondani, én nem volnék képes megérteni. Pedig az elmúlt másfél évben kétszer is jártam a palesztin arabok által feldúlt Beeri Kibucban, ami olyan közel van a gázai határhoz, hogy nemcsak az övezet füstölgő házait láttam, hanem túlnan a kéklő tengert is, és olyan közönyösen csillogott a víz, hogy belebolondul az ember. Szavak nélkül kellene beszélgetni? Akkor talán érteném, hogy a hős mit akar mondani? Erre a zavarodottságra gondolhattak a bölcsek, amikor a megértésről és annak korlátairól írtak. Az emberi lelket a szavak torlaszolják el, ezt jelenti a szavak elégtelensége az életben, akarom mondani, a halálban. A hős utolsó hozzám intézett mondatát sem értettem, pedig eléggé egyszerűen fejezte ki magát. Elköszöntünk, megöleltük egymást, de mielőtt kiment az ajtón, visszafordult a saját poklából, rám nézett, és azt mondta: „ne felejtsd el, hogy az élet szép”.
