A nyolc művész munkáiból építkező kiállítás a Trafó SEMMIT RÓLUNK, NÉLKÜLÜNK fókuszának része. Kurátorai, Gadó Flóra és Szalipszki Judit olyan helyzetet hoznak létre, ahol a test, a kiállítás szövegével élve – folyamatosan változó viszonyrendszerek archívuma.
A koncepció középpontjában az a felismerés áll, hogy a kiszolgáltatottság nem eleve adott. Biopolitikai konstrukció, amelynek formáját az elbillent társadalmi erőviszonyok koptatták ilyenre. Ahogy a kritikai fogyatékosságtudomány egyik alapállítása is kimondja: az idősek és a fogyatékossággal élő emberek nem eleve kiszolgáltatottak. Kiszolgáltatottá válnak, mert azzá teszik őket. A fogyatékossághoz hasonlóan a kiszolgáltatottság is egy normalizált hatalmi berendezkedés, amely anyagi, társadalmi, politikai és kapcsolati szinten különböző módokon hozza létre az alanyokat.
A művek ezt a gondolatot különböző irányokból bontják ki. Hac Vinent háromcsatornás - háromképernyős videóinstallációja a hallássérültség tapasztalatából indul. Túllépve a hiány logikáján azt vizsgálja, hogyan formálja az identitást a technológiai kiegészítettség, a protézisekkel való együttélés. Vizuáljainak egyfajta kifordított plasztikussága felkavaróan érzéki élményt nyújt.
Leah Clements Collapse című munkája – egy rövid videóesszé – közben a kimerültség radikális formáját teszi láthatóvá. A hatékonyságkényszerből, a stresszhelyzetekből “kicsekkoló” testről a konvenciókat lehántva kezd el gondolkodni. Olyan térben vizsgálja a válaszreakciót, ahol nincs helyes vagy helytelen így alternatív világa mélyebbre képes látni.
Fátyol Viola Uncanny Mother sorozata az anyaság ritkán tematizált oldalait hozza felszínre. Ultrahangképekből építkező munkái az élet és halál közelségét, a gondoskodás terhét és mibenlétét tárgyalják. A bennük rejlő forró ambivalenciát töredezetten ábrázoló képek több nehéz terhesség mélyen testi, mégis földön túlinak tetsző lenyomatai.
Gernot Wieland Ink in Milk című videómunkája, amelyről a kiállítás a címét is kölcsönzi, olyan tapasztalatokat rétegez, melyek a masszív intézményi logikába való beleütközésből váltak maradandóvá. A rajzokkal, minimalista animációval építkező filmben a fegyelmezés olyan atmoszféraként jelenik meg, melyben az eltérés következetesen szabályozva és szankcionálva van. Ám a hangsúlyt befelé helyezi és azt a kérdést feszegeti, hogy hogyan lehet egy másik logika mentén működő világot elképzelni. A videóban felbukkanó mesés, fantasztikus motívumok így annak kísérletét, testesítik meg, hogy a képzelet segítségével kívül lehessen kerülni a kereteken.
Jo Spence ikonikus, nyolcvanas évekbeli fotósorozatai – a Picture of Health munkái – pedig a test feletti rendelkezés kérdését támadják. Az 1992-ben elhunyt brit művész saját mellrákjának dokumentációján át veszi vissza a reprezentáció jogát az orvosi tekintettől. Így a művészetében egyfajta vizuális autopatográfiát látunk – a saját diagnózisának és betegségének, illetve a kezeléseinek egy radikálisan kisajátított lenyomatát.
Ulbert Ádám a Bolondok hajója című sorozatából bemutatott vad festményei pedig egy alternatív világ felé nyitnak, ahol a hajóra “kitaszítottak” egy másfajta logika mentén működő társadalmat hoznak létre. A képek annak lehetőségét vetítik, hogy a peremre szorított tapasztalatok új közösségi formákat hívjanak életre.
Végül Barbora Zentková és Julia Gryboś installációja – a Teabags on Eyelids – a mindennapi kimerültség és az arra adott társadalmi válaszok absztrakt paravánja. Azokat a hétköznapi praktikákat, szemkörnyékápoló kaliberű megküzdési mechanizmusokat bontja ki, amelyekkel próbáljuk ellenpontozni a folyamatos rohanást. Így az installáció arra is rámutat, hogy az összeomlás nem csupán egyéni, hanem gazdasági és társadalmi szinten is mindenhol jelen van.
