Évek óta halljuk, hogy egyre nagyobb problémát okoz a mesterséges intelligencia alapú eszközök megjelenése az oktatásban. Hogyan és mióta van jelen az MI az egyetemeken?
Maga a mesterséges intelligencia nem új dolog, bizonyos formákban a 60-es évektől kezdve összefonódik az oktatás területével, ilyen szempontból nincs új a nap alatt, csak gyorsabbak, ügyesebbek lettek a gépeink, így ma már mindenki használni tudja ezeket az eszközöket. Három évvel ezelőtt a ChatGPT berobbanásakor éppen hogy csak kilábaltunk Covid okozta veszélyhelyzeti távolléti oktatásból és szembe találtuk magunkat ezzel az új problémával. A mesterséges intelligencia – a mindennapokban főleg a nagy nyelvi modellek és a generatív MI – itt van, tiltani nincs értelme. A technológia előttünk jár, bármilyen szabályozás, amivel nekimennénk ennek a kérdésnek, már holnapra elavul. Sokszor azt gondoljuk, hogy a hallgatók biztos ügyesebbek, okosabbak nálunk, és három lépéssel előttünk járnak. De ez csak részben igaz, mert ugyan elképzelhető, hogy hamarabb kipróbálnak egy új technológiát, de egyáltalán nem biztos, hogy jól, értelmesen vagy a célnak megfelelően használják.
Mire használják a diákok az MI-t?
Vannak jó és rossz példák is. A jó használat az, amikor a saját tanulásukat támogatják ezzel, nem a kemény munkát próbálják megúszni. Oktatóként korlátozott, hogy hány hallgatóval tudok egyszerre foglalkozni és nyilván a türelmem is véges lehet, de egy gépnek százszor is fel lehet tenni ugyanazt a kérdést, meg lehet kérni, hogy mindig más példával, konkrétumokkal, valós esetekkel mutassa be például azt az elméleti modellt, amit az órán tanult. Ugyanakkor ezek az eszközök nem feltétlenül megbízhatóak, akármennyire emberinek is tűnik a kommunikációjuk, a szó szoros értelmében nem értik meg az emberi beszédet, csak imitálják, statisztikai valószínűségek alapján generálják a lehetséges válaszokat. Így elképzelhető, hogy nem valós tartalmakat hoznak létre, vagyis hallucinálnak. Ha oktatóként nem vagyunk jelen a tanulási folyamatban, hogy ezeket kijavítsuk, akkor a hallgató saját kritikai gondolkodására van bízva, hogy felismeri-e ezeket a „botshit”-eket, vagyis az MI tévedéseit. Nem vagyok abban az illúzióban, hogy az osztályteremben teljesen kontroll alatt tartjuk a tanulási folyamatot, de ez kétségtelenül egy új problémahalmaz.
Biztosan vannak, akik az ön szavaival élve a kemény munka megúszására használják ezeket az eszközöket. Csalásnak számít ez?
Vékony a határvonal, hogy mi számít csalásnak és nehéz is meghatározni az ellenőrizhetetlensége miatt. Az ELTE-n éppen ebben a folyamatban vagyunk, október végén jelent meg a rektori utasítás arról, hogy hogyan használjuk az MI-t az oktatásban. A karok most dolgoznak a specifikus szabályozáson, bár nálunk, a Pedagógiai és Pszichológiai Karon már 2023 áprilisában, Magyarországon azt hiszem elsőként, rendelkezésre állt ezzel kapcsolatos útmutató. Különösen a külföldi hallgatók esetében érzékeljük, hogy sokszor túlságosan ráhagyatkoznak ezekre az eszközökre nyelvi szempontból, amelyek angol nyelven már sokkal jobban működnek, mint magyarul. Összességében nem mindegy, hogy a diák gondolatait szerkeszti, formázza, tisztázza le az MI, vagy már a megfogalmazott gondolatok sem a sajátjai. Az lenne a legfontosabb, hogy – erős szóval élve – a hallgató bevallja a használatot, mert nem nagyon tudunk másra támaszkodni. Ez viszont nem technikai-, hanem elsősorban nevelési-, kulturális kérdés. A diáknak is az az érdeke, hogy ne szervezze ki a tanulást, hiszen azért jött ide, adott esetben azért fizet, hogy megtanulja a dolgokat. Ha csak a gépre támaszkodik, előbb-utóbb kibukik a dolog, ha más nem a munkaerőpiacon. Az viszont az egyetemre is rossz fényt fog vetni, ha olyan hallgatók kerülnek ki, akik nem képesek ellátni, amit a diplomájuk ígér.
Ha ennyire nehéz a szabályozás, mit tartalmaz az ELTE rektori utasítása?
A rabló-pandúr mentalitást mindenképp igyekszünk elkerülni, mert nem tesz jót az oktatás kultúrájának. A fő irány, hogy támogatjuk az etikus, tudatos felhasználást, elsősorban kiegészítő partnerként. A dokumentum előírja a nyilatkozattételi és a dokumentációs kötelezettséget, ha ezt valaki elmulasztja, az a plágiummal azonos elbírálás alá esik. A rektori utasítás ezeknek a kötelezettségeknek a felsorolása mellett listázza a lehetséges pozitív és a kifejezetten tiltott felhasználási irányokat. Emellett nagyon fontos, hogy személyes, érzékeny adatokat tilos feltölteni bármilyen rendszerbe. Nálunk a pszichológiai képzésben nagyon fontos, hogy egy klienssel készült interjú például ne kerülhessen be semmilyen rendszerbe. A kari szabályozásban célunk az értékelés kultúrájának átalakítása, például azzal, hogy a tanulás végtermékéről magára a folyamatra helyezzük a hangsúlyt, hogy láthatóvá tegyük azt a kognitív erőfeszítést, amit bele kell tenni a tanulásba. Vagyis nem a beadandó esszét fogjuk értékelni, hanem hogy hogyan jutott el odáig a diák. Például meg lehet csinálni, hogy MI-vel generál egy első verziót, amit aztán ő javít ki, kiszűri a hallucinációkat, kiegészíti a szöveget. Ha beadja mindkét verziót változáskövetéssel, abból egyértelműen lehet látni, hogy mi az, amit ő rakott hozzá, és mi az, amit a gép.
„Az iskola vesztésre áll a gyerekek figyelméért folytatott harcban, de a megoldás nem az okostelefonok kitiltása”Elképzelhető, hogy a jövőben a legtöbb vizsga szóban fog zajlani?
Egy 200 fős évfolyam esetében ez nehézkesebben megvalósítható, de valóban, ebbe az irányba kell elmozdulni. Ez örömteli abból a szempontból, hogy visszajöhet a klasszikus universitas-érzés, a kiscsoportos foglalkozások, a szóbeli személyes beszélgetések. Persze a jövőben, ha már egy mikrochip lesz a fejünkben, vagy a szemüvegünk szára megsúgja a jó választ, ez sem lesz teljesen biztos megoldás. Éppen ezért fontos (és volt fontos mindig is), hogy érdekeltté tegyük a hallgatót a tanulásban, hogy izgalmas, hasznos feladatokat adjunk neki, aminek ő látja a relevanciáját és képes lesz majd a munkaerőpiacon is hasznosítani. Hiszen ha valaminek nem látja az értelmét, akkor nem is fog erőfeszítést tenni.
Az oktatókra mennyiben vonatkozik ez a szabályozás?
Nagyon fontos, hogy ennek egy kétoldalú dolognak kell lennie a bizalom szempontjából. A kari szabályozásban kifejezetten előírjuk, hogy az oktatónak ugyanúgy nyilatkoznia kell arról, ha a tananyag generálására felhasznált MI-t, és ő sem rakhatja be például a hallgatók munkáját egy ilyen eszközbe, hogy az értékeljen, osztályozzon helyette. Az oktatók között van, aki ellenáll, és egyáltalán nem szeretné használni az MI-t, más viszont alkalmazza, és ez többnyire független a koruktól. Sokan közülük csak azért használják a ChatGPT-t, hogy megnézzék, milyen gagyi válaszokat ad ki egy adott témában és ezt beépítik az oktatásba. A kritikai MI-műveltség beépítését ezáltal kifejezetten támogatja az egyetem ebben a kérdésben. Van olyan oktató is, aki felhívja a figyelmet ezen eszközök ökológiai lábnyomára és arra a kizsákmányoló munkagyakorlatra, ami a technológia kapcsán a déli országokat érinti, vagy éppen arra a kognitív leépülésre, amit az MI használata okozhat. Fontos, hogy megvan a döntési lehetőségük azt mondani: az én kurzusomon egyáltalán nem lehet MI-t használni.
Sokan azt vizionálják, hogy a mesterséges intelligencia végül teljesen elveszi a tanárok munkáját. Ön hogyan látja ezt a kérdést, tart attól, hogy egyszer csak feleslegessé válik?
Sokan a hurráoptimista látásmódot képviselik és azt mondják, hogy így majd megszűnik a globális tanárhiány, minden diáknak lesz egy saját MI-asszisztense, aki betölti ezt a szerepet. A mesterséges intelligencia elterjedése előtt az internet berobbanásakor is komolyan felvetődött az a kérdés, hogy mi lesz a tanárok szerepe innentől kezdve. Egy egyetemen az oktató feladata többrétegű, a tanítás mellett ott van a kutatási tevékenység, a társadalmi felelősségvállalás is, mint misszió. Az ma már nem kérdés, hogy a tanárnak nem a tudás kizárólagos birtokosának kell lennie, manapság ez már lehetetlen lenne. Ehelyett más szerepeket kell felvenni, ami magában foglalja a megfelelő tanulási környezet kialakítását a diákok számára, a kritikai gondolkodás ösztönzését, emellett nagyobb fókusz juthat a személyes kapcsolatokra. Ez egyfajta mentor, facilitátor szerepet jelent. Mára minimálisra csökkent annak a költsége (képességben, időben, pénzben), hogy a saját fotómból 3D avatart hozzák létre, ami a saját hangom klónozásával és a ChatGPT által írt szöveg alapján bármilyen nyelven, bármit el tud mondani – ha csak ennyi történne az osztályteremben, ez már könnyen helyettesíthető.
Egyesek egyenesen azt jósolják, hogy az egyetemeket is felfalhatja az MI. Eljöhet az a pont, amikor a diákok otthon leülnek a gép elé, és többet kapnak ezektől az eszközöktől, mint amit egy egyetemtől? Mennyire van nyomás alatt a felsőoktatás, hogy most nagyon gyorsan megújuljon, újradefiniálja magát?
A gyorsaság valóban kulcskérdés, nincs idő az elmélyedésre, a nyugodt gondolkodásra, a mérlegelésre, ami nagyon veszélyes. Ilyen szempontból pesszimista vagyok. A felsőoktatásnak csak az egyik funkciója, hogy felkészítsen a munkaerőpiacra. Hosszú távon az is fontos, hogy támogassa a fiatalokat abban, hogy boldog, alkalmazkodóképes tagjai legyenek egy fenntartható társadalomnak. Egyfelől nagyon jó, ha valaki otthon önszorgalomból szabályozott módon képes tanulni akár az MI segítségével, ez egy olyan képesség, amit mindenképp érdemes elsajátítani. Másfelől ez kritikai gondolkodás nélkül nem fog menni, márpedig alaptudás nélkül nem lehet kritikusan gondolkodni. Korábban az internet vagy a könyvek, az írásbeliség megjelenése kapcsán is vizionáltak hasonló katasztrófákat. Szerintem reziliensnek, vagyis ellenállónak és rugalmasnak kell lenni, és néha nem árt lelassítani, megállni és átgondolni a dolgokat. Meg kell találnunk, hogy mi az a humán hozzáadott érték – például az elmélyülés és a tanulás képessége vagy a kritikai gondolkodás –, amit csak az egyetem tud megadni, és amik bármikor és bárhol fontos értékek lesznek, függetlenül attól, hogy milyen eszközök állnak a rendelkezésünkre.
Névjegy
.Horváth László az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Kar Neveléstudományi Intézetének docense, a Digitális Transzformáció az Oktatásban kutatócsoport vezetője, mesterséges intelligenciáért felelős dékáni biztos.
