Donald Trumpnál csak a helyettes kabinetvezetője fogalmazta meg világosabban főnöke világlátását: „Egy olyan világban élünk, ahol annyit beszélhetsz a nemzetközi illemről és minden egyébről, amennyit csak akarsz (...) De egy olyan világban élünk, a valódi világban (...) amelyet az erő szabályoz, amelyet a kényszer szabályoz, amelyet a hatalom szabályoz (...) Ezek a világ vasból készült törvényei.” (Stephen Miller, a Fehér Ház kabinetfőnök-helyettese Jake Tappernek, a CNN riporterének nyilatkozta január 6-án: „We live in a world in which you can talk all you want about international niceties and everything else (...) But we live in a world, in the real world (...) that is governed by strength, that is governed by force, that is governed by power (...) These are the iron laws of the world.”)
Értsd: nem érdekes és nincs is demokrácia, nincsenek emberi jogok sem. Csak az erősebb szuverenitása létezik.
Az erősebb azt tesz, amit akar. Ezért nincsenek szövetségesei sem: azok csak zavarják a szabad cselekvésben.
Már a korábbiakból is – ide nekem Panamát, Kanadát, Grönlandot – lehetett sejteni, hogy az amerikai külpolitikai 180 fokos fordulatot vett. Azokra csak puha reakciók érkeztek: értetlenkedés, halvány tiltakozás. Senki nem gondolta, hogy a dolgok a tettlegességig fajulhatnak. A Fehér Házban nyugodtan hátradőlhettek: az első teszt sikeres volt. A világ úgysem mer szembeszállni Amerika urával. Mint Hitler 1935-ben, miután kilépett a Népszövetségből, érvénytelennek nyilvánította a hadseregépítésre vonatkozó szerződéseket és megkezdte Németország újrafelfegyverzését. Érdemben akkor sem szólt senki és semmit.
A verbális fenyegetésről Amerika áttért a katonai cselekvésre. Komoly haderőt megmozgató katonai akcióval biztosítva elit kommandós egységei elfogták a venezuelai elnököt. Mintha a MAGA (Make America Great Again) lózung helyett perverz módon átvették volna Obama jelszavát: „Yes, we can!” (meg tudjuk tenni, nekünk szabad).
Egy erélyes erdész kellene, avagy nincs senki, aki elzavarja Trumpot, Hszit és PutyintAkik hangosan tiltakoztak (Kína, Oroszország), azok valójában örültek: zöld lámpának értelmezték az akciót. A „szövetségesek” inkább megint csendben maradtak, nehogy magukra haragítsák az amerikai elnököt. Megint csak: mint amikor Hitler 1936-ban újra militarizálta a Rajna-vidéket vagy Francót segítette a spanyol polgárháborúban. Ismét sikeres volt a teszt: Európa érdemben nem reagált.
A mai amerikai cselekvés két szempontból riasztóbb, mint a német volt annak idején.
Németország a remilitarizálás és a területszerzések idején – sőt, még a Szovjetunió megtámadásakor – sem volt katonailag teljes mértékben felkészült. Az európaiak tesztelése szükséges volt, hogy német részről nem feszítik-e túl a húrt.
Amerikának ma nincs szüksége ilyen tesztre: hadereje vitathatatlanul a legfelkészültebb és legütőképesebb a világon, mint azt az – oroszoknak is üzenő - venezuelai akció bizonyította.
Másfelől, a németek annak idején komoly szakértelemmel készültek és mértek fel mindent, előre terveztek. Ez az, ami ma hiányzik az Atlanti-óceán túloldalán. Az érdemi tervezés hiánya és a kiszámíthatatlanság kéz a kézben járnak. Nem véletlen ezzel kapcsolatban az interneten kerengő mém.
A „határozott”, rövid távú cselekvésre, főleg, ha ahhoz fegyveres erő kell, van döntés. Hosszabb távra azonban nincs terv – és ehhez nincs is meg a külpolitikai szakértelem, az összetett körülmények és feltételek ismerete. Csak az erő, az akarat és a nyers nyereségvágy.
Így különösen aggasztó, hogy milyen vehemenciával került napirendre a Grönland-Anschluss kérdése. Aggasztó, mert közvetlenül egy katonai intervenció után erősödött föl. A Fehér Ház érezhetően vérszemet kapott: „Ha ott sikerült, itt miért ne sikerülne”. Mindezt felerősíti az ún. „groupthink” jelensége: senki nem meri megkérdőjelezni meg a főnök álláspontját. (A „groupthink” Irving Janis által alkotott fogalom; olyan csoportdinamikát jelent, amelyben az egyetértés fenntartása fontosabbá válik az igazság, a valóság vagy a jobb megoldás keresésénél. A csoport tagjai – gyakran észrevétlenül – öncenzúrát gyakorolnak, elhallgatják a kételyeiket, és alkalmazkodnak a domináns narratívához, mert a kilógás kockázatosnak tűnik. Magyarul talán a „konszenzuskényszerrel torzított csoportgondolkodás” a legmegfelelőbb kifejezés rá.)
Egyébiránt erre az „einstandra” semmi szükség nem lenne. Az 1951-es – 2004-ben módosított – dán-amerikai megállapodás értelmében Washington a gyakorlatban úgy cselekedhet a szigeten, ahogyan akar. Nem lenne akadálya további megállapodásoknak, ha hozzá szeretne férni Grönland ásványkincseihez. Valószínűleg a szokásos trumpi motiváció hat: legyen az enyém, legyen belőle (anyagi) haszon.
Donald Trump Vlagyimir Putyin legfőbb szövetségese – A floridai amerikai-ukrán tárgyalások margójáraAz amerikai álláspont egyelőre inkább kiforratlan, a szándék annál erősebb. Washington nyílt és leplezett érdekérvényesítést is végez a grönlandiak körében, elhúzva a mézesmadzagot: velünk jobban fogtok élni. Felajánlja a sziget megvásárlását Dániának. Zsarolja Európát: Grönland az ára Ukrajna további támogatásának. Végül lebegteti – az egyébként órák leforgása alatt végrehajtható – katonai megszállást.
Mindezzel már most is porig rombolja a NATO-t. Önmagában már a katonai megszállás ötlete is érvényteleníti a kölcsönös katonai segítségnyújtást előíró 5. cikkelyt. Moszkvának pedig sokkal szabadabb kezet ad: Putyint eddig is sok mindenben az 5. cikkely tartotta vissza. Kína hasonlóképpen dörzsölheti a kezét Tajvannal kapcsolatban.
Az európaiak gúzsba kötve táncolnak.
Rossz és még rosszabb lehetőségek között választhatnak. Vagy folytatják a kompromisszumokra törekvő, Trumpot megbékéltetni, lassítani akaró politikájukat: csak hirtelen hátat ne fordítson Európának és Ukrajnának. Vagy határozottan fellépnek az amerikai területi követelésekkel szemben.
Az előbbi esetben Trump kifárasztja Európát, és valamivel lassabban éri el a célját: így is, úgy is elveszi Grönlandot, Európa meg kénytelen-kelletlen, de jobbára beletörődik. Annak függvényében, hogy Washington mennyiben alkalmaz militáns vagy békésebb eszközöket, mindez történhet a NATO gyors szétesésével vagy hosszú haláltusájával egyaránt.
A második esetben egyértelmű a gyors eszkaláció és a szakítás Amerika és Európa között – valamint a megosztottság ugrásszerű erősödése a kontinensen. Amerika valószínűsíthetően gyorsan ráteszi a kezét Grönlandra, a NATO felbomlik. Az európaiaknak pedig egyik pillanatról a másikra a nyakukba szakad a magukra hagyásukból fakadó kényszerű önállóság. Hirtelen kell(ene) felépíteni védelmi képességeiket. Ha meg tudják tenni. Többek között saját katonai erejük megteremtésével (kiváltva az amerikai fegyverzet jó részét is), valamint Ukrajna támogatásával – saját erőből. Egy jóval agresszívabb Oroszország ellenében.
***
Visszatekintve az elmúlt nyolcvan és főleg harmincöt év történelmére, olybá tűnik, hogy az a kapitalizmusnak az „emberarcú” – a demokráciát, a jogállamiságot, az emberi jogokat a középpontba helyező – időszaka volt. Most visszatérőben vagyunk azokhoz az időkhöz, amelyekről József Attila annak idején így írt:
„Forgolódnak a tőkés birodalmak,
csattog világot szaggató foguk.
Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak
s mint fészket ütik le a kis falut.
Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, -
kis, búvó országokra rálehel
a tátott tőke sárga szája.”
És hozzá még a haja is sárga…
