Egy erélyes erdész kellene, avagy nincs senki, aki elzavarja Trumpot, Hszit és Putyint

A cseppet sem humoros amerikai beavatkozás Venezuelában a régi viccet juttatja az eszembe a partizán naplójáról. Első nap: a németek kivertek minket az erdőből. Második nap: összeszedtük erőinket és visszafoglaltuk az erdőt. Harmadik nap: a németek erősítést kaptak, és újra megszállták az erdőt. Negyedik nap: a Nagy Föld légideszantot küldött, ismét kivertük a németeket az erdőből. Ötödik nap: jött az erdész és mindenkit hazazavart.

A II. világháború óta eltelt nyolcvan évnek megvolt a maga erdésze. Rögtön kettő is: az Egyesült Államok és az ENSZ (illetve a működését szabályozó nemzetközi jogrendszer). Ha valaki nagyon túllőtt a célon, valamilyen formában jött az erdész... 

Talán Joe Biden volt az utolsó amerikai elnök, akinek még volt erdészgúnyája, de az is már eléggé foszladozott. Donald Trump egy határozott mozdulattal tépte le magáról az erdészöltözet maradékát, és a venezuelai beavatkozással beöltözött valódi vadorzónak. Nem lesz senki, aki azt mondja neki: kifelé az erdőből. Sőt, Moszkvában és Pekingben – minden tiltakozás ellenére – tapsolnak neki. Pedig szintén rájuk férne az elzavarás.

Az európaiak többségükben csendben kushadnak. Legfeljebb a Fico-félék hangoskodnak, de a „tettre készek koalíciója” (Coalition of the Willing) csendben marad.

Az eddigieknél is határozottabban fordítana hátat Európának és Ukrajnának, megszűnne annak a lehetősége is, hogy Ukrajna támogatói az amerikaiaktól vásárolt fegyverekkel segítsék Ukrajnát. Volodimir Zelenszkijnek meg különösen csendben kell maradnia. Ha szót emelne, oda lehetne az amerikai hírszerzési támogatás is. Úgyhogy Európa és Ukrajna ismét csak meghunyászkodik, hiszen az Egyesült Államokra mindenképpen szükség van addig, amíg a tettre készek képesek lesznek a legtöbb tekintetben átvállalni a ma még olyannyira nélkülözhetetlen tengerentúli képességeket. Ha egyáltalán képesek lesznek erre valaha...

Pedig lenne mit Trump szemére hányni.

Mindenekelőtt a beavatkozás jogszerűtlenségét. Az elnök nemcsak az amerikai jogot hágta át azzal, hogy a törvényhozás jóváhagyása nélkül kezdett az akcióba. Áthágta a nemzetközit is: beavatkozott egy önálló országban katonai eszközökkel, ENSZ-jóváhagyás nélkül.

Különösen súlyosnak tekinthető a mostani eset az Ukrajna elleni orosz agresszióval összehasonlítva. Mégpedig abban a tekintetben, hogy míg a putyini diktatúrától nem meglepő, amit Ukrajnában művel, az Egyesült Államoktól váratlan a hasonló útra lépés. Különösen azért, mert az 1930-as évektől az amerikaiaknak köszönhetjük a nemzetközi jogban, hogy a háború és a határok erőszakos megváltoztatása elfogadhatatlan a nemzetközi kapcsolatokban. (Az akkori amerikai és francia külügyminiszter nevéhez fűződő, 1928-as Kellogg-Briand-paktum a háborút tartotta elfogadhatatlan eszköznek a nemzetközi kapcsolatokban. Az 1932-es Stimson-doktrína – az akkori amerikai külügyminiszter után – szerint pedig elfogadhatatlan az agresszióval kierőszakolt határmódosítás.)

Ennek most vége.

Különös, hogy az amerikai elnök érvelése mennyire az orosz kollégáéra, Vlagyimir Putyinéra hajaz. Az utóbbi mondvacsinált okokkal támadta meg Ukrajnát: illegitim a rezsim, nácik vannak hatalmon, nácitlanítani kell. A valóságban pedig: visszaépíteni az orosz-szovjet birodalmat és befolyási övezetet. Az amerikai elnök szerint is illegitim a venezuelai rendszer, diktatúra (ez igaz) és a regionális drogtermelés/kereskedelem központja (ez nem egészen egyértelmű). A valóságban: a Monroe-elv „modern” változata, azaz Amerika az amerikaiaké, pontosabban az Egyesült Államoké.

Meg főleg az ebben a nyersanyagban leggazdagabb ország olajkincse is. Ha Donald Trump valóban a demokráciát féltené, akkor a Nobel-békedíjas Maria Corina Machado lenne a kézenfekvő „megoldás” (ha egyáltalán vállalná), de ennek lehetőségét a Fehér Ház már kizárta. Ugyanis Washingtonnak egy engedelmes bábra van szüksége. Mint amilyet az orosz elnök szeretne Kijevben látni.

Az sem lenne meglepő, ha Trump legutóbbi nyilatkozatai alapján („Másokat is utolérhet az amerikai igazságszolgáltatás”) egy füst alatt más országok (Kuba?) is sorra kerülnének.

Putyin ugyan hangosan tiltakozott a venezuelai beavatkozás ellen, de titokban pezsgőt bonthatott. Nem csak azért, mert Trump érvelése Venezuelával kapcsolatban logikailag ugyanaz, mint az orosz elnöké Ukrajnával összefüggésben. Hanem azért is, mert az amerikaiak lábbal tiporták a nemzetközi jogot, és ezzel zöld jelzést adtak a Kremlnek. A nemzetközi jog súlytalanná vált, nincs többé értelmezhető visszatartó ereje. Azért egy szempontból korai az orosz öröm.

Ami az oroszokat illeti, továbbra is csak és kizárólag az üzleti-anyagi érdekek fontosak Trump számára, nem a béke. Ha úgy érzi, Putyin a makacsságával akadálya a biznisznek, ennek megfelelően fog eljárni, szankciókat alkalmazni. Az európaiak csendben maradása is ezzel kapcsolatos: amíg Trump haragszik Putyinra, addig marad meg Ukrajna támogatásának lehetősége.

Akiknek valószínűleg a leginkább felhőtlen örömöt okoz az amerikai beavatkozás, azok a kínaiak – mondjanak bármit is a nyilvánosság előtt. A világ régóta elismerte az „egy Kína” elvet és ez most üt vissza. Az, hogy az oroszok ne tudjanak kikeveredni az orosz-ukrán háborúból, elemi kínai érdek. Moszkva így tartható a leginkább függő viszonyban Kínától, ráadásul leköti és Amerikával szemben határozatlanná teszi az európaiakat – egy gonddal kevesebb.

Ám az, hogy az  a nemzetközi jog negligálásával avatkozott be Venezuelában, igazi ajándék. Hiszen Kína számára Tajvan az ország része, amit a nemzetközi közösség is elismert. Ha Putyin-rezsim után a  Trump-adminisztrációnak is „joga van” érdekei erőszakos, ám jogszerűtlen érvényesítésére, akkor sokkal kevesebb indok marad, miért ne venné vissza Kína azt, ami jogszerűen a sajátjának gondol.

***

Olyan ez, mintha az 1984 világa köszöntene ránk 2026-ban: Óceánia, Eurázsia, Keletázsia. Legfeljebb az évszám más. Egy nemrég látott mém jut az eszembe. A feltámadt Orwell kétségbeesetten lapozgatja a saját regényét: „Úristen, én nem használati utasítást írtam…”