Bolgár György érezhetően nem szereti Orbán Viktor rendszerét, a miniszterelnök politikusi attitűdjét. Nagyon nem szereti. Nem mintha erre rá kéne éreznünk. Nem titok. A demokratikus szellem kiváló újságírója, médiaszemélyisége, aki szépirodalmi kalandokban is állja a sarat, minden lehetséges fórumon, műfajban tudomásunkra ostorozza negatív viszonyát a NER-hez és vezéréhez. Bolgár azonban nem kisstílű bíráló. Nem ragad le partikuláris tényeknél, célja nem a megalázás, az erkölcsi megsemmisítés. Nem éri be az ellenfél lapos, de annál harsányabb démonizálásával. Önmagát is vizsgálja, a társadalom állapotáról is gondolkozik. Nem igazán Orbánra kíváncsi, hanem arra, mi termelte ki ezt a rendszert, miért kap négyévente áldást a lakosság többségétől, mivel tudja érzelmileg magához láncolni az embereket. Milyen kötődési mintákat, társadalomlélektani reflexeket, szívbe dobbant értékszilánkokat mozgat meg bennünk az Orbán-jelenség.
Legújabb könyvében Bolgár György nemzeti mitológiánk világában bolyongva keresi a válaszokat. Apá!nk könyve lett a cím, amely világosan kijelöli a fókuszt.
Lehet, hogy népünknek még mindig Atyára van szüksége, hogy biztonságban érezze magát.
Hogyan élnek bennünk Atyáink? És mit kaptunk tőlük? Senki se gondoljon azonban száraz, okoskodó, tézisek mentén haladó levezetésre. (Aki Bolgár munkáit ismeri, nem is gondolhat.) A vállalkozás sokkal izgalmasabb. A fejünkben-lelkünkben élő, születésünktől odapumpált, történelemként betáplálódott nemzeti mesevilág mozaikkavargásában próbál eligazodni a szöveg. A szarkazmus költői szintjén bölcselkedő tárcák, esszék láncolatában. Nincs időrend, nem haladunk végig iskolásan történelmünkön. Asszociatív szertelenséggel villannak elő Atyáink, uralkodók, művészek, államférfiak, focisták, és a hozzájuk köthető események, legendák, szállóigék, közhelyek. A társadalmi-történelmi tudat jazzmuzsikája ez, virtuóz, improvizatív szabadosságú témakibontásokkal.
Egyik őshang hívja elő a másikat, Bolgár kedvére gabalyítja őket.
Kicsit(!) jancsói filmszerkezetekre emlékeztet mindez. A probléma is hasonló vele. Sokszor nehéz követni a váltásokat, ugrásokat, asszociációkat. Nagyon kéne ismerni hozzá a mitológiánkat. Mert a szöveg nagy részében az olvasónak kell rájönnie, éppen kiről, melyik sztoriról van szó. Márpedig az érettségi óta azért kiestek dolgok.
Az igazi kérdés persze az, mit ad ez a tekervényes utazás, ha nem gabalyodunk bele a vezérfonálba. A szarkasztikusan kiforgatott múlt nyelvi attrakciójánál nem igazán többet. Rendet kéne raknunk a múltunkban, ki kéne józanítani identitásunkat, le kéne válni Apánkról. Egyszóval, nemzetünknek fel kéne végre nőnie. Így van, de erre már nehéz rádöbbenni, Hosszú ideje tudjuk, gyötrődünk vele.
Úgy érzem, Bolgár György többet is ki tudott volna bontani ebből a vállalkozásból. De útját állta Orbán Viktor.
A maga pimasz módján, gunyorosan kacsintós mosolyával odabűvészkedte magát a fókuszba. Legyen szó bárkiről, István királytól Széchenyin át Kádárig, és bármiről. honfoglalástól, szabadságharcokon át a rendszerváltásig, végül minden rá fut ki, róla szól. Az ő apafigurájáról. Arról kell beszélni, azt kell megérteni. Ha jól megcsipkedik, az se baj. Az se, ha le akarnak válni róla. Övé az utolsó szó. Bolgár György ezekkel a szavakkal zárja könyvét: „Apánkat (született 420 körül – örökké él) elcserélnénk Apánkra (örökké él – még nem született meg).” Orbán mosolyog, megvonja a vállát: neki ez a változat is jó. Neki megszületnie se kell ahhoz, hogy örökké éljen.
Infó
Bolgár György: Apá!nk könyve
Trend Kiadó, 2025
