Kuba készen áll az összeomlásra. Nem tudom, hogyan tartanak majd ki, de jelenleg nincs bevételük. Minden pénzük a venezuelai olajból származott - mondta közvetlenül a caracasi diktátor, Nicolás Maduro és felesége elfogása után Donald Trump amerikai elnök, aki úgy tűnik, dominóhatásban bízik, és arra vár, hogy a latin-amerikai szigetország magától dőljön el.
Azt gondolnánk, hogy Trump külügyminisztere, az egyébként kubai menekültek gyermekeként született Marco Rubio mégsem akarja, hogy lerohanják hazáját, de ez nincs így: már szenátorként is Havanna iránti erős gyűlöletéről volt ismert. Ő volt az, aki korábban azt mondta, a venezuelai kormány összeomlása jelentősen gyengíti Kubát, ami szerinte egy „kifejezetten üdvözlendő kimenetele” a dolgoknak.
Tény és való, Havanna és Caracas között évtizedek óta igen szoros a politikai és gazdasági partnerség. Mint kiderült, több kubai adta az életét Maduróért, amivel világossá vált, amit régóta rebesgettek, hogy a leváltott elnöknek kubai testőrei voltak, belső köre is inkább a szigetországról származott.
Jobban bízott bennük, mint saját honfitársaiban.
Legalább 25 éve, Hugo Chávez hatalomra kerülése óta Peking és Moszkva helyett egyre inkább Venezuela vált a szigetország fő szövetségesévé. Ennek pedig nemcsak ideológiai, de a közelség miatt földrajzi és gazdasági okai vannak. A New York Times amerikai diplomatákra hivatkozva azt írta, hogy az egykori kubai kommunista vezér, Fidel Castro még személyi védelmet is biztosított Cháveznek az ellene irányuló, 2002-es puccskísérlet idején. A néhai venezuelai vezető ezt is olajjal meghálálta, és körülbelül innen datálható a két ország közötti áru- és személycsere.
A jelenleg Delcy Rodríguez vezette ideiglenes caracasi kormányra az amerikai elnök viszont erős nyomást gyakorol, hogy állítsa le a napi körülbelül 35 ezer hordónyi olaj szállítását Kubába (és mellesleg szakítson meg minden gazdasági kapcsolatot Havanna mellett Kínával, Oroszországgal és Iránnal is). Ez a lépés viszont szó szerint lekapcsolhatja a villanyt a szigetországban. – Kritikus egzisztenciális dilemmába kerültünk a túlélésért - ezt Bruno Rodríguez Parrilla kubai külügyminiszter nyilatkozta a Maduro elhurcolása utáni vészhelyzeti tanácskozáson. A havannai diplomácia vezetője arra kérte a többi, szomszédos latin-amerikai országot, hogy fogjanak össze a washingtoni fenyegetéssel szemben. Kérésére egyelőre hangos válasz nem érkezett.
Kuba viszont már eddig is bajban volt: gazdasága legalább 15 százalékot esett 2018 óta,
az egyik legnagyobb bevételi forrása, a turizmus nem állt vissza koronavírus-járvány előtti szintre,
az olajcsapot pedig lassan elzárják. Az egykor világhírű alacsony kubai csecsemőhalandóság számok hirtelen emelkedni kezdtek, és ahogy arról korábban írtunk, az orvosok is tömegével hagyták el az országot.
Évtizedek óta ismert, hogy a kubai orvostudomány elég magas szinten jár, a havannai kormány mindig is egyfajta diplomáciai eszközként használta orvosait. Több ezer szakember vett részt nemzetközi küldetésekben, amivel több millió dollárt szolgáltattak hazájuknak, sokan azonban elmenekültek a méltatlan bánásmód miatt. Később azt mondták, hogy a politika irányította őket, kényszerítették őket a maradásra a célországokban, amelyek közül több is nagyon veszélyes. Egyikük egyébként maga Venezuela volt, Kuba ugyanis főleg ezzel fizetett az olajért. Így sok orvos ment el az országból, 29 százalékkal csökkent a számuk 2021 és 2024 között. Összességében Kubából egymillióan távoztak 2021-óta, ez az szigetország lakóinak a 10 százalékát jelenti.
De mi vezetett idáig? A Szovjetunió összeomlásával Kuba elveszítette legfőbb kereskedelmi partnerét és a támogatásokat, ami a GDP 35%-os visszaeséséhez vezetett. Hogy elkerüljék a bukást, Castro bevezette a dollár használatát (kialakult egy kettős gazdaság (dollár vs. peso), amely mély társadalmi egyenlőtlenséget szült. Engedélyezték a korlátozott magánvállalkozásokat és megnyitották az országot a külföldi turizmus előtt. Ezt megelőzően Castro totális államosítást hajtott végre (amin a korlátozott, kis magánvállalkozások nem sokat változtattak), az USA pedig válaszul bevezette a máig tartó kereskedelmi embargót. Ez vezetett a teljes külső kiszolgáltatottsághoz. Fidel öccse, Raúl Castro 2008-ban átvette a hatalmat, reformokat vitt véghez, és 2014-ben elindult az Obama-féle történelmi közeledés, amely fellendítette az amerikai turizmust. Trump azonban 2017-ben a gazdasági blokádot tovább szigorította, majd
a 2021-es pénzügyi reform (a két valuta egyesítése) 500-1000 százalékos hiperinflációt okozott,
az élelmiszerárak pedig az egekbe szöktek. Ez volt egyébként Miguel Díaz-Canel, a Castro családtól a hatalmat átvevő elnök első és egyben végzetes intézkedése, amit csak szigorú megszorításokkal lehetett enyhíteni. De a baj már megtörtént, Venezuela kiesésével pedig tovább mélyül a válság. Kuba a gazdasági blokád miatt nem tud hitelt felvenni a pénzügyi intézetektől, és a befektetők tartanak az amerikai büntetésektől.
A Politicónak nyilatkozó Latin-Amerika-szakértők szerint tömeges migrációt indíthat el, ha Kubát éhínség sújtaná, vagyis fennáll az élelmiszer-, energia- és egyéb erőforráshiány okozta emberi szenvedés kockázata. És
bár a Trump-adminisztráció várja az összeomlást, az Egyesült Államoknak nincs terve a következmények kezelésére.
Az amerikai hatóságok, a parti őrség egyelőre monitorozza a Floridai-szorost, ugyanis csupán 145 kilométer van a két ország között. De más stratégiáról a bennfentesek nem tudnak.
Donald Trump már előre jelezte: nem fogad kubai bevándorlókat. Sőt, a legfelsőbb bíróság májusban zöld utat adott neki azok deportálására is, akik korábban, a Biden-kormányzat alatt indított „humanitárius befogadási” (humanitarian parole) programok keretében érkeztek legálisan az Egyesült Államokba. Elliott Abramsot - az első Trump-kormányban Venezuela ügyeire szakosodott képviselőt - is idézi a Politico: sürgette a mostani vezetést egy „azonnali” kubai munkacsoport létrehozására. Ennek a stábnak egy „65 éves rezsim utáni Kubán kellene gondolkodnia”, beleértve a leendő vezetést, az üzemanyagigényeket, a nemzetközi pénzügyi intézmények segítségét, és a hadsereg és a rendőrség státuszát.
Donald Trump most éppen Kubát fenyegeti, a kubai elnök közölte, hogy országa hajlandó a végsőkig védekezniAlig burkoltan Kubát és Dániát is megfenyegette az Egyesült Államok a Maduro-akció utánKuba jelenleg Venezuelán kívül Mexikótól és Oroszországtól kapja a fennmaradásához szükséges kőolajat, naponta mintegy 7000-7000 hordónyit, ami meg sem közelíti a venezuelai 35 ezret, úgy, hogy a szigetország napi igénye 100 ezer hordó lenne. Mexikó még 2024-ben is napi 22 ezer hordót küldött, ám Rubio Mexikóvárosban tett látogatása után ez hirtelen úgy harmadára csökkent. A valósághoz hozzátartozik, hogy Mexikóban - ahogy az Egyesült Államokban is - erősen csökken a nyersolaj-termelés, és persze az is, hogy a kábítószer-elleni harc nevében Trump már Mexikót is többször megfenyegette: jobb, ha együttműködik.
Kubát már belső krízis is feszíti: amikor az emberek nem tudnak tervezni – mert az áramszünetek, a közlekedés, az alapvető ellátás bizonytalan –, a gazdaság törékennyé válik. Az állam tekintélye pedig csökken még azok körében is, akik kerülik a politikát.
Ez elvezet minket a válság belső oldalához: Kuba modellje szerint a magántermelés még mindig olyasvalami, amit kordában kell tartani és felügyelni, ahelyett hogy olyasmi lenne, amit növelni kell. Bár 2021-ben engedélyezték a kis- és középvállalkozásokat, a kormány 2024-ben olyan szigorításokat és bürokratikus akadályokat görgetett eléjük, ami miatt sok bezárt vagy stagnál. Az engedélyezési folyamatok lelassultak, és újabb tevékenységeket tiltottak meg a magánszemélyeknek. Vagyis: hagyták a magánszektort bővülni, majd többször visszanyesték, megtanítva a vállalkozóknak és befektetőknek, hogy ne építsenek túl sokat, ne tervezzenek túl sokáig, és mindig legyen egy menekülési útvonaluk. Ebben a modellben a kiskapuk, zsebbefizetések burjánzanak, a termelékenység pedig meghal.
Politikailag a hatalmi koncentráció, a számonkérés és átláthatóság hiánya jellemzi az országot. Tehát nincsenek valódi visszacsatolási és ellenőrzési mechanizmusok, melyek nélkül a politikai hibák megmaradnak, s a kudarcot könnyebb eltitkolni. A kubai vezetés problémamegoldási mintája is elég régi: ha otthon baj van, külföldről keresnek enyhülést. A múltban ez a segítség a szovjet szubvenciókból, később a venezuelai olajból, legutóbb pedig az olyan partnerek korlátozott támogatásából származott, mint Oroszország, Kína és Mexikó.
Kuba már eltékozolta a legkülönfélébb ideológiájú kormányok jóindulatát. Ahelyett, hogy a külső támogatást a hídnak tekintette volna az átalakulás felé, újra és újra különmegállapodásokra támaszkodott a tűzoltás érdekében.
A jelenlegi globális környezet pedig már kevésbé elnéző. A mostani krízis enyhítésére (ami már jóval a Maduro-akció előtt kezdődött) a havannai kormány 2025 végén jelentős könnyítéseket jelentett be a külföldi befektetőknek, például engedélyezve nekik a dollárban történő kifizetéseket és az ingatlanvásárlást. Ezzel viszont a kubai lakosság körében veszítenek jó pontokat, mivel közben a hazai vállalkozókat szoros pórázon tartják.
Mindezek ellenére az kimondható, hogy egy amerikai katonai intervenció még a változást váró kubaiak jelentős részének szemében sem egy népszerű vagy támogatandó opció.
