Kegyetlenek a mesék. Ami volt, az egyszer csak nem volttá válik.
A téli mese még rosszabb.
A sötétszürke alig-fény csak pár harapásnyit enged a napnak, ha egyáltalán enged. Inkább nem, és marad a nyálkás, színtelen hideg. Itthon már hó sincs rendesen.
Tizenhat éve még volt. És volt család, jóképű férj, édes, szép kicsi fiam, egy pillanatra lányom is. Volt téli síelés, nyári tengerpart, tágas lakás, sok barát. Vagy mégsem volt, csak álmodtam volna az egészet?
A vonatablak túloldalán suhan az ismerős táj. Tizenhat éve már egészen más részén vonatozom a világnak, nem is tudom, hány ország, hány vasúti társaság, tiszták és koszosak, puccosak, lepukkantak, modernek vagy özönvíz előttiek, kiírások angolul, németül, franciául, meg egy csomó olyan nyelven, amit nem is beszélek. De itt a megállók ugyanúgy suhannak egymás után, ahogy régen. Az egyetlen nyelven, amit a sejtjeimben hordok.
Minden megállóhoz van emlék. Itt kérdezte meg a nevem életem első szerelme, de annyira zakatolt Érdnél a vonat, hogy alig hallottuk egymást. Tárnokon tábor volt, Baracskán távoli rokon (meg persze a börtön). Martonvásárra a nővérem járt fiúzni. Egy dolog nem változik, bárhol vonatozom: az elmosódott kontúrú arcom a vonatablak üvegén. Kettős a kép, táj is, ember is. Illetve dehogyis, hazugság, hogyne változna az arcom ennyi idő alatt.
Talán a tekintet nem.
Közeledik az a pillanat, amit nem tudok elkerülni. Amikor dönteni kell.
Karácsony van, milyen szép ez, hogy egy család épp ekkor újra egymásra talál, pedig már rég azt hitték, örökre elvesztették egymást. Rég volt…
Csakhogy van, ami nem visszafordítható. Ötéves volt a fiam, édes-szép gyönyörű kisfiam.
Együtt készítettük az adventi naptárt nem sokkal előtte. A gyerekszoba ajtaján nagy kartonpapír, rajta szaloncukrok lógtak, amiket ő rajzolt körbe mindenfélével, ami eszébe jutott. Kis pálcikaemberkéket rajzolt többnyire, de melléjük felismerhetően Star Wars-os űrhajókat. Fenyőfákat és szánkót is, meg hóembert. Felém fordult, kitérdelt puha kék melegítőnadrág, tengerészcsíkos, hosszú ujjú póló, arcán a boldog mosoly, hogy ezt milyen klasszul megcsináltuk, anyu.
Karácsony volt akkor is, amikor az apja félrészegen ült a volán mögé, hogy hazavigye a családot a rokonlátogatásból, hiába tiltakoztam, kezemben a babahordozóban alvó picivel.
Amikor megkeresett a lányom, elküldte az Insta-oldalának a linkjét is, ahova a rajzait is kirakja. Ő szervezte a találkozót. Ebben a világban nem lehet csak úgy eltűnni, az internetnek köszönhetően bárki fellelhető. A kutatói szimatát talán tőlem örökölte. És mit még?
Dinnyés, mindjárt Fehérvár.
Befut a vonat. A peron új, elektronikus infótáblák, ezek régen még nem voltak. Kapkodva szedem össze a cuccom, bőrönd, hátizsák, kabát, épp fordulok vissza a vonatfolyosóról, hogy megnézzem, nem hagytam-e ott valamit, mert elég szórakozott bírok lenni. És akkor a vonatablakon keresztül meglátom. Középkorú férfi. Bár a valahai laza tartás, „ki, ha én nem” magabiztosság nagy része már elpárolgott, a sziluett még az ablaküvegen át, kicsit elmosódva is sugároz némi megnyerő férfierőt. Mellette tipikus művészpalánta: arca nemigen látszik, fekete kapucni takarja, bőrkabát, bő farmer, bakancs. Egy színes hajtincs kilóg a csuklya alól.
Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy le sem szállok.
Mindig elmenekülni? Már nem.
Megbocsátani?
Ő nekem, én neki, mind egymásnak. Lehetséges?
Meg-bo-csát-ha-tó. Tá-ti-tá-ti-tá.
Elindulok. A vonatlépcső ugyanolyan meredek, mint rég.
január, kora reggel
Nedves és sötét az aszfalt.
Viharvert levelek közt
körömnyi angyalka
lebeg.
Ha akarom: szemét,
panelerkélyről idefújt
olcsó aranyszín
vacak.
Ha akarom: kegyelem,
apró harsonát fújó
tört ágak közt felfénylő
szavad.
