Mikor jelent meg életében először az a fajta érzékenység, amely később a segítői pályára vezette?
Ez nem konkrét pillanat volt, inkább egy folyamat. Szüleimmel és öcsémmel egy hármas társbérletben laktunk, ahol három kisgyerekes család lakott, gyakori vendégekkel együtt, egy négyszobás lakásban. Sokkal intimebb, gazdagabb személyes terünk volt, és egy erős gyerekközösségünk, amely némileg el is különült a felnőttektől.
Az, hogy mi még magáztuk a szüleinket, nem vált hátrányára annak, hogy szeressük egymást, és bizonyos fokú határokat jobban be is tudtunk tartani, mint a mai gyerekek. Utólag visszatekintve, ez már egyfajta korai érzékenység volt az emberi működés iránt. Aztán tízévesen megfogalmaztam magamban és nagynénémnek – aki pályaválasztási tanácsadó volt –, hogy pszichológus szeretnék lenni: azzal érveltem, hogy úgy ismerhetem meg magamat igazán, ha erre a pályára lépek. Addigra már világos volt számomra, hogy nem elégszem meg a felszínes magyarázatokkal. A pszichológia azért vonzott, mert egyszerre ad tudományos keretet és nagyon mély emberi kapcsolódást. Ott lehetett kérdezni, kételkedni, megérteni – és közben valódi segítséget nyújtani.
Hogyan élte meg a pszichológiai tanulmányait?
Egyrészt rengeteg tudást kaptam, másrészt sokszor szembesültem önmagammal is. A pszichológia folyamatos önreflexióra késztet, és ez nem mindig könnyű, de rendkívül formáló. Akkoriban az egyetemeken műhelymunka is folyt, több lehetőség volt az egyes tudományterületek együttműködésére, továbbá sokkal emberközpontúbb volt. Ezután lépett életbe a bolognai rendszer, amelynek számos hátránya közül az egyik, hogy kevésbé alakul ki az az értelmiségi kapcsolatrendszer, amely egy életen keresztül megtartja a szakmai közösségeket. Azt már a pályám elején megtanultam, hogy mennyire különböző életutak és problémák léteznek, és hogy a segítő munka nem megoldások kiosztásáról szól, hanem kísérésről, így az esetlegesen bennem felmerülő kételyeket is hatékonyan tudtam menedzselni, és egyre inkább az integratív szemlélet alakult ki bennem.
Nem hiszek egyetlen kizárólagos módszerben; az emberi lélek túl összetett ahhoz, hogy egyetlen modellbe szorítsuk. Fontos számomra, hogy mindig az adott emberhez igazodjak, és ne fordítva.
Pszichológusként nem tudunk mindent megoldani, és nem is szabad ezt gondolnunk. A határok felismerése a szakmai felelősség része. Ugyanakkor a jelenlét, az együtt gondolkodás önmagában is nagyon sokat segít.
Az életünk során elszenvedett traumák közül az elsőket már magzat-, illetve csecsemőkorunkban éljük meg. A tudomány ezt sokáig mellőzte, például egészen 1980-ig nem volt általánosan kötelező a csecsemők érzéstelenítése műtéteknél. Hogyan lehet kihatással további életünkre ez az időszak?
Az első lépés az volt, hogy az orvosi gyakorlatban felismerték, hogy a csecsemő igenis átéli a fájdalmat, és ez hosszú távú traumává válik, ami befolyásolja a későbbi életet. A születés természetes, támogatott és lehetőleg háborítatlan folyamata során a jól felkészült anya különösebb beavatkozás nélkül is meg tudja szülni gyermekét. Ezután az „aranyóra” alatt az újszülött meg-megpihenve eljut az anyamellig, és szopni kezd, elalszik, kipiheni magát, éppúgy, mint édesanyja. A közös élmény bevésődik, és kialakul a baba biztonságérzete az anyja, majd a családja mellett, ami majd felnőtt korra a világ iránti bizalommá alakul.
Ebbe a rendszerbe avatkozunk be akkor, amikor születés után elválasztjuk a babát az édesanyjától – neki félelmében ugyanis ez egy drámai élet-halál küzdelemmé válik. Ez aztán beépülhet a viselkedésébe, és a kontroll és a védelem kialakítása felé fejlődik tovább. Gyakran a kognitív oldal túlságosan nagy szerepet játszik, és az érzelmek átélése, a kapcsolatok intimitása sérül.
Önnek van ilyen traumatikus élménye, ami a perinatális (a születés körüli időszakhoz kapcsolódó) pszichológia kutatása, majd oktatása felé elindította?
Igen. Édesanyám rendkívül nehezen szült meg engem, majd 13 éves koromban vízbe fulladtam, ami után újra kellett éleszteni. Később visszatértem ezekhez az élményekhez, ami aztán kiindulópontja lett munkásságom fontos témáinak.
Gyakran látható napjaink emberén, hogy feszült. Sokszor tudat alatt is marad, vagy elnyomja magában – nem tudja közvetlenül kezelni, pótcselekvésekhez folyamodik. Hogyan tudnának közelebb kerülni egy kiegyensúlyozottabb élethez?
Úgy látom, hogy egyre hangsúlyosabb a szorongás és a bizonytalanság, az emberek gyakran érzik úgy, hogy kicsúszik a lábuk alól a talaj. Ez a fajta diffúz szorongás nagyon jellemző korunkra. Az egyéni problémák nem választhatók el attól a világtól, amelyben élünk, a történések mind hatással vannak a mentális állapotunkra, még akkor is, ha ezt nem mindig tudatosítjuk. Sok élet megy tönkre fiatal korban amiatt, hogy segítségkérés helyett szerekhez nyúlnak – ami hosszú távon inkább növeli a stresszt.
Számomra az autogén tréning megtanulása és gyakorlása nagy segítség volt. 1983 óta szinte mindennap végzem. Ezzel tudtam lecsökkenteni a kialakult feszültséget, és így elkezdett gyógyulni az autoimmun betegségem. Azóta pedig egy olyan életformát alakítottam ki, amit jól bírok: 75 évesen is stabilan dolgozom, élem ez életemet. Azt is megemlíteném, hogy a rendszeresen autogén tréningezők esetében körülbelül 50 százalékkal nagyobb esélye van annak, hogy megfogan a vágyott gyermek.
Mit tartana a legfontosabbnak a szemléletformálás szempontjából, hogy az ilyen módszerek ismertebbé, elfogadottabbá váljanak?
Elsősorban az orvosi karnak van nagy felelőssége abban, hogy a relaxációs módszereket és a pszichoterápiát ajánlja. Úgy látom, hogy túlterhelt az egészségügy, nincs elég orvos és pszichológus, és borzasztóan nehéz eljutni a megfelelő szakemberhez. Az oktatás is sokat tehetne a megelőzés területén, ha a feszültség csökkentésének egyszerű gyakorlatait, köztük a helyes életvezetést, a közösség aktív építését is tanítanák.
Ha már a közösségépítést említi, hogyan kapcsolódott be a hazai zöld mozgalomba?
Először inkább személyes szinten: a BME-n a hetvenes évek elején alakult egy „zöld klub”, ahova jártam, továbbá a talpreflexológia elsajátítása révén a ’70-es évek közepétől közel kerültem a természetgyógyászathoz is. Később azonban világossá vált számomra, hogy ez önmagában kevés. Ez volt a mozgatórugója annak az ökofalu-mozgalomnak, amelynek elindításába én is beszálltam. Varga Géza agrármérnök a svédországi tartózkodása során bepillantást nyert egy ilyen ökofalu életébe, aminek mintájára mi is alakítottunk egy csoportot, és elkezdtük kidolgozni, majd megvalósítani Galgafarm Ökofalu programját. 1989-ben ez volt a három első ökofalu egyike Magyarországon. Később, 2010-ben egy csoportot alapítottunk, mely a somogyi Nyim község területén megvásárolt egy 26 hektáros szántót. Sikeresen rehabilitáljuk a területet, és ellenőrzött biogazdálkodást folytatunk. Eltűntek a tájsebek, és elültettünk közel 6000 fát is.
A Nyimi Öko Közösség tagjai helyben laknak, és közösségi keretek között sok aktív projektet is megvalósítanak.
Én belegondoltam és megértettem, hogy itt és most nem tudunk másfelé menni. Mindent el kell követnünk, hogy a környezeti válság végére pontot tegyünk. Ha a ’70-es években meghozzuk ezt a döntést, és ezt elfogadják az emberek, még másképp lehetett volna, de nem fogadták el.
– Miben látja a pszichológia szerepét a környezeti válság kezelésében?
– Abban, hogy segít megérteni az emberi viselkedést. Miért tagadunk? Miért halogatunk? Miért érezzük magunkat tehetetlennek? A klímaválság pszichológiai probléma is: döntéseinknek következményei vannak, és ezek a következmények másokra és a jövő generációkra is hatnak. Mindez mélyen összefügg azzal, ahogyan önmagunkhoz viszonyulunk. Ha ezt nem értjük meg, akkor a legjobb szakpolitikai megoldások is elakadnak. Az első lépés lenne a megértés és az elfogadás: bele kell nyugodnunk, hogy nagy baj van, de más nem oldja meg helyettünk a saját problémánkat. Aztán jöhet a cselekvőképesség visszaszerzése, akár nagyon kicsi lépésekben. A remény pedig nem egy passzív érzés, hanem aktív viszonyulás. Takács Sánta András (humánökológus, a Világeleje – A jó élet keresése az ökológiai válság korában című könyv szerzője – a szerk.) ezt javasolja: a cselevő remény útját járjuk.
– Mit lát ma a legnagyobb kihívásnak társadalmi szinten?
– Az elszigetelődést és a felelősség elhárítását. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a problémák „túl nagyok” hozzánk képest. Pedig a változás sokszor kapcsolódásokon és apró döntéseken keresztül indul el. Számomra nagy motivációt adnak az emberi találkozások is. Hiszek abban, hogy a tudatosság terjed, és hogy egyre többen keresik az összefüggéseket önmaguk, a közösség és a természet között. Nem idealizálom a helyzetet, de nem is vagyok reményvesztett. A közélet, a tudomány fontos, de nem várhatjuk, hogy felülről majd egyszer valami változik.
Napjainkban sajnos elemi szinten pusztítjuk a közösségeket ahelyett, hogy építenénk őket, hiszen enélkül nincs erős összefogás. A szeretet elveit kellene újratanulnunk és újra felépítenünk.
Meg kellene értenünk, mi is az, amire igazán szükségünk van, és összefogva azt valósítsuk meg – hosszú az út, de járható.
