Fabiny Tamás: „Non timore, sed amore” – Várszegi Asztrik nyolcvanéves

Matusz Károly fotóján Várszegi Asztrik szerzetesi öltözetben széles mozdulattal átugrik egy pocsolyát. Pileólusát kézbe fogja, hogy a nagy lendülettől le ne essen. Szinte már szökdécsel. Sok ember – megítélésem szerint többségében a világiak köréből – erre talán ezt mondja: „Ez aztán egy vagány pap, belevaló szerzetes!” Mások – megkockáztatom, többnyire egyháziak – homlok-ráncolva így szólnak: „Nem méltó ez a mozdulat a pannonhalmi főapáthoz! Hová jutottunk?! Mi lesz a tisztség méltóságával, a püspöki tekintéllyel, az évezredes stabilitással?”

Magam egy harmadik állásponton vagyok. A „belevaló szerzetes” toposzt sekélyesnek érzem, az „egy főapát ne ugrabugráljon” figyelmeztetését pedig szomorúan tekintélyelvűnek. Ez az ikonikus fotó azt üzeni, hogy igenis át lehet ugrani látható és láthatatlan akadályokon és falakon, meg lehet szabadulni az árokásás és a szekértáborok ártalmas gyakorlatától.

Főapát úr egész életét és működését ez jellemzi: a fotón látható tüneményes könnyedséggel lép át egyik világból a másikba. Ő nem hajlandó elfogadni, hogy szakadékok legyenek ember és ember, felekezet és felekezet, nemzet és nemzet, világnézet és világnézet között.

Asztrik atya arra ad példát, hogy nem szabad bezárkózni. Az egyházból ki lehet menni a világba, és a világból be lehet jönni az egyházba. Lelkiség és kultúra, hit és tudomány nem zárják ki egymást. Van átjárás. Még a politika által emelt falakon is át lehet lépni.

Mindezt a képen látható természetességgel és derűvel. Ez árad abból könyvecskéből is, amit a Bencés Kiadó 2007-ben jelentetett meg Közösségben – Apáti tanítások címmel. Asztrik atyának a szerzetesi közösségben csütörtök esténként elmondott gondolatait olvashatjuk itt. Egyik helyen azt hangsúlyozza, hogy Szent Benedek Regulája segít abban, hogy a cultus divinusból eljussunk a cultura humana területére. És akkor itt már nem egy szökdécselő szerzetest látunk, hanem az istentisztelet és a kultúra közötti átjárást természetesnek tartó hívő és művelt embert.

Mind a szakrális, mind a profán területen döntő az odafigyelés képessége. Ez a csendben érlelődik meg. A Regula szerint az alázatosság kilencedik foka, ha „a szerzetes nyelvét visszatartja a beszédtől, és a hallgatást megtartva nem beszél, míg nem kérdezik”. Ehhez az intelemhez kapcsolódva mondja Asztrik atya, hogy az odafigyelés az aszkézis egyik hasznos eszköze. Az ember odafigyel saját lelkének legmélyére és a másikéra is. Az odafigyelés segítségével „minden beszélgetés, minden eszmecsere alkalmával felismerjük önmagunk és a másik ember mélyen rejlő szükségleteit. (…) Ha ezt fejlesztjük, átalakulást eredményezhet. Ezt az odafigyelést alkalmazni lehet testvér és testvér, szerzetes és elöljáró, tanár és diák, egyháziak és világiak beszélgetésében.”

Dialógus, egyház és világiak beszélgetése: ez Asztrik atya szolgálatának egyik legnagyobb értéke. A közvetítés. Az árkok átlépése.

Személyesen 1989 júniusban találkoztam vele először. Aktion Silbermöwe, Ezüstsirály akció volt a neve annak a programnak, amelynek keretében hatvanhét autóbusszal mentünk zarándokok Németországba. Pár hónapja volt még csak püspök, de manírtól és rangkórságtól mentesen, ráadásul kiváló németséggel beszélt a minket vendéglátó bajorokkal. A Szabad Európa Rádió archívumában bukkantam rá egy ebből az alkalomból tett nyilatkozatára. Lenyűgöző kedvességgel, ugyanakkor teljes egyértelműséggel szólt arról, hogy a magyar keresztények politikai szempontok alapján elmaradottabbnak minősülnek, de élő hitükkel animálni tudják a németeket. A vendéglátók pedig, folytatta az interjúban, a modern egyház modelljével lehetnek segítségünkre. Záró mondata ez volt: „A püspökök is tanulhatnak a németek gyakorlatias stílusából és egyházkormányzó gyakorlatától.”

Főpásztori szolgálatát látva programszerűnek érzem ezt a mondatát. A rendszerváltás után egy ideig a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára is volt. Úgy gondolom, hogy akkor és azt követően, immár pannonhalmi főapátként, mindig azt képviselte, hogy az egyházi tisztség ne rossz értelemben vett méltóság, hanem a szó legjobb értelmében vett szolgálat legyen. A 90-es évek Magyarországán Asztrik mint püspök jelenítette meg az egyházban a kulturáltságot és a párbeszédképességet. Az általa képviselt szellemiség nyilván hozzájárult ahhoz, hogy éppen 30 éve megjelenhetett magyar szellemi életünket megmozgató, Igazságosabb és testvériesebb világot! című püspöki kari körlevél. Az ő munkásságában persze nem légüres térben szerepel ez a dokumentum, hiszen 1987-ben a romániai falurombolás ellen tiltakozott, 2015-ben pedig befogadta a menekülteket, és kiment teát osztani az autópálya mellé. Ebben is Ferenc pápa követője maradt. A szinodalitás, a perem iránti érzékenység, az egyszerűség végtelenül imponált neki.

A szenvedőkkel való közösségvállalásra adott példát azzal is, ahogyan – az egyházban és a társadalomban talán kevesek támogatását élvezve – igyekezett őszintén szembenézni az elmúlt rendszer egyházi megalkuvásaival, vagy éppen a szerzetesi közösséget sem elkerülő emberi gyengeségekkel. Példaszerűnek mondható, ahogy ezen a két kényes területen legalább a bencés közösségben el tudta érni a bűnök néven nevezését, ám a bűnös iránti irgalom kifejezésre juttatását.

Ilyenre csak az képes, aki egyrészt politikailag független, másrészt bizonyos abban, hogy számadással elsősorban az élő Istennek tartozik. Szent Benedek Regulájának egyik legfontosabb tétele így szól: „non timore, sed amore Christi”, nem félelemből, hanem Krisztus iránti szeretetből teszünk valamit. Asztrik püspök tudja, hogy a teljes szeretet kiűzi a félelmet (1Jn 4,18). Ama csütörtök esték egyikén így tanított: „Ne félelemből, sem Isten, sem az emberek iránti kényszerből cselekedj, hanem válj szabaddá, és a jót önmagáért tedd, hiszen az érték magában hordozza jutalmát, örömöd lesz benne.”

A most 80 éves Várszegi Asztrik szemmel láthatóan örömét leli ebben az életben és a maga hivatásában. Egyházainkban pedig kinek-kinek meg kell kérdeznie magától, hogy megmaradt-e hitének az az egyenszilárdsága, aminek eredménye a lélek és a gondolat szabadsága. Ez pedig együtt jár azzal a kommunikációs kultúrával, amelyet Asztrik atya képvisel. Ennek jelét is számtalanszor megtapasztaltam. Ugyancsak 1987-ben történt, hogy a végzett orvostanhallgatók egy jelentős csoportja azt akarta, hogy diplomaosztásukat egyházi áldás kísérje. Akkor még távol voltunk attól, hogy ilyen alkalmakra biodíszletként hívjanak, ellenkezőleg: mindkét fél részéről bizonyos bátorság kellett a vállaláshoz. Asztrik szólt a katolikusok nevében, Bogárdi Szabó István akkori Külső-Üllői úti lelkész a reformátusok, magam pedig az evangélikusok részéről. Ebben a gesztusban egyszerre érhető tetten a tudomány területén dolgozók megbecsülése és az ökumenikus elkötelezettség. Főapát úr részéről ezt számtalan alkalommal megtapasztalhattam akár pannonhalmi látogatásaim során, akár a 20 évvel ezelőtti püspökszentelésem alkalmából, amikor is igazán bátorító üzenetet kaptam tőle.

Számomra személyesen az is példaszerű, ahogy vissza tudott vonulni. Immár nem főapát, de a közösség tagja, aki megtalálja a maga feladatait. Rendtársai így mondják: alázattal öregszik. Úszik, sétál, közben küzd a térdével és ilyen-olyan nyavalyákkal. Nem esik kétségbe, de nem is tesz úgy, mintha nem lenne semmi gond. Lefoszlanak róla a hivatali kapcsolatai, ahogyan öreg barátai is lassanként meghalnak. Ezt hittel elfogadja. Felvállalja azt is, hogy néha magányos. És elfogadja azt is, hogy az emlékezete néha mintha cserben hagyná. Kedvesen rá tud csodálkozni arra, hogy valaki olyan dolgokról mesél neki, amiket ő is átélt, és ő egyáltalán nem emlékszik. Erre a nem-emlékezésre csodálkozik rá leginkább.

Arra bizonyosan emlékszik, hogy mikor készült a szökellő főapát fotója. 1996 szeptemberében, amikor – türelmes egyházdiplomáciája sikereként – II. János Pál pápát előbb Pannonhalmán, majd Győrben láthatta vendégül. Ha kérdezik erről, a tőle megszokott kedvességgel nyilván felidézi az alkalmat. Nemcsak pocsolyákat és árkokat tudott átugrani, hanem érvényes rá a zsoltár is: „In Deo meo transiliam murum” – „Istenemmel falakat ugrok át” (Zsolt 18,30).

Isten éltesse a 80 éves Várszegi Asztrikot.