„Édesapám a XVIII. században a vallást, a XIX. században az Istent, a XX. században az embert ölte meg” – írta Esterházy Péter a Harmonia Caelestisben. Asztrik szerzetes barát a XVIII. században a vallást, a XIX. században az Istent, a XX. században az embert őrizte szeretetében. Ezeréves kolostorában, Pannonhalmán. A latin-magyar Pannóniában. Európában. A világban.
Sokak, sokunk számára, Várszegi Asztrik a katolicizmus, sőt, a kereszténység megszemélyesítője. Istenről való gondolkodás. A világgal, s benne az önmagunkkal való szembenézés. Befogadás. A keresztény humanizmus emberszeretete, együttérzése, tapintata. Egy ismerős és mégis más kultúra, ízlés, modor. Őszinte. Egyenes. Felelősségvállaló. Férfias. A légszomjas és fullasztó keresztényieskedésben szabad levegő.
Az első válság a fiatal szerzetest akkor érte, amikor mentorát, Legányi Norbert főapátot, aki a II. Vatikáni Zsinat szellemében meg akarta újítani a rendet, a kádári hatalom, az Állami Egyházügyi Hivatal gyötörte, a lemondásba üldözte. Ebből a tragikus bukásból értette meg, hogy kikkel áll szemben, hogy mi vár azokra, akiknek az emelt fejű és gerinces szerzetesség az életcéljuk, s nem a hazai egyház és a Vatikán által egyaránt elfogadott, lehajtott fejű és megalkuvó kereszténység. Hiteles arca lett a megkínzott, Jézus tanításaihoz hű, emberséges embernek, s arcai lettek az arctalan hatalomnak, a megalkuvó és képmutató rendi embereknek. Ember és szerzetespróbáló időkben alapozódott meg keresztény humanista személyisége.
A rendszerváltástól a magyar egyház rendszerváltását remélte. Az általa alapított zsinati körben, majd pannonhalmi főapáti tisztében, három nemet és három igent fogadott meg. Nemet mondott és mond a restaurációs, feudális nemzeti/nacionalista katolicizmusra. A katolikus egyház univerzális, előbb vagyunk emberek és Jézus gyermekei, s csak azután valamely nemzet fiai, lányai. Nemet mondott az állam és egyház rosszhiszemű szövetségére. Nincs Király és nincs Nagy Inkvizítor. Nincs a trón és az oltár szentségtelen megállapodása. Nemet mondott az államfogoly egyházra, mert az állammal egyesített egyház már nem Jézus szabad és független egyháza. Nincs veszélyesebb, mint a hatalom markába esni, fizetett szolgájává válni. Végül nemet mondott minden embert, s benne az Isten teremtette lényt eltipró, megalázó, kirekesztő tettre és eszmére, amely szegényeket, migránsokat, vagy bárkit faja, vallása, gondolata miatt ér. Ez bizony nem Serédi Jusztinián és Mindszenty József, nem a békepapok egyháza, hanem Márton Ároné, Kelemen Krizosztomé, és az egyház által elvesztett Babitsé és Radnótié, Pilinszkyé és Rónayé, Esterházyé és Nádasdyé.
Mintha édesapjáról tudta volna meg, hogy együttműködött a hatalommal, amikor kivételes feddhetetlen püspökként meg kellett látnia elődje, Szennay András beszervezési iratait. És a tényfeltáró alapítvány elnökeként egymás után kerültek elé a méltatlan és szégyenletes jelentések tekintélyes és tisztelt papoktól. Mivé lettek? Mivé lettünk?
Igent mondott a Reformra. Arra a törekvésre, hogy tovább kell vinni a világegyház reformjait a II. Vatikáni Zsinat, Ferenc – „Jézus kopogtat egyházunk ajtaján, de nem azért, hogy bejöjjön, hanem mert ki akar menni” – és Leó pápák szellemében. A reformokat, amelyek Jézus nyitott, s az építő, nevelő, szerető, befogadó, szociálisan elkötelezett egyház felé vezetnek, véghez kell vinni a magyar katolikus egyházban. Jogot és szabadságot az újító gondolatoknak. A hatalmasok egyházából az alul lévők egyházává válni. A provincializmus tengernyi ostobaságából, a „kis inkvizítorságból”, a Rónay emlegette „anyámasszonykatonás, nyakig klerikális magyar katolicizmusból, élén az igazság agyonhallgatására szerfölött kész papjai” fölé emelkedni, humanista pappá és emberré lenni. Engedelmet Jézus nevetésére, a kacagásra. Merre van a főapát úr? Ott keresse, ahol emberek oly jóízűn nevetnek. Akinek neve hallatára mindenki mosolyogni kezd. Bizonyította, hogy a szerzetesi, a keresztényi élet nem öncsonkítás, hanem valamennyi képességünk kibontakoztatása és az élet élvezete.
Igen a Dialógusra. A legfontosabb: keressük meg magunkban Jézust és folytassunk vele párbeszédet. Keressük meg a hívő és nem hívő embert, egyenrangúan szóljunk velük. Nyissunk kaput. Nyújtsunk kezet. Megtartotta az évtizedekig elmaradt párbeszédet a Soáról. Megkísérelte megbékéltetni egymással a latin keresztény és a keleti keresztény egyházakat. A keresztény humanista Dialógusában volt és van helye a Beszélgetőkönyvecskének. Párbeszédnek egy püspök és egy szabadelvű értelmiségi között. A Beszélgetőkönyvecske erkölcsi alapul fogadta el, hogy Isten éppúgy lehet valaki igazsága, mint a kategorikus imperatívusz, a szabad gondolat vagy a sors szeretete. Így Isten nem halott, ahogy az ember sorsa sem. Ő elfogadta, hogy az embernek sorsa, szabadsága van, én pedig, hogy Istene. Nem vagyunk se sorstalanok, se istentelenek. Önmagunk választása, rátérés arra az útra, hogy azzá váljunk, amik vagyunk. Legyen az szerzetesség vagy szabad alkotás. Akkor építhetjük fel hiteles személyiségünket, ha nem ártunk önmagunk középpontjának, ha hűek maradunk önmagunkhoz, saját igazságunkhoz, elfogadva a másikat, annak igazságát.
Várszegi Asztrik: Szegény világ köszönt ránkTudta, milyen, amikor valakinek álmaiban megjelenik emberi formában a csend, megértettem, hogy olyan, mint akinek megjelenik isteni formában a csend. Értettük egymást: szívünkben néha elidőz a tigris és a szelíd őz.
Igen az építésre. Asztrik főapát a nagy magyar építők, Eszterházy Károly, Migazzi Kristóf örököse. Újjáteremtette Pannonhalmát, egyfajta gótikus-reneszánsz tisztaságú, fényben úszó pannon csodát, példát adva Kelet-Európa székesegyházainak és kolostorainak. Igen az iskolára, a kulturális eseményekre, kiállításokra, és igen a borászatra. Teremts a barbár, pogány-álprotestáns-álkatolikus országban olyan világító tornyot, menedéket, ahol igenis értik Radnóti hexameterjeit, ahol Komoróczy kikérheti a nyolcnyelvű bibliát, hogy fölé hajoljon és Spiróval eszmét cserélhessenek a számunkra ismeretlen nyelvek szavai felett.
Barátok voltak-e az apostolok? Barátai-e Jézusnak? Az utolsó vacsorán? A Getsemáni kertben nagycsütörtök éjszakáján? „Nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak...” Azon a kakas kukorította hajnalon? Miért vagyunk ezen a világon? Hogy valahol otthon legyünk benne. Hogyan éljünk? Ahogyan élek, az a hazám. Barátság az otthonod, szeretet a hazád. Számíthatsz rám, számíthatok rád. Bízhatsz bennem, bízhatok benned. Árulás és megbocsátás. Másként gondolkodás és együttérzés. Hit és értelem. A „jobb az igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni” közössége. „Ha mindenképpen meg kellene mondanom, miért szerettem őt, úgy érzem csak ezt felelhetném: »Mert ő volt, mert én voltam«” – írta Montaigne.
„Édesapámat jó barátság fűzte az Istenhez. Egyszer nagy bajba került (édesapám). Próbálta magát férfiasan, mintegy a hajánál fogva kirángatni abból a sötét gödörből, amivé az élete egyszer csak lett, de nem jutott semmire, illetve aztán valahogy megoldódott a dolog. Közben elmúlt egy kis idő. (Mi egy Isten az Ember nélkül? Az abszolút unalom abszolút formája. Mi egy Ember az Isten nélkül? Az ártalmatlanság alakjában megmutatkozó tiszta őrület.) Hirtelen eszébe jutott a barátja. Uram, mindig mellettem voltál, ezt tudván tudtam, hátranéztem, s láttam a lábunk nyomát, mind a négyet. És most vagy előbb, amikor a legnagyobb bajban voltam vagy vagyok, nem is tudom, akkor mért nem vagy mellettem? Hátranéztem, s csak két lábnyomot láttam. Így volt, fiam. Ölben vittelek, azért.” Ne mondjátok, hogy nem a barátság és a szeretet a világ törvénye.
Miként Asztrik szerzetes, főapát, püspök, igaz ember hallgatta évtizedeken át a gyónásokat, vallomásokat: Isten megértőn és jóindulattal hallgatja. Isten végtelen és türelmes csendje. Megtetted, amit megtehettél és még annál is többet, szeretett fiam. Otthont és hazát teremtettél, otthontalan és hazátlan világban, otthontalanoknak és hazátlanoknak. Szenvedtél és szerettél. Megsokszoroztad magad. Példát adtál. Emberhez és Istenhez méltó életet éltél. Ha majd elküldöm érted a Halál Angyalát, tudd, hogy életed érdemes és teljes volt! Szeretlek. Röpülj barát, röpülj!
Nádasdy Ádám
A szegletkő
Várszegi Asztriknak
Ablak, amin be-bekavar a szél,
nedves, hideg, ha kell, mert a szabadság
alapvetően nem kényelmi cikk.
Lehet csontig ható, vagy lágy zefír,
mindenképp oxigént fúj a szobákba.
Szívós bokor, mélyen az altalajban
gyökerező, ezért kitéphetetlen.
Messziről nem is feltűnő, de annak,
aki a sziklás lejtőn küszködik,
életmentő kapaszkodót kínál.
Könyv, amelybe muszáj belenézni.
Akárhol nyílik ki, rám süt a fénye,
sőt, önmagát lapozza, hogy nekem
ne kelljen rákérdezni szemlesütve,
hol kezdődik és meddig tart az írás.
Kenyér, amiből öt darab elég,
mert zsáknyi lisztből készült, sűrű tészta.
Valami roppant hathatós kovász
emeli föl, boltíves tetejéig,
és körülötte mindenki eszik.
Szegletkő, mely a kocsi kerekét
nagyot szikrázva utasítja rendre,
s ha árkot vájt is benne nyolcvan év,
attól csak szebb az ilyen régi gránit.
Ma is ott áll, terel és mosolyog.
