Személyes veszteség inspirálta Galyas Denerak Dóra fotóművészt arra, hogy az apasebbel – az apa elvesztésével, hiányával – foglalkozzon művészi gyakorlatában. 12 éves kiskamasz volt, amikor szülei elváltak, majd apjával megszakadt, sérült a kapcsolata. Amikor 2023-ban hazaköltözött Magyarországra (korábban tíz éven át külföldön, egy ideig Bécsben, Párizsban, majd Brazíliában élt), újra felvette a kapcsolatot Dunabogdányban élő apjával. Hetente kijárt hozzá, beszélgetni kezdtek, sok olyat megtudott róla, amit korábban nem. Például, hogy táncos volt, szeretett szerepelni, így adta magát, hogy kamerát is vigyen hozzá, és fotózni kezdje.
A közös munka, ami aztán másfél éven át tartott, segített a kezdeti távolságon, elnyomott fájdalmon, ki nem mondott érzéseken túljutni. Új közös élményeket szereztek, szépen lassan átalakult, közvetlenebb lett a kapcsolatuk. Az ebből született Hello, Father? című képsorozatát a 2025-ös OFF Biennálén mutatta be, ezzel másokban is megtörve a jeget: olyan visszajelzést is kapott, hogy valaki a képeket látva kereste fel újra a saját, 9 éve nem látott édesapját.
Női jelenlét, férfiuralom
Ádi Brigitta, a mostani kiállítás kurátora irányította rá Dóra figyelmét, hogy a munkásságában az egy mintázat, hogy a férfiakat szereti beöltöztetni, női attribútumokkal felruházni. Ami részben a divatfotós múltjából táplálkozik, szívesen ad a modellekre, vagy akár barátaira is színes ruhákat, turbánt, fülbevalót.
Mélyebben átgondolva ráébredt, hogy számára mindig is a női jelenlét volt a biztonságos, gyermekkorában, majd később művészként, bármilyen szakmai környezetben egyaránt. A felruházás gesztusával saját magának tudott így egy biztonságos teret teremteni.
– Mindegy, hogy az apukádról, a házastársadról vagy a gyerekedről van szó, nőként sok ilyen tudatos vagy tudat alatti önvédelmi technikát alkalmazunk arra, hogy egy férfidominált világban élünk. Nem csak a magánélet, rengeteg szakma, köztük a fotózás, a művészet is főként a férfiak által uralt terep – állítja Dóra. – Sok olyan sztori van ebben a kiállításban – például coming out- vagy queertörténetek –, ami nemcsak nekem, hanem a fotóalanynak is segített a férfiidentitás sok-sok különféle rétegét felfedezni. Valahol az ellen lázadok, hogy bár nekem volt egy ilyen megtapasztalásom, de nem ez az egyetlen férfiélmény, ami nekem lehet. Ezért próbálom azokat a karaktereket, identitásokat felépíteni és megkeresni, amelyek számomra nem bántók, hanem esetleg hozzám közel állók is lehetnek – erre utal a kiállítás címében a Not all boys are you (Nem minden fiú te vagy). – Nálam sincs meg a megoldás kulcsa, hogyan tudnának az életben a férfi- és a női minőségek jobban kiegyenlítődni. De azt mondanám, hogy a legfontosabb a kommunikáció, ami lehet vizuális vagy verbális, az empátia, az odafigyelés, és hogy tanuljunk meg legalább olyan jól hallgatni, mint ahogyan ki tudjuk fejezni magunkat. Én művészként privilegizált helyzetben vagyok, van egy médiumom, egy eszközöm, a kamerám. De a Hello, Father? kapcsán is rá kellett jönnöm, hogy ami számomra egy mélyen személyes kitárulkozás volt, az mennyire univerzális. Nem is csak az apáról szólhat, hanem bárkiről, akitől elidegenedtünk, elromlott a kapcsolatunk, és ez egy hiányt vagy belső válságot okoz.
Terapeutikus jelleggel nyúltam a kamerához, nekem ez sok mindent segített feloldani, kiadni magamból, és ha a kiállításom már egy-két embernek tud segíteni abban, hogy megnyíljon, elgondolkodjon vagy felismerje a saját sebeit, az már tök jó
– mosolyog Dóra.
Művészként elsődlegesen a személyes megtapasztalásaival dolgozik, de látja, figyeli a kollektív mintázatokat, a közösen elmesélt történeteket is. A kiállításmegnyitóra Horváth Kristóf „Színész Bob” performanszában három olyan személyes történetet hozott, melyet a három részből álló kiállítótérben mesélt el. Bár ezek nem direkten kapcsolódtak a kiállítás témájához, mégis mintha ugyanannak a történetnek még három másik oldalát világították volna meg, csak a férfi-, illetve az apaperspektívából.
A változás hullámain
Érdekes kérdés, vajon az ember folyamatosan változik, vagy újra és újra ugyanazokat a történeteket ismételgeti az életben, akár generációkon át.
– Nekem sokszor volt olyan az életemben, amikor azt éreztem, hogy benne vagyok egy loopban, és csak úgy folyok, nincs annyira irányításom a dolgok felett, aztán mintha belekerültem volna egy szülőcsatornába, hirtelen sok minden egyszerre változott, és felocsúdtam, hogy mennyit fejlődtem akár csak az elmúlt fél évben. Egyszerűen olyan szituációkat dobált az élet, amikor feljebb kellett lépni, meg döntéseket hozni. Sokszor szerintem többet fejlődünk, amikor az nem tudatos. Nyilván ha terápiára jár az ember, az tudatos, mert tanul, szeretné fejleszteni önmagát – érzékelteti Dóra.
Számára a biztonságérzet az életben attól is függ, mikor mennyi munkája van, mellette mennyit tud az alkotással foglalkozni, mert egyelőre nem a művészetéből él meg, s ez nem mindig kiszámítható, tervezhető. A spontaneitás azonban inspirálja is, szereti magát olyan helyzetbe hozni, amelyben fogalma sincs, mi fog vele történni – a kiállításhoz kapcsolódó, Gilson Matos Xavier közreműködésével készült audiomunka is egy ilyen kísérletezés, nyitás afelé, hogy nem feltétlenül kell a kamerának lenni az egyetlen eszköznek, amivel tud dolgozni.
A MOME-ra elsőre felvették textil szakra, majd divattervezést tanulni ment a Bécsi Egyetemre, ahol egy hirtelen fordulattal a fotó szakra váltott, és az egészet elölről kezdte. Szereti a manualitást, ha van valami a kezében – legyen ez kamera vagy textil. Analóg géppel, filmre fotóz, ahol, mint mondja, nincs kétezer lehetőség egy jó képet csinálni, így sokkal értékesebb minden egyes filmkocka. A nagyítás folyamata során is újra elmélyülten tud dolgozni például a színekkel – a Lab4Art stúdióban Mátyus Andrea volt az egyik mestere, akitől rengeteget tanult a szakmáról.
– Én „élem” magát a fotózást, szeretem kicsit meggyúrni az embereket, megpróbálok valakiből kihozni olyat, amit talán elsőre nem gondolt magáról, ilyenkor mindig flow-élménybe kerülök. Számomra a fotózás már ott elkezdődik, amikor először találkozunk, és megiszunk egy kávét. Aztán kimegyünk valahová együtt, azt szeretem, ha nincs ott senki, se stylist, se más emberek, mert így sokkal intimebb kapcsolat jöhet létre az alannyal. Nagyon érdekelnek az emberek, ez nem csak arról szól nekem, hogy itt egy modell, le kell fotózni, és többet nem látjuk egymást. Ezek olyan intenzív találkozások, amelyek után én is lemerülten megyek haza, de jó érzésekkel.
Identitásvállalásban
Csaknem egy évtizedet külföldön élve Dóra sok különféle hátterű emberrel ismerkedett meg, ott fedezte fel a saját romaságát, ott könnyebb is volt ezt felvállalnia, mint itthon. Már a kezdetektől benne volt a Bura Galéria körül formálódó fiatal roma művészközösségnek, számára is sokat jelentett, hogy hazaköltözve volt egy ilyen roma kulturális tér, ahol tudott a romaságával kapcsolódni. Szükség lenne még ilyen helyekre, hiszen az érdeklődés is nagy, nem csak a romák részéről – nyaranta az utcán is rengetegen állnak a galéria előtt egy-egy megnyitón, mert nem férnek be. Egy roma kulturális központ, összművészeti intézmény létrehozásához kellene támogatás, anyagi háttér is – az ígéret régóta megvan a józsefvárosi önkormányzat részéről, a forrás egyelőre nincsen.
Közben a roma közösség különféle szervezetei komoly anyagi támogatást kapnak az államtól – csak amíg leszavaznak a kormányra. Amelynek egyáltalán nem célja, hogy felemelje a romákat, és létrejöjjön a magyarságon belül egy progresszív kisebbségi közösség.
– A Bura közössége ilyen szempontból egy bomba – nevet Dóra. – Azért fontosak ezek a kiállítások, programok, mert minden, amit csinálunk, egy ellenállás.
Nemcsak közösségépítés, hogy mi itt egy kicsit megfogjuk egymás kezét, hanem mindenki kimond valami olyat, amit nem egyszerű kimondani ma Magyarországon. Ma itt roma művészként vagy akár progresszív kortárs művészként létezni is egy ellenállás. És ahogy korábban is mondtam, a személyes is valahol univerzális, ki lehet és ki is kell mondani ezeket a dolgokat. A bécsi egyetemen volt egy ciprusi származású professzorom, Hussein Chalayan, aki nagyon inspiráló volt számomra. Azt mondta a kételyeimmel kapcsolatban, hogy „Dóra, nyugodj meg, már csak attól, hogy te roma vagy, bármi, amit csinálsz, az politikai lesz”.
Már az, hogy én egy roma nő vagyok, ha egész életemben csak virágokat festek, az is egy politikai tett, helyzetvállalás, rezisztencia. Hogy az ember nem hagyta magát – pedig én is átéltem a kirekesztést, a bántó megjegyzéseket, nézéseket.
Nekem sem mindig van kedvem vagy lehetőségem a romaságomról beszélni, de akkor is mindennek az alján ez van. Nem tudom levetkőzni, nem tudom elmondani, milyen lennék enélkül. Számomra nagyon fontos az őszinteség is, nem akarok olyan világhoz tartozni, ahol álcáznom kell magamat, hogy befogadjanak. Sokáig rejtegettem az identitásomat, ugye apa nélkül is nőttem fel, nem volt, aki megmutassa, hogy ez amúgy egy klassz kultúra, ezért is volt felszabadító rájönni, hogy romának lenni valójában nagyon jó és izgalmas dolog. De azt remélem, a következő generációknak már más, sokkal könnyebb lesz az élete. A közösségi média is tud nagyon érzékenyítő lenni, ott van benne az egész világ, és azt látják folyamatosan, hogy rendkívül sokszínűek az emberek – mutat rá Dóra, és valóban, ott egy egész más világgal találkozhatnak a fiatalok, mint ami az itthoni közbeszédet vagy toleranciaszintet jellemzi.
– Sokszor azt is megkaptam, hogy „rajtad nem is látszik, hogy roma vagy”. Ami eleve hülyeség, mert szerintem látszik. Hogyan kéne kinéznem, hogy megfeleljek a sztereotípiáknak? Kis mamusszal, cicanadrágban, energiaitallal a kezemben, és a cigi lógjon a számból? – nevet fel Dóra. – Szerintem lehessen fainul kinézni, diplomával rendelkezni, beutazni a világot, és magyar cigány lánynak lenni.
Infó: A kiállítás február 12-ig látogatható a Bura Galériában (Budapest VIII. ker., Kőfaragó u. 5.) Nyitva: csütörtök, péntek, szombat 15–19 óráig.
